előfizetésem
Hírlevél
Ők voltak a nők, akik a prostitúció egyik legjövedelmezőbb üzletét vezették
A legális prostitúció kérdése a végletekig megosztó. Az pedig, hogy melyik korban hogyan kezelték a kérdést, igazi látlelet egy adott társadalomról. Magukon a lányokon kívül az ipar legismertebb arcai a madame-ok, a piros lámpás házak megvetett, mégis nagyhatalmú tulajdonosnői, akiket a könyvek és a filmek hol rafinált üzletasszonyként, hol kegyetlen zsarnokként állítanak be. Kik voltak ők valójában?
A madame alakját a filmek és regények hol elegáns üzletasszonyként, hol kegyetlen zsarnokként örökítették meg. A valóság azonban jóval összetettebb volt. A bordélyházak nagyhatalmú tulajdonosnői egy olyan világot irányítottak, amelyet egyszerre övezett titok, megvetés és óriási kereslet. Történetükön keresztül nemcsak a prostitúció múltjába, hanem a 19–20. századi társadalom működésébe is bepillanthatunk.
A francia betegség
A tizenkilencedik századi Franciaországban arra a döntésre jutottak, hogy inkább szigorú keretek közé terelik a mesterséget; ami kiirthatatlannak bizonyul azóta is. Így születt meg az úgynevezett maisons closes rendszere, vagyis a „zárt házak". A nevüket az örökké lehúzott redőnyökről és a matt üvegű ablakokról kapták: kívülről semmit sem lehetett látni, abból, ami odabent zajlik. A szabályozott bordély ötlete persze nem a semmiből jött.
A tizenkilencedik század elején a hatóságok elkezdték a prostitúciót kevésbé erkölcsi, inkább közegészségügyi kérdésként kezelni. Ugyanis a nálunk „francia betegség” néven is ismert szifilisz az antibiotikumok megjelenése előtt gyógyíthatatlan, lassan pusztító, sokszor halálos betegségnek számított, amely az egész társadalmat rettegésben tartotta. A hatóságok logikája szerint a fertőzés forrásai a prostituáltak, tehát őket kell szemmel tartani.
A korabeli francia állam pedig amúgy is mindent nyilvántartott, osztályozott és pecsételt, így a bordélyrendszer tökéletesen belesimult a bürokrácia egyre szélesebb körű kiépülésébe. Ebből a szemléletből nőtt a ki regisztráció kötelezettség, a rendszeres orvosi ellenőrzés és a bordélyok engedélyeztetése is. Érdekes, hogy a később nálunk is elterjedő „madame” kifejezést Franciaországban sosem használták a nyilvánosházak mindenható úrnőire.
Maguk a franciák a szakmában más szavakat használtak a ház asszonyára; a „madame" franciás felhangja leginkább azért ragadt rá a fogalomra más nyelvekben, mert Párizs a tizenkilencedik században egyet jelentett a kifinomultsággal és az erotikával.
A kislányok szexualizálásának története régebbről ered, mint hinnéd
Kicsapongás, rendezett keretek között
A maisons closes modell alapja a szigorú nyilvántartás volt. A bordélyban dolgozó nőket regisztrálták a rendőrségen, rendszeresen kötelező orvosi vizsgálatokra jártak, és ha valaki megpróbált eltűnni a rendszerből, a hatóság üldözni kezdte. Az egészet egy külön rendőri részleg, a köznyelvben csak erkölcsrendészetként emlegetett apparátus felügyelte. A cél elvileg a nemi betegségek visszaszorítása volt — a gyakorlatban viszont egy olyan gépezet alakult ki, amelyik módszeresen ellenőrizte a nőket, a férfi klienseket viszont soha.
Így szifiliszt rengeteg férjes asszony kapott el a bordélylátogató urától. A madame ebben a rendszerben igazi modern vállalkozónő volt: ő bérelte vagy tulajdonolta az ingatlant, ő intézte az engedélyeket, ő alkalmazta és fizette — vagy épp nem fizette — a lányokat, ő tartotta a kapcsolatot a rendőrséggel, és sok esetben ő döntötte el, ki léphet be az ajtón, és ki nem. A madame volt az, aki kialakította egy-egy intézmény profilját, a vaníliától az egészen extrém vágyak kielégítéséig.
Vállalkozó volt a szó legszorosabb értelmében: bevétellel, kiadásokkal, alkalmazottakkal és jól kiépített kapcsolati hálóval. Egy olyan iparágban, amit a társadalom egyszerre használt és vetett meg.
A belle époque luxusbordélyai
A századforduló Párizsában a legelőkelőbb házak már nem lepukkant odúk voltak, hanem gondosan berendezett luxusintézmények: tükrökkel, csillárokkal, nehéz drapériákkal, és tematikus szobákkal. A leghíresebb párizsi házak így egyben turista attrakcióként is működtek, egyáltalán nemcsak a helyi polgárság, hanem a külföldi látogatók, arisztokraták és művészek is bejáratosak voltak. Egy-egy ilyen cím titkos, de mindenki által ismert intézmény volt: hivatalosan nem beszéltek róla, mégis mindenki tudta, merre kell keresni.
Ezekben a házakban gondos brandépítés zajlott. A ház jó híre — a diszkréció, a stílus, a berendezés, a „kínálat" színvonala — mind a madame tehetségén múlt. Egy-egy sikeres bordély tulajdonos vagyonokat szerezhetett a vállalkozásával és olyan networkot alakíthatott ki, amiről egy tisztességes középosztálybeli nő nem is álmodhatott volna. Nem véletlen, hogy a korszak művészei annyit foglalkoztak ezzel a világgal. A bordély a modern nagyváros egyik meghatározója témája lett, a vágy, a képmutatás és természetesen a kettős mérce színtere.
Szabadnak és álomszerűnek tűnik, valójában pokoli volt a hippi nők élete
A piros lámpás ház másik oldala
Azonban hiba lenne a masions closes rendszerét kizárólag a fifikás business woman szemszögéből megközelíteni. A madame sikere és hatalma nagyrészt pontosan abból fakadt, hogy a nála dolgozó nők teljesen kiszolgáltatottak voltak. Sok lányt a fényes jövő ígéretével szerveztek be, de előbb természetesen le kell dolgozniuk az adósságot, ami azonnal elkezdett felhalmozódni, amint beléptek a ház ajtaján: a ruhák, a szállás és az ellátás költségeit természetesen sok esetben soha nem sikerült visszatéríteniük.
A ház szó szerint és átvitt értelemben is bezárva tartotta őket egy veszélyes, és szinte minden perspektívát nélkülöző életbe. Ez teszi a madame-ok történetét annyira ellentmondásossá. Nem egyszerűen áldozatok voltak, és nem is egyszerűen kizsákmányolók. Egy olyan rendszer haszonélvezői és fenntartói voltak, amelyben a nők előtt nagyon kevés út állt a pénzhez és a függetlenséghez — és ez volt az egyik. Viszont a huszadik század közepére megváltozott a közhangulat.
Egyre hangosabb lett az a tábor, amely szerint az állam nem legitimálhatja és nem szabályozhatja a prostitúciót, mert ezzel gyakorlatilag a nők egy csoportjának a kizsákmányolását intézményesíti. Az érv szerint a probléma nem az volt, hogy a bordélyokat rosszul szabályozzák, hanem hogy egyáltalán szabályozzák — vagyis az állam üzleti partnere lett egy olyan rendszernek, amely emberek testével keresett. A második világháború után ez a szemlélet tovább erősödött.
A megszállás éveinek keserű emlékei, amikor a német tisztek előszeretettel látogatták a párizsi bordélyokat — csak tovább rontottak a maisons closes megítélésén, míg végül 1946-ban Franciaország bezáratta a házakat. Ezzel egyetlen tollvonással megszűnt egy több, mint száz éves intézményrendszer. Természetesen az új törvény nem szüntette meg a prostitúciót — csak láthatatlanná tette. Ami addig szabályozott, orvosilag felügyelt keretek között zajlott, az az utcára és illegalitásba került.
A korábban eltűrt, sőt bizonyos körökben tisztelt madame-ból egyik napról a másikra bűnöző lett, a nők pedig elveszítették azt a — bármilyen problémás de mégsiscsak — keretet, amely legalább valamiféle láthatóságot és részleges védelmet adott a számukra.
