Szlavicsek Judit: „Ha egy nő sikeres, a közeg gyakran elkönyveli, hogy az csak a megjelenése miatt lehetséges”

tegnap 08:01
Szöveg:
Rozs Franciska
Újságíró
Szerkesztő:
Tuza Dorottya
online szerkesztő
A napokban jelenik meg Szlavicsek Judit ötödik kötete, az Éjsötét Badacsony
Fotó: Pesthy Márton

Bár azt gondolhatnánk, 2026-ra sikerült a nőknek betörni azt a bizonyos üvegplafont, Szlavicsek Judit tapasztalatai másról tanúskodnak. A jogászból lett krimiíró hatéves pályafutása alatt óriási népszerűségre tett szert, sikerének azonban nemcsak szurkolói, hanem irigyei is akadnak. Kicsinyes játszmák helyett az író a munkára és a szakmai összetartásra összpontosít. A női függőség témájához saját fájdalmas élettapasztalatain keresztül közelít, bízva abban, hogy dr. Kardos Júlia démonjai társadalmi diskurzus mozgatórugóivá (is) válhatnak.

Szlavicsek Judit sorozatának ötödik kötete, az Éjsötét Badacsony mögött alapos kutatómunka és egy olyan szerző áll, aki pontosan érzékeli az újabb történetek iránti sürgető igényt, ahogy azt is, hol húzódnak a saját határai.

Jellemzően másfél-kétévente jelentkezel újabb és újabb kötettel. Hogy bírod ezt az elképesztő tempót?

Ha a kortárs krimit vagy úgy általában a zsáner irodalmat vesszük alapul, érzékelhető, hogy van egyfajta kimondatlan elvárás a szerzőkkel kapcsolatban, miszerint évente egy könyvvel illik kijönni. Ennek az az oka, hogy rengeteg a szerző, óriási a könyvzaj, és ha az ember nem veszi fel a tempót, megvan a veszélye, hogy átveszik a helyét vagy kiesik a rendszerből.

Ugyanakkor – a mentális jóllétet tekintve – nagyon is valid a kérdés, hiszen rendkívül nehéz évente-kétévente újabb és újabb történettel kijönni. Azt gondolom, fontos tisztában lenni a zsánerirodalmat jellemző realitással, ugyanakkor vigyázni kell, mert a tempó kontraproduktív lehet. Nem biztos, hogy ki tudja futni magát a történet ilyen rövid idő alatt, de az is elképzelhető, hogy a gyorsaság a minőség rovására megy. Számomra az évi-, másfél évente megjelenő egy-egy könyv az, ami vállalható.

Für Anikó: „Sokkal fontosabb dolgok vannak az életben, mint hogy most éppen hány nevetőráncom van”

Für Anikó: „Sokkal fontosabb dolgok vannak az életben, mint hogy most éppen hány nevetőráncom van”

A két évvel ezelőtti beszélgetésünk során úgy fogalmaztál, a krimi egy olyan műfaj, amelyben nagyon szépen el lehet rejtőzni. Annyira kötött dramaturgiailag és tematikájában, hogy a szerző ügyesen el tudja benne rejteni önmagát, egyúttal ki tudja dolgozni magából a saját traumáit. Hogy állsz ezzel most, az ötödik Kardos-kötetednél?

Az a helyzet, hogy az emberrel folyamatosan történnek dolgok. Mindig meglep az élet és akad olyasvalami, amit ki tudok magamból dolgozni egy fiktív történetben. Ezzel együtt azonban azt mondanám, a traumafeldolgozási szándék sokkal inkább jellemző egyes előző könyveimre (Hullámsír, Végzetes kékszalag, – a szerk.), mint az Éjsötét Badacsonyra. Ezúttal talán kevésbé volt „dolgom magammal”, sokkal inkább a helyszín sajátosságai inspiráltak, azok generálták a karaktereket és azok konfliktusait.

Biztos voltam benne, hogy borászatokkal szeretnék foglalkozni, ezért nagyon komoly kutatómunkába kezdtem a Balaton déli partján, Balatonlelle környékén. A helyiek rendkívül segítőkészek voltak, rengeteget meséltek nekem a földekről, a rendszerváltás utáni újra osztásokról, a borászatok múltjáról és jelenéről... A Balaton-parti településeken speciális mikroközösségek vannak, gazdasági alapon szerveződő elittel, akiknek a hatalma generációkon ível át.

Önmagában ez – családon és településen belül is – olyan speciális konfliktusokat jelent, amelyekben egy krimiíró fantáziája könnyedén meglódul. Bár első körben a déli parton kezdtem a háttérmunkát, egy badacsonyi borászat teraszán, egy pohár bor mellett ért a felismerés, rossz helyen kapisgáltam, ez a sztori valójában ide tartozik. Újabb kutatómunkába kezdtem, ami egy külső szemlélő számára néha furcsa lehet, hiszen ritkán kérdezik meg egy pincelátogatáson, vajon ebbe a hordóba beleférne-e egy emberi test. (Nevet.) Ugyanakkor hiszem, hogy megéri a fáradozás!

Mostanra jól ismerjük főhősöd, dr. Kardos Júlia gondolkodásmódját, kitartását, és persze, a démonjait is. Miért döntöttél úgy, hogy a karakterén keresztül rámutatsz az alkoholizmus, a függőség problémájára?

Gyakran hallom, hogy Magyarországon szinte mindenki családjában vagy baráti körében van legalább egy ember, aki ilyesfajta problémával küzd. Ezzel együtt jellemző, hogy az érintettek elbagatellizálják az alkoholhoz fűződő viszonyt: diplomás, a mai sztenderdek szerint sikeresnek számító emberek gyakran évtizedekig nem vesznek tudomást arról, hogy baj van. Erre határozottan rásegít a társadalom is. Míg más függőségekkel kapcsolatban erőteljes megbélyegzés zajlik, egyúttal büntetőjogi aspektusai is vannak, addig az alkoholt (gyakran) még propagáljuk is...

Kardosra visszakanyarodva már az elején úgy döntöttem, hogy kap egy ilyen „csomagot”. Kíváncsi voltam, mit tudok és akarok ezzel kezdeni. Életvédelmi nyomozóként a karakterem olyan munkakörrel (is) rendelkezik, ami ellehetetleníti a hagyományos családmodellt, a megtartó közeg hiánya pedig pluszban felerősítheti a problémát. Meg akartam nézni, mi történik akkor, ha egy negyvenes nő küzd az alkoholizmussal. Vajon meddig bagatellizálja el a nyilvánvalót? Minek kell történnie ahhoz, hogy felismerje, hogy baj van?

Jó, hogy itt vagy! Ez a prémium tartalom csak a GLAMOUR közösség tagjainak érhető el – és te közénk tartozol.
Szlavicsek Judit jó kapcsolatot ápol a magyar krimi szcéna több női írójával
Fotó: Pesthy Márton

Hogy látod, mennyire tabu téma a nők függősége Magyarországon?

Soha nem beszéltem erről idáig, de azt hiszem, most már tudok. Én gyógyszerfüggő anya gyermeke vagyok, tizenéves koromtól ebben a helyzetben szocializálódtam. Ez azt (is) jelenti, hogy iszonyatosan hamar parentifikálódtam. 17-18 évesen már én kellett, hogy felelősséget vállaljak komoly helyzetekben. Számtalan hosszú hetet töltöttem pszichiátriák zárt osztályain anyámat ápolva, vagy cipeltem őt újabb és újabb elvonókra. Gyakorlatilag az egész életem arról szólt, hogy megmentsem őt. Nagyon későn jöttem csak rá arra, hogy ez lehetetlen, ha ő nem akarja.

Meggyőződésem, hogy nem vagyok ezzel a tapasztalattal egyedül. Azt gondolom, rengeteg gyerek szenved ilyesfajta traumáktól. Aki érintett ilyesmiben, annak a lelkében gyakran egy egész életen át zajlik az a folyamat, amelyben próbálja a függőséghez való viszonyát definiálni. Amikor édesanyám meghalt (és ez egy nagyon durva lejtmenet volt már a végén), utólag jöttem rá, hogy valójában nem is ismertem őt, hiszen a róla szóló emlékeim már abból a korszakból származtak, amikorra eltorzította a személyiségét a gyógyszerfüggőség.

Voltaképp nem tudom, ki volt az anyám, csak a gyógyszerfüggő énjét ismerem, és azt, ő miket csinált.

Sokat segített nekem az, hogy kettéválasztottam ezt a két identitást, csitult ezáltal az iránta érzett haragom, és áthelyeződött a gyógyszerfüggő anyámra. Ekkor tudtam igazán a megbocsátás felé indulni. Addigra már nemcsak őt hibáztattam, hanem a függőséget, ami ellen küzdött ugyan, de sosem tudott igazán túllendülni rajta.

Kardos karakterét azért toltam inkább az alkoholizmus irányába, mert nem akartam egy az egyben a saját traumáimat megírni. Azt hiszem, míg a férfiak kapcsán valahogy evidensen kezelendők a függőségek, a nők ilyesfajta problémái abszolút tabuk a társadalomban.

Elképesztő népszerűségnek örvendenek a könyveid, ez nemcsak pozitív, hanem negatív vonzattal is jár. Tavaly Kondor Vilmos fogalmazott meg negatív kritikát un bloc a magyar krimiről. Márciusban Cserhalmi Dániel írt választ Kondornak, amelybe téged is beleszőtt, mondván, „lehet azt mondani, hogy nem tetszenek Szlavicsek Judit könyvei, de ő ma a legnépszerűbb író. Ma sokkal inkább vele azonosítják a magyar krimit, mint Kondor Vilmossal.” Hogy látod, mennyi igazság van a szavaiban? Valóban veled azonosítják a magyar krimit?

Egyáltalán nem érzem így, sőt, rendkívül zavarba ejtő számomra ez a téma, nehéz jól kezelni. Meg kell találnom a megfelelő egyensúlyt aközött, hogy helyén kezeljem önmagam és a kortárs krimiben elfoglalt helyemet (nem elbagatellizálva a mögötte álló munkát és sikert), de ne is értékeljem túl a szerepem. Ez egy állandó feladat!

Összesen hat éve foglalkozom írással, azt megelőzően volt egy „korábbi életem”, ahol egy tökéletesen átlátható rendszerben működtem. Amikor az írás bejött az életembe, elképesztően gyorsan elkezdett száguldani velem a szekér, és sokáig azt hittem, jól kezelem a vele járó pozitív és negatív visszajelzéseket. Tavaly ért a felismerés, hogy ez egyáltalán nem így van. Ha ugyanis picit megvizsgáljuk Cserhalmi Dániel mondatát, láthatjuk, hogy a megfogalmazás nagyon is kétélű...

Az elmúlt években gyakran találkozom (nem csak krimiszerzők részéről) azzal az alapgondolattal, miszerint a siker mögött biztosan valamiféle „ármány van”. Mintha nem stimmelne valami! Ezzel együtt sokszor érzem azt, hogy mindenki sikeres szeretne lenni és akinek sikerül, ott a kákán is csomót keresnek a többiek. Az elmúlt hónapokban lezajlott egyfajta „online csörte”, amelynek során ilyen-olyan közösségimédia-felületeken és kortárs krimivel foglalkozó posztok alatt rendre olyasmiket fogalmaztak meg emberek (sokszor álnévvel), „ha valaki miniszoknyában, körömcipőben alkot, akkor annak garantált a siker”.

Ezeket a kommenteket legtöbbször férfiak írták. Ez a szexista hozzáállás végtelenül leegyszerűsíti a sikerről vagy épp a kortárs krimiről szóló diskurzust, hiszen azt feltételezi, hogy a siker egyrészt nemi külsőségekből fakad, másrészt általam generált online „hype-olásból” következik, nem pedig konzisztens munka és teljesítmény eredménye. Számos helyen rögzítettem és ezúttal is hangsúlyozom: nagyon szívesen folytatok szakmai vitát, de akkor az szakmai legyen.

Megjelent a győri tüdőgyógyász harmadik könyve, aki íróként új korszakot nyitott az életében

Megjelent a győri tüdőgyógyász harmadik könyve, aki íróként új korszakot nyitott az életében

Az írói Facebook profilodat böngészve rátaláltam egy októberi bejegyzésre, amelyben Cserháti Éva, Mészöly Ágnes, Mészáros Dorka és Patkó Ágnes írókkal közös fotón szerepelsz. Azt írod, részetekről igenis létezik szakmai összetartás. Tervben van valamiféle krimi-kollektíva létrehozása?

Gyakran hallani azt a sztereotípiát, miszerint a nők képtelenek az összetartásra. Én pont ennek ellenkezőjét tapasztalom! A magyar krimi szcénában férfiak és nők egyszerre vagyunk jelen, nőktől pedig soha nem kaptam bántást. Az említett alkotókkal régóta jó kapcsolatot ápolunk. Van egy közös Messenger csoportunk, amelyben kölcsönösen támogatjuk a másikat, adott esetben építő jellegű kritikát fogalmazunk meg egymás munkájáról.

Ez korántsem egymás hype-olásáról szól, sokkal inkább a támogatásról: hogy legyen körülöttünk egy megbízható „szakmai háló”, egyfajta megtartó erő, és a tudat, hogy számíthatunk egymásra. Pódiumbeszélgetéseket tervezünk és egy közös antológia ötlete is felöltött már bennünk, tehát rengeteg tervünk van. Ezzel együtt akkor sem kesergünk, ha egyik sem valósul meg. Az összefogás a lényeg!

Mennyire tartod magyar sajátosságnak, hogy a sikeres embereket lehúzza a saját közegük?

Nincs tapasztalatom arról, más országokban ez hogy működik, ezért nem tudok különbséget tenni. Ezzel együtt azt gondolom, soha az életben senki nem lett sikeres a másik kárára. Nagyon fontos, hogy fél szemmel figyeljük a kortársak munkásságát, és teljesen természetes, emberi dolog, hogy olykor az irigység is felüti a fejét. A legfőbb kérdés viszont az, mit szűrsz le abból és téged hova visz, mire sarkall a másik sikere? Meg kell tanulni felülemelkedni ezeken a helyzeteken. A versenyhelyzetnek pozitív oldala is van, hiszen az hajtóerőként is szolgálhat. Minden csak értelmezés kérdése!

Mik a terveid az elkövetkezendőkre nézve?

Az Éjsötét Badacsony kapcsán kiadót váltottam, ami mindig hatalmas döntés egy szerzőnek, hiszen sokféle aspektust kell végig gondolni és minden szcenáriónak megvan a maga rizikója. Élvezem, hogy a 21. század kiadónál nyitottan állnak az ötleteimhez. Ez óriási (művészi) szabadságot ad!

Jelenleg egy, a Viharcsapda c. könyvemhez hasonló pszichotrilleren jár az agyam. Ismét egy görög mitológiai történetet szeretnék újra gondolni. Rendkívül izgat Meneláosz és Heléné története, ezt szeretném átültetni a mai magyar közegbe. Kardost most picit elengedem, már csak azért is, mert rendkívül nehéz a kortárs nyomozati technikákhoz ragaszkodva krimit írni 2026-ban. A pszichotriller – ebből a szempontból – nyitottabb műfaj, hiszen nem a nyomozóval, hanem a főhőssel „kell menni”.

Bár a krimijeimben is alapvetően az emberek pszichológiai motivációin van a hangsúly (és nem a nyomozati technikákon), ez a pszichotrillernek még jobban áll. De persze, egyelőre még aggódom az Éjsötét Badacsony fogadtatása miatt! (Nevet.)