Ha volt időszak, ami alaposan és kollektív módon írta át a történetünket, akkor az a Covid volt. És mégis, pont ennek az időszaknak köszönhető az Anna! - Egy tánc, más nem számít! című musical, amivel idén augusztusban a közönség is találkozhat. Az alkotótrió két tagjával, Nagy Richárddal és Molnár Karesszel beszélgettünk.
Ezeket láttad már?
Belegondoltál már valaha, milyen változásokon megy keresztül egy darab, mire színpadra kerül? Hogy menet közben mennyi minden történik az alkotókkal személyes és művészi szinten egyaránt, és ez hogyan hat egy alkotásra? Nagy Ricsi, Molnár Karesz és Fabacsovics Lili Anna! - Egy tánc, más cím számít! című musicalje izgalmas és ráérős metamorfózison ment keresztül egy olyan világban, ahol gyors és hangos sikerek vagy azonnali visszajelzés híján könnyen alábbhagy az ember figyelme és motivációja. Anna története viszont épp az ellenkezőjére gyönyörű példa.
Izgalmasan alakult a barátságotok és kulturális szövetségetek. Ricsi, te az X-Faktor versenyzője voltál, Karesz, te pedig akkoriban a tehetségkutató sajtófőnökeként dolgoztál. Mikor és hogyan jutottatok el ebből az ismeretségből oda, hogy belevágjatok egy közös darabba?
Molnár Karesz: Egészen pontosan 2014-ben találkoztunk először, az volt az első évem a műsor PR-osaként. Az X-Faktor egy nagyon különös létállapot, főleg, ha egyedül sajtózol egy ekkora produkciót, és mire odaértünk, hogy kialakult az élő show-ba jutott mezőny, addigra kis túlzással napi 24 órában együtt voltunk a versenyzőkkel. PR-osként valahol kicsit a pszichológusuk is vagy, így elég intenzíven indult a kapcsolatunk, majd jó pár év kimaradt, mire újra találkoztunk.
Nagy Ricsi: Annak idején, 18-19 éves koromban Nyíregyházáról költöztem fel az X-Faktor miatt, egyedül a bátyámat ismertem a fővárosban, ezért szinte minden időmet a stábbal töltöttem, és nagyon megkedveltem őket, többek között Kareszt is. A műsor után évek teltek el, amíg nem beszéltünk, mindenki élte az életét, én a Kőbányai Zenei Stúdióban tanultam, kijött egy lemezem, majd nem sokkal később megalakult a zenekarunk is.
M. K.: A Covid időszakában aztán újra felvettük a fonalat. Szerintem az egy olyan időszak volt, amikor az ember olyan kapcsolatokat is elkezdett újra feleleveníteni, melyek a korábbi években megkoptak vagy átalakultak. Emlékszem, 2020 nyarán találkoztunk újra a Budai Várban. Ricsi akkor mutatott nekem egy dalt, de nem igazán tudta, mit lehetne vele kezdeni. Mondtam neki, hogy az hagyján, hogy színházi zene, de ez egy felvonásvég, és hogy írni kell egy darabot, amibe beilleszthető. Akkoriban már nagyon régóta foglalkoztatott egy musical megírása, de egészen odáig nem találtam meg a megfelelő szerzőtársakat.
N. R.: Azok a dalaim, melyeket a rádiók akkoriban játszottak, kicsit rockosabb, dubsteppesebb stílusban íródtak, és azon gondolkodtam, ez a dal vajon hogyan idomul majd a zenei világomhoz. Karesz nagyon jól ráérzett, milyen műfajba csatornázzuk be a dalt.
M. K.: Még a Vígszínházból ismertem Fabacsovics Lili dramaturgot, és őt kértük fel, hogy dolgozzon velünk együtt a darab szövegkönyvén - így lettünk végül alkotótrió. Mindezt egy olyan időszakban, a Covid alatt, amikor az ember szinte már megőrült otthon.
Tarnóczi Jakab: „Annyi mindent el tudnánk engedni, ha tudnánk, mikor lesz vége”
Öt éven át dolgoztatok a darabon. Hogyan tudtátok ennyi időn keresztül fenntartani a motivációt, és összehangolni az időtöket, a kreativitásotokat és a szinergiákat?
M. K.: Nagyon érdekes folyamat volt abból a szempontból, hogy mi egy egészen más sztorinak álltunk neki annak idején, egy Oscar Wilde-regénynek, de időközben rájöttünk, hogy a musical szinte már monumentális zenei világa olyan technikai és zenekari apparátust igényel, ami Magyarországon játszhatatlan és megvalósíthatatlan az alapregény szélsőségessége miatt. Az volt a mázli, hogy a dalok olyan konfliktushelyzeteket és érzelmi állapotokat mutattak be, amik egy másik történetbe is könnyen beilleszthetővé váltak.
Oscar Wilde-ot végül elengedtétek, és helyette egy saját történetet választottatok, méghozzá egy valós kulturális térben elhelyezve a fikciót. Miért pont az Anna-bál lett a darab kerete?
M. K.: Ezt egy nagyon különös együttállásnak köszönhetem – a Red Lemon Media PR-osaként dolgozom az Anna Grand Hotel és a GLAMOUR kommunikációján is. Tavaly januárban pedig elindult a két márka havi beszélgetőest-sorozata az Anna-bál kétszáz éves évfordulójának apropójából, ahol híres Annákkal beszélgethettem. Amikor jobban beleástam magam, elkezdett izgatni a történelmi háttérbe emelhető fikció lehetősége, hiszen nagyon jó alapanyag ahhoz, hogy izgalmas romantikus történetek szülessenek benne.
Miután Lilivel, a dramaturgunkkal épp arról beszélgettünk, milyen jó lenne írni egy felolvasószínházi drámát nyárra az Anna Grandba, gyakorlatilag egy pohár bor mellett összeraktuk a történetet. Másnap jutott eszembe, hogy ott vannak a fiókban a dalaink, így szépen adta magát, hogy írjunk egy Anna-báli történetet, és ne szimpla drámát csináljunk belőle, hanem musicalt. Nem sokkal később pedig kiírták a Madách Színház musicalpályázatát, ami tökéletes löketet adott nekünk.
N. R.: Amikor elkezdtünk közösen dolgozni, még egy teljesen másik történeten munkálkodtunk, amelynek az egyik felvonásával, és ezzel együtt rengeteg dalával el is készültünk, de még időben felismertük, hogy ebben a formában nem fog működni a dolog. Egy évig csend is volt a projekt körül, Karesz és Lili pedig már az új koncepcióval keresett meg, amelyhez a már meglévő dalokat használtuk fel. A dalszövegek és a szereplők részben változtak, de a zenén egy-két átvezetőn kívül nem módosítottunk. Nagyon hálás vagyok ennek a pályázatnak, hiszen azért is írták ki, hogy ezek a musicalek elkészüljenek, és rengeteget tanultam a folyamat során.
M. K.: Abban az öt évben, amíg a darab készült, számos dolog történt, természetesen alkotói mélypontokkal és magasságokkal együtt. Dobó Enikő és Jenővári Miklós az első pillanattól végig pro bono dolgozott velünk, és felénekelték a dalokat, majd a pályázat időszaka alatt Kardffy Aisha, Veres Mónika Nika, Horváth Mónika, Zsitva Réka, Gadó Anita, Magyar Krisztina, Horányi Juli, Borbély Richárd, Tarlós Ferenc, Virág Péter és Takács Zalán is a hangját adta a demókhoz. Egy olyan alkotói folyamatot élhettünk meg együtt, ami rengeteget adott nekünk szakmailag és lelkileg is. Az évek alatt többen is megházasodtunk a csapatból, és olyan pillanatokban voltunk ott egymás mellett, amelyek egy barátságban is szépek, egy ilyen alkotói folyamatban pedig igazán különleges élményt jelentenek.
Milyen hatások értek titeket kulturálisan, popkulturálisan vagy akár a saját életetekben, amelyek végül nyomot hagytak a darabon?
N. R.: Én nagyon nagy utat tettem meg zeneileg, sokat tanultam ebben az öt évben. Elvégeztem egy iskolát, lett egy stúdióm, amit állandóan fejlesztettem, és ez az ív a darab zenei részein is határozottan érződik.
M. K.: Ami számomra emlékezetes, hogy a párommal épp az eljegyzésünk első évfordulóját ünnepeltük, amikor Ricsi átküldte a nagy szerelmes duett demóját, amihez még aznap este meg is írtam a szöveget. Nagyon jó érzés visszagondolni arra, hogyan született meg ennek a dalnak a szövege. És van még valami, ami szintén nyomot hagyott a darabon. Vallásos neveltetést kaptam, a szüleimmel minden héten jártunk templomba, és az egyház területén szerzett lexikális tudásom is meglehetősen mély. Felnőtt korom óta viszont egyáltalán nem gyakorlom a vallást – a lelkemben a mai napig el tudom helyezni, és befelé élem meg, nem pedig a külvilág felé. Van egy ima a darabban, a főszereplő Anna imája, amit ezekből az évekből merítve írtam. Ez számomra egyfelől nosztalgia, másfelől szerettem volna egy méltó szöveget írni a Ricsi által komponált gyönyörű dalhoz.
Szaszák Zsolt: „A Jégvarázs az elmúlt 15 év leggrandiózusabb produkciója lesz”
A történet szerint Anna és Richárd egymásba szeretnek, de árnyalja a képet, hogy a férfinak felesége és családja van. Mennyire volt ijesztő belemenni egy ilyen szintű moralizálásba?
M. K.: Számos olyan mű van a világirodalomban, ahol hasonló az alapkonfliktus, gondoljunk csak az Anna Kareninára. Alkotás közben nem azon gondolkodtunk, hogy úristen, mégis mibe nyúltunk bele. Utólag viszont felmerült, hogy talán ez is lehetett az oka annak, hogy a pályázat számunkra az elődöntőben véget ért. Közben viszont szerintem az is nagyon szép ebben a darabban, hogy miközben több nézőpontot is bemutat, végül nem foglal állást.
Mennyire befolyásolta az alkotói folyamatot a pályázatot kiíró színház ízlésvilága? Volt bennetek megfelelési kényszer, vagy mentetek a saját fejetek után?
M. K.: A zenei részekre egyáltalán nem volt hatással, a történetre is csak minimálisan: egyetlen jelenet helyszínét helyeztük át a New York kávéházból a Royal Orfeumba, ami a színház jelenlegi épülete helyén állt, annak elődje volt. Alapvetően nem akartunk megfelelni semminek, mert úgy gondoltuk, ha a Madách Színháznak nem is, akkor majd egy másik színháznak szüksége lesz a musicalünkre.
Hogyan kereteztétek át magatokban az eredményt?
N. R.: Nem volt könnyű, pláne nem úgy, hogy nagyon bele tudom élni magam a dolgokba, és tudom, hogy ezt nagyon élveztem volna. Nekem kellett egy kis idő, mire rendeztem magamban a dolgot. Emlékszem, amikor felhívott Karesz és elmesélte, nem is nagyon tudtam mit kezdeni a helyzettel, mert az utolsó pillanatig rengeteget dolgoztunk rajta, csak az átnézésre egy teljes hetet szántunk. Kellett egy kis idő, hogy megértsem: ez most nem sikerült, és valamivel hosszabb idő, hogy fel is dolgozzam. És persze az életemet is át kellett rendeznem úgy, hogy az időm kicsit felszabadult. De Lili és Karesz tartotta bennem a lelket, és az, hogy most le tudjuk vinni a darabot oda, ahol a történet jelentős része játszódik, szerintem méltó megkoronázása ennek a folyamatnak.
M. K.: Nyilván nehéz volt, hiszen nagyon hittünk az egészben, hittek benne a rajta dolgozó színészek és azok is, akiknek megmutattuk. Azt kellett szépen átfordítani magunkban, hogy attól, hogy hittünk a pályázatban, amelyen végül nem jutottunk döntőbe, ebben a darabban és a csapat erejében még mindig hiszünk. Pár nap alatt született meg a döntés, hogy vigyük le az Anna Grandba, a hotel pedig lehetőséget ad arra, hogy bemutathassuk a bálteremben, felolvasószínház-szerű formában. Sajnos Jenővári Miki nem tud velünk lenni a színházi elfoglaltságai miatt, így Nemes Tibor érkezik a helyére, aki gyakorlatilag az első telefonhívás alkalmával igent mondott a felkérésre.
Pontosan mikor is láthatjuk a darabot?
N. R..: Augusztus 28-án, péntek este, a balatonfüredi Anna Grand Hotelben.
M. K.: Klasszikus színházi előadás hosszára kell számítani, nyilván nem nagy díszletekkel, hanem minimális látványvilággal, amelyben Baranyai Marcell, egy fiatal, tehetséges látványtervező segít majd nekünk. Ami a szereposztást illeti, Kardffy Aisha lesz Anna, a főszereplő, Richárdot Nemes Tibor alakítja, a többiek pedig, Horváth Mónika, Zsitva Réka, Dobó Enikő és Tarlós Ferenc több szerepben is láthatóak lesznek. A szerzőkkel mi is közreműködünk majd, de megnyugtatok mindenkit, én nem fogok énekelni.
Szerezd be a jegyed már most, és nézd meg Magyarországon elsőként!
