A GLAMOUR-nál a kezdetek óta fontosnak tartjuk a társadalmi ügyek támogatását. Most induló cikksorozatunkkal a Delta Produkció NEM OKÉ kampányát szeretnénk kihangosítani, amely komplex intézményi és szakmai együttműködéssel küzd az iskolai bántalmazás, vagyis a bullying ellen. Felhívásunkban rengetegen meséltek nekünk azokról a nehéz élményekről, amelyek általános vagy középiskolában érték őket. Elsőként Réka története következik, akit gyerekként éveken át bántalmaztak, az iskola is magára hagyta, mígnem egy új közösségben végre megmutathatta, mire képes valójában.
Ezeket láttad már?
Az én történetem, ahogy mondani szokták, nem került be a könyvekbe, és csak azok ismerhették meg az évek alatt a teljes igazságot, akiket a legközelebb engedtem magamhoz. Hétévesen a rózsaszín unikornisos iskolatáskámmal együtt aludva vártam, hogy először léphessek be a nagybetűs iskolai életbe az akkor még csodálatosnak vélt boltíves kapun. Ami azonban ott fogadott, az egyetlen gyermek törékeny lelkének sem való: öt évnyi kínszenvedés és nyers megaláztatás.
„Rossz” diáknak bélyegeztek, nem volt kiút
Az osztályfőnököm egy kiállhatatlan, önelégült nő volt, aki abba a hamis hitbe ringatta magát, hogy mindig tudja, mi történik, és azt is, mely diákok érdemelnek büntetést - még ha a saját szemével nem is látta az eseményeket. Kialakított egy „besúgórendszert”, ahol a jó tanuló és jó magaviseletű diákok megmondhatták, mit követtek el a rossz magaviseletű, rosszul tanuló diákok.
Természetesen mindig a kis kedvenceknek volt igaza, aminek következtében a kiválasztott „jó” diákok módszeresen elkezdték kínozni a „rossz” diákokat. Az iskolai könyvtár épülete mögött csoportosan megverték azt, aki éppen szúrta a szemüket, a „rossz” diákokat végtelenségig sértegették, inzultálták és ütlegelték, majd amikor utóbbi visszaütött, akkor azonnal értesítették a tanárokat, és egyedül a „rossz” diákot büntették meg.
„Rossz” diákként személyes mélypontjaim közé tartozott, amikor négy fiú osztálytársam kékre-zöldre rúgott egy focilabdával (lány létemre, na nem mintha egy fiúnak nem lenne borzasztó kín kisgyermekként az ilyesmi). Közben a testnevelés tanárom úgy sétált el a földön fekvő, nyakig saras testem mellett, mintha ott se volnék, és amikor sírva elszaladtam a mosdóba, megbüntetett, hogy lógok az óráról.
„Azért meséljük a történeteket, hogy ne csak meghallgassák őket, hanem valami elinduljon”
Előfordult az is, hogy amikor az édesanyám utcalánynak való titulálásával nem mentek semmire az osztálytársnőim, akkor csak úgy szórakozásból jó erősen sípcsonton rúgtak, mire én, védve magam, megtéptem az egyiküket. Intőt kaptam érte, míg a másik lány semmit - hiszen ő „jó” diák volt. Máskor, az udvar jegén korcsolyázva egy fiú osztálytársam olyan erővel lökött a kerítésnek, hogy az majdnem kiszúrta a szememet, és amikor ezúttal sem hagytam magam, ismét csak engem büntettek meg.
Volt, hogy a mosdóba se mertem elmenni egész nap, mert ott a tanárok nem láttak és a „jó” diákok csapata elkaphatott és bánthatott, majd azt mondták a tanároknak, hogy én kezdtem - emiatt én büntetést és mélységes lenézést kaptam, ők meg szokás szerint semmit. Az osztályom egy asztalnál se volt hajlandó enni velem, hiszen sokat verekedtem, és amikor a tanár már nem látta, az egész csapat átült egy másik asztalhoz.
Mentálisan beteg lettem és drága édesanyám könnyes szemmel bement megkérni az osztálytársaimat, hogy legyenek tekintettel rám. Nem telt sok időbe, hogy az egyikük lelökjön a lépcsőn, és azt terjesszék az iskolában, hogy anyám is bejött elmondani nekik, hogy degenerált vagyok. Az osztály bohóca voltam, mindenki rajtam nevetett és rajtam vezette le a feszültségét, hiszen ha a családom sértegetésével nem is mindig, a fizikai bántalmazásommal kivétel nélkül elérték, hogy vevő legyek egy verekedésre.
Sokat verekedtem, rossz volt a magatartásom, akárcsak a jegyeim, és durva dührohamaim alakultak ki, amiknek hála még inkább elszigetelődtem. De egy valamire büszke vagyok még ma is: sosem én kezdtem a verekedést, én csak megvédtem magam. Számos tanárom könyvelt el reménytelen esetnek, mindenekelőtt az osztályfőnököm és a matektanárom. A házimat sem voltak hajlandóak ellenőrizni egy idő után.
Öt éve nem kezeltek emberként, ők megtették
Az ötödik évem után, amikor túlestem a pánik/kényszerbetegségem legdurvább részén, a szüleim átvittek egy másik iskolába. Remélték, hogy miután már mentálisan egészségesebb voltam, könnyebben beilleszkedem az új közösségbe. És megnyugtatom a kedves olvasókat, így is lett. Az új iskolámban egy angyali igazgatóhelyettesnek, egy tündéri osztályfőnöknek és sok más kiváló oktatónak, na meg nem utolsó sorban egy egészséges osztályközösségnek hála végre élni kezdtem.
Sosem felejtem el: az első napomon leültem a menza ellenkező végébe egy sarokba egyedül, nehogy megzavarjam új osztálytársaimat az evésben (hiszen megtanultam, hogy nekem nem szabad velük ennem) egyik osztálytársnőm felállt és telitorokból átkiabált a menzán „gyere már ide enni, hát mit különcködsz ott?”. Elsírtam magam a boldogságtól, mire két diáktársam fogott a karjai közé.
A bullying nem egy rossz gyerekről szól, hanem az egész közösségről, amelyik hallgat
Öt hosszú éve nem kezelt egy diáktársam sem emberként, ők megtették.
A tanulmányi eredményeim javultak, az átlagom 2,9-ről 4 fölé ment. A sporteredményeim csodásak voltak, egy élesszemű testnevelés tanár észrevette a futótehetségem és kerületi bajnokot faragott belőlem és egy csapat diákból kosárlabdában. Gimnáziumba mentem továbbtanulni, majd egyetemre is. Most diplomáztam alapszakon, és már nyelvvizsgám is van, valamint hamarosan százból 95 ponttal fel fognak venni mesterszakra. (Csak hogy az első matektanárom és osztályfőnököm tudja, ha olvassa esetleg).
Mindössze 20 évesen nemzetközi publikációm lett, országos tanulmányi versenyek döntőjébe jutok be és 4,48-as az átlagom az egyetemi éveim végén. Továbbá két professzor is megkért két különböző egyetemről a felvételik során, hogy vegyem előre az ő intézményüket. Mára jó tanuló vagyok, akire büszkék a kiváló pedagógiai érzékkel megáldott, valódi tanárai és aki, ha tud, mindig segít a diáktársainak a tanulásban.
Egy osztálynyi magyar gyerek hal meg évente bullying miatt, és a tanárok nem mindig tudnak segíteni
Végül lettek olyanok, akik hisznek bennem
Hogy hogyan gyógyultam meg? Hittek bennem és egy valódi új esélyt adtak nekem. Felkarolt pár tanárom, akik megsajnáltak, és nem akarták elfogadni, hogy veszett ügy vagyok. Szerettek az új osztálytársaim, és segíteni akartak nekem, mert amikor rájöttek, hogy egy 11 éves idegroncs vagyok azok után, amit az előző iskolában tettek velem, nem undorodtak meg tőlem, hanem még erősebben fogták a kezem, nehogy megint elessek. És bár itt a hangvételem néha - talán már érthető okokból - agresszív volt, szeretném, ha mindenki megtudná, már csak ritkán gondolok a gyermekkorom öt sötét évére.
Mostanra már a hála vezeti a szívem és az életem.
A hála szüleim, édesanyám barátnője, pedagógusaim, diáktársaim és önmagam felé. Ma és mindörökké megbecsülöm mindazt, amim van és ami vagyok, hiszen tudom, hány ember áldozatos munkája árán tartok itt és mondhatom el magamról, hogy az életem immáron teljes.
Nagyon hálásak vagyunk minden olvasónk bátorságáért és őszinteségéért, aki megosztotta velünk a történetét! Ha elmúltál 18 éves és te is elmesélnéd a történeted, itt megteheted. Gyógyuljunk közösen, és jusson el minél több emberhez, hogy a bántalmazás semmilyen körülmények között nem oké!
Ha iskolai bántalmazás ér, vagy bullyingnak vagy tanúja, az alábbi szervezetekhez fordulhatsz segítségért:
112-es segélyszám: súlyos vagy azonnali veszélyhelyzetben hívható
Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány: 116 111 (0–24 órában, ingyenes, anonim).
NMHH Internet Hotline: Jogellenes vagy gyermekekre káros online tartalmak bejelentése.
Telefonos Lelki Elsősegély Szolgálat: 116 123 (ingyenes, anonim lelki támogatás)
Gyermekvédő hívószám: +36 80 21 20 21
Áldozatsegítés: +36 80 225 225
OKIT krízisvonal: +36 80 20 55 20
Safer Internet Hotline: online bejelentés
NANE segélyvonal: 06 80 505 101 (időszakos)
Fentieken túl a lakóhely szerinti család- és gyermekjóléti szolgálat is megkereshető bántalmazás esetén,
Az érintett gyermek vagy szemlélő több, egymással párhuzamos segítségforrást is igénybe vehet. Ezenfelül azt javasoljuk, hogy az érintettek kérjenek segítséget egy bizalmi személytől, lehetőleg egy felnőttől, valamint az iskolai keretek között még meg lehet keresni az iskolai szociális segítőt és/vagy az iskolapszichológust, osztályfőnököt és igazgatót.
További javasolt segítségnyújtó elérhetőségek az eligazodáshoz.
