előfizetésem
Hírlevél
Hátborzongató, misztikus fotókon elevenednek meg a magyar hiedelemvilág legfélelmetesebb alakjai
Nem is olyan régen, nem is olyan messze címmel készült fotósorozat a Kárpát-medence misztikus lényeiről, akik a faluvilág hiedelmeiben születtek meg. A sűrű erdőben élő vad leányt, a lassú léptekkel közeledő fehér embert, a boszorkányt és a fénnyel játszó vízi tündért Janik Zoltán és Bálint Barnabás keltette életre, akik ilyen módon szeretnék megörökíteni azt, ami a szájhagyománnyal kikopna az emlékezetből.
Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mit csinált egy korabeli művész, akinek nem volt olyan szerencséje, hogy írástudó családba szülessen és arra sem volt lehetősége, hogy valaha messzebb merészkedjen a helység határánál. Talán pont ő volt az, aki meséket és mondákat talált ki, hogy lefesse azokat a megmagyarázhatatlan dolgokat, amik a falubelieket, vagy éppen pont őt érték, amikor az erdőben rásötétedett. Pár száz évvel később pedig jött két fotós, akik úgy döntöttek, hogy egy teljesen más önkifejezési formán keresztül szövik tovább azt a történetet, amit valaki, valahol, egy messzi időben alkotott meg. Így született meg a Nem is olyan régen, nem is olyan messze.
Milyen gondolattal indult a projekt, és miért éppen erre a témára esett a választásotok?
Barnabás: Eredetileg a babonákból indultunk ki, egy olyan világból, ami mindkettőnket nagyon foglalkoztatott. Sokat gondolkoztunk rajta, hogyan lehetne a témát fotókon keresztül bemutatni úgy, hogy az ne puszta illusztráció legyen, de ne is váljon túl elvonttá. Így jutottunk el a mitikus lényekhez, mint közös nevezőhöz. Elkezdtünk kutatni, hogy a könyveket bújva az elképzeléseinket néprajzi ismeretekkel alapozzuk meg
Zoli: Engem mindig is érdekeltek a különböző korok és népek hiedelemvilágai, illetve a bennük megjelenő mitikus alakok. Amikor Barnabás megkeresett az ötlettel, rájöttem, hogy a magyar hiedelemvilággal kapcsolatban hiányosak az ismereteim. Izgalmas volt felkutatni, hogyan is néz ki a hazai mitológia.
Kiderült, hogy rendkívül színes, ám nem egyetlen egységes, rögzített mitológiával találkozhatunk, hanem sokféle, tájanként és elbeszélőnként változó hagyománnyal Úgy döntöttünk, hogy a kutatást nem szűkítjük le kizárólag Magyarország területére, hanem az egész Kárpát-medencére kiterjesztjük, bekapcsolva a környező országok folklórját is.
A máglyától a popfeminizmusig: a rebellis nő és a boszorkány
Hogyan zajlott a gyűjtőmunka? Készítettetek interjúkat, vagy inkább tudományos anyagokra támaszkodtatok?
Zoli: Léteztek már korábbi néprajzi kutatások a témában. Behatóan tanulmányoztuk többek között Magyar Zoltán, Pócs Éva és Ipolyi Arnold munkáit. Néprajzkutatók korábban már bejárták ezeket a vidékeket, és lejegyezték a szájról szájra terjedő történeteket: nekünk pedig ez lett a kiinduló pontunk. Nagyon fontos volt számunkra az ezekhez a forrásokhoz való tudatos kapcsolódás és a hiedelmek jellegzetes motívumainak megőrzése miközben a szájhagyománynál egyetlen alaknak számtalan leírása létezhet attól függően, hogy ki és hogyan mesélte el.
Míg a görög mitológiából rengeteg festmény és ábrázolás maradt ránk, a magyar tradícióból nem találtunk egységes, közismert képi mintát.
Miből merítettetek ihletet a vizuális megformáláshoz? Mennyire támaszkodtatok a saját fantáziátokra?
Barnabás: Elsősorban a kutatások adták az alapot, mi pedig végiggondoltuk, hogyan dolgozhatjuk fel ezeket a lényeket úgy, hogy a mai kor emberének is relevánsak és vizuálisan izgalmasak legyenek.
Zoli: A néprajzi leírások sokat segítettek, de az is szempont volt, hogy közelebb hozzuk a témát a 21. századhoz. Például a garabonciás a mi értelmezésünkben nem feltétlenül úgy öltözködik, mint a 16-184. században, de a „tudós egyetemista vándordiák” karakterjegyei ma is felismerhetőek. Sok régi élménybeszámolót olvastunk, amelyekben az emberek leírták, mit láttak a fák között vagy a tanyák körül. Ezek közös jegyeit gyúrtuk össze a saját elképzeléseinkkel.
trueGaléria
A képeket nézve érezhető egyfajta párhuzam a mai társadalmi jelenségekkel és félelmekkel. Ez tudatos építkezés eredménye?
Zoli: Minket az érdekelt, hogyan kapcsolódhatnak ezek a régi hiedelmek a mai tapasztalatainkhoz. Ma is próbálunk magyarázatot találni arra, amit nem értünk, és a bizonytalanságot gyakran a saját félelmeinkkel vagy elképzeléseinkkel töltjük ki. A képeken ezért sokszor csak sejteni lehet az alakokat: valami felbukkan a fák között, de nem tudjuk pontosan eldönteni, mit látunk.
A néző így maga is részt vesz a történet megalkotásában. Ez számunkra nagyon is mai kérdés: hogyan lesz abból, amit látunk, valami, amit elhiszünk? Közben az ember és a természet viszonya is foglalkoztatott bennünket. A táj a képeken önálló, titkokkal teli közeg, amelyben az ember elveszítheti a megszokott biztonságát és kontrollját. A hiedelem alakokon keresztül ezt a kiszolgáltatottságot, ugyanakkor a természethez való kapcsolódás vágyát is megpróbáltuk megfogalmazni.
Barnabás: A nagy egyetemes mítoszokat sokan feldolgozták már, de a mi kultúrkörünk rejtett kincseivel kevesen foglalkoztak ilyen formában. Szerettük volna megmutatni, hogy a mi mitológiánk is van annyira színes és izgalmas, mint bármely más népé – legyen szó filmekről, könyvekről vagy videójátékokról.
Melyik karakter vagy fotózás állt hozzátok a legközelebb?
Zoli: Mindig az volt a legizgalmasabb, amin éppen dolgoztunk. Mindketten hoztunk ötleteket, és a két különálló koncepciót csiszoltuk össze egyetlen képpé. Törekedtünk arra, hogy minél többet hagyjunk a néző fantáziájára: kevés alak látható teljes egészében, így megmarad a misztikum.
Ha mégis ki kell emelnem egyet, akkor a kedvenc munkám a vízi tündér volt. A Duna-parton fotóztunk, karakterünk épp a folyó felé haladt, amikor váratlanul megjelentek a kérészek. A csillogó testű alak és a rajzó rovarok találkozása egy teljesen véletlen, mégis varázslatos pillanatot teremtett.
Barnabás: Nekem a fehér ember volt a kedvencem. A karakter és háttere rendkívül érdekes, és amikor a képeken életre kelt, olyan élmény volt, mintha maga a történet vált volna valóra. Az egész fotózási folyamat egy-egy izgalmas kaland volt, ami során minden résztvevő átszellemülten dolgozotta koncepción.
Mikor a puszta öregedés is elég indok, hogy máglyára küldjenek egy nőt
Hogyan alakult a projekt végleges formája, és mik a jövőbeli tervek?
Zoli: Kezdetben egyfajta bestiáriumban gondolkodtunk – képekkel és kísérőszövegekkel. Azóta sokat változott a koncepció. A mitikus alakok köré fokozatosan egy sajátos világ épült. A képek egymáshoz kapcsolódva ennek a világnak a különböző rétegeit tárják fel, teret hagyva a néző személyes asszociációinak és képzeletének. Készült egy zenés képvetítés is, amihez Papp Zoli írt egyedi zenét, ami rengeteget hozzáadott az atmoszférahoz.
A jövőt illetően is rengeteg lehetőség van még ebben a témában. Felmerült, hogy tematizáljuk a sorozatot (például külön a boszorkányokra vagy tündérekre fókuszálva), vagy konkrét tájegységekhez, falhoz kötődő legendákat dolgozunk fel. De az is izgalmas vonal lehetne, ha a legendák, a mai városi folklór vagy akár a tudományosan még nem magyarázott jelenségek felé nyitnánk.
