Babarczy Eszter: „Egy kultúrát minősít az, hogy milyen benne szülni és milyen benne meghalni”

Babarczy Eszter közéleti gondolkodóként és íróként már eddig is számos alkalommal irányította rá a figyelmet fontos társadalmi tabutémákra, legutóbb azonban a „saját háza táján söpört”, pótolva ezzel egy régi restanciáját saját magával szemben: könyvet írt Apám meghal címmel, amelyben önmagát szembesíti az édesapjával való nehéz kapcsolatával, egyszersmind nyugvópontra juttatva azt, miközben a kontextust általánossá tágítja.

Esztert a GLAMOUR március-áprilisi számában megjelent interjúnkban a talán még a korábbi vállalásaihoz képest is bátor kiállásáról kérdeztük, valamint arról, mit jelent számára segítőnek lenni, és hogy a küzdelmeihez honnan szerzi az energiát.

Talán másnak egy életre elég lenne egy is a hivatásaid közül: író, újságíró, szerkesztő, kritikus, műfordító, eszme- és művészettörténész, egyetemi oktató és kutató vagy. Melyik foglalkozásod volt domináns, és melyik adja neked a legerősebb identitást ma?

Elsősorban tanárnak tartom magam, húsz éve tanítok a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Ez a főállásom és a fő identitásom, előtte a BME-n voltam, azt is nagyon szerettem. Fiatalabb koromban inkább írással, szerkesztéssel foglalkoztam, és fordítással kerestem meg a betevőt, ezek is megmaradtak az életemben. Az írás különösen fontos lett, amióta szépirodalmi köteteket is kiadok. Szépirodalommal az ezredforduló után kezdtem foglalkozni, de az első kötetemet csak 2019-ben adtam ki, a Jelenkor Kiadónál.

És mindjárt Déry-díjat kaptál érte. Mi motivál még, hogy újságíróként is hallasd a hangod?

Sok-sok éve írok publicisztikát, most főleg a Telexnek, ez nagy lehetőség, hogy néhány tízezer emberhez beszéljek arról, mit érzek fontosnak, mit látok fájdalmasnak vagy problematikusnak. A publicisztikai énem lényege a békére és a kedvességre való törekvés, az az üzenetem, hogy ne hagyjuk magunkat a politika által hiszterizálni: nagyon fáj az ország megosztottsága, az, hogy családok szakadnak szét politikai alapon.

A fő feladatunk az, hogy a megosztó retorika ellenére lássuk egymásban a honfitársat, azt az embert, akivel akár kedvesek is lehetnénk, ha nem hagynánk, hogy elborítsa az agyunkat a politikai gyűlölködés. A kedvesség témáját az utóbbi két évben kezdtem kibontani, mert egyre jobban úgy érzem, hogy kemény, karcos, sőt kegyetlen a világ, amiben élünk, a lágyabb, nőiesebb attitűdöket kiszorítja a szigorú elvárás és a büntető hozzáállás, ami nélkül a kapitalizmus persze nem működne.

Fontos volna, hogy a lágyságot, az odafordulást tudatosan támogassuk. Néhány hete megnyitottam egy kiállítást a Ludwig Múzeumban, és ott a kedvességről mint utópiáról beszéltem, amelyre törekednünk kell. Sokan elsírták magukat, annyira mélyen megérintette őket, amit mondtam. Ha vannak, akik ilyen érzékenyek erre a kérdésre, akkor nincs még veszve minden.

Utolsó tanítványának hála él tovább a legendás Szepes Mária hagyatéka

A könyveid közül melyek sorsfordítók számodra?

Minden könyvem az. Mindegyik tabukat feszeget, és egyik sem könnyed nyári olvasmány. Azoknak írok, akik nem tudják kimondani a fájdalmukat, akiknek nincs hangja, legyen szó akár megerőszakolásról – ilyen történetek vannak a Mérgezett nő című novelláskötetemben –, akár öregedésről, amit A változás kora című kisregényem tár fel Néhány szabály a boldogsághoz című kötetemben, akár a halálhoz vezető útról vagy egy nehéz szülőgyerek viszonyról, mint most az Apám meghal című könyvben.

Mindegyikben csontig őszintén akartam írni, kimondani azt is, amit gyakran elfedünk és elrejtünk. Ezzel persze magamat is kiszolgáltatom, kritikának is, akár rosszindulatnak is, de úgy érzem, megéri sebezhetőnek lenni, mert ezáltal tudok adni valamit az olvasónak.

Beszéljünk egy kicsit az Apám meghal című kötetről!

Ez az írásom a gyászra való képtelenség feloldása: ápoltam apámat az élete utolsó két évében, de nem tudtam igazán elsiratni, mert haragudtam rá. A haragnak volt oka: sok családon belüli bántalmazás, verbális, sőt fizikai is. Apám híres ember volt (Babarczy László, Kossuth- és Jászai-díjas színházi rendező, színigazgató – a szerk.), nagyszabású ember, sokan csodálták, sokan szerették is, miközben sokan féltek tőle. Számomra apaként nem tudott szeretetet adni, nem tudott figyelmet fordítani rám, a kapcsolatunkat megmérgezte az alkoholizmusa és a gyakran az alkohol hatása alatt kimondott szavak, amelyekért sosem kért bocsánatot.

A könyv azért született, hogy fel tudjam dolgozni életét és halálát, és el tudjam őt gyászolni. Tudom, hogy nemcsak az én történetem az apámmal, hanem sokaké a maguk szüleivel – rengeteg üzenetet kaptam olvasóktól, akik azt írták, hogy velejükig megrázta őket a könyv, és pszichoterápiaként is segített nekik. Amikor ilyen választ kapok, az megerősít abban, hogy jó úton járok, még ha lesznek is, akik vitathatónak tartják a szókimondásomat. A gyász feldolgozásán és az apa-lánya viszony kibontásán túl foglalkoztatott az is, hogy mennyire nem beszélünk az élet végéről, a meghalás sokszor megalázó folyamatáról.