Rácz Zsuzsa: „Mi marad egy nőből, ha a gyerekek kirepülnek, hogyan lehet újrakezdeni?”

Sokféleképpen aposztrofálták már Rácz Zsuzsát. Titulálták a nagy sikerű, 2002-ben megjelent könyve, az Állítsátok meg Terézanyut! után Terézanyunak, a magyar Bridget Jonesnak és feminista aktivistának is – a négy entitásban egy közös nevezőt mindenképp találni: a mások jólléte iránti nagyfokú elköteleződést.

Rácz Zsuzsa hivatásában is segítő: coach, szervezet- és közösségfejlesztő szupervizor, azonban íróként és újságíróként ismertük meg. 2009-ben jelent meg az Állítsátok meg Terézanyut! folytatása, a Nesze neked, Terézanyu!, tavaly pedig a trilógia harmadik kötete: a Kovácsné kivan. Terézanyu, azaz Kéki Kata magával ragadó személyisége és botladozásai a nagybetűs életben ma is felszabadítóan hatnak a nőkre. Az íróval arról beszélgettünk, milyen itthon a nők helyzete, társadalmi megítélése, de szóba került többek között a következő regényének témája is.

Hogyan született meg Terézanyu?

Harminc sem voltam, három diplomával és tíz év közszolgálati újságírással a hátam mögött, mégsem találtam a helyem a világban. Akkoriban, a kétezres évek környékén már megjelentek a törésvonalak a közszolgálatban, amelyek mára szakadékká váltak, és én nem dolgoztam többé a Magyar Rádióban. Részben a fáradthatatlan munkakeresésem krónikája a Terézanyu. Ugyanez az elszántság jellemezte a párkeresésemet: akkoriban még egy rendes együttélést sem tudtam felmutatni.

Azt pedig végképp nem értettem, miért várja el tőlem mindenki – sajnos én magam is –, hogy rendes nő módjára férjhez menjek. Ezt próbáltam megénekelni a regényben, de a legtöbben mégis abban ismertek magukra, ahogy a főhős alárendeli magát mások vágyainak, céljainak, miközben a magáéról megfeledkezik. Ez kifejezetten női vonás, de én is csak utólag ismertem fel ezt a „terézanyuzást”.

Évtizedekkel előzte meg a szexuális forradalmat ez a provokatív magyar írónő

Egy interjúban mondtad, hogy vallomásos prózát írsz. Téged képzeljen az olvasó az egyes szám első személyben írt regényed lapjaira?

Nem. A vallomásos próza szakmai kifejezés, Louise Glück, a 2020-ban Nobel-díjat kapott amerikai költőnő használta a saját lírájára, amely nem önéletrajzi, de a megélt, megdolgozott érzelmi vagy akár testi élményekre támaszkodik, pontosan és őszintén fogalmaz. Ez nem azt jelenti, hogy ő a főhőse a verseinek, ahogyan én sem vagyok az a saját regényeimnek – inkább azt, hogy egy történet átdolgozva fikcióvá válik, de az eredeti megélésnél tapasztalt érzelmet hűen mutatja.

Előny vagy hátrány, hogy a neved összeforrott az áldozatkész, mindenkit megmenteni akaró Kéki Katáéval?

Ha a Terézanyut 2002-ben annyian olvassák el, amennyire számítottam, és amennyien általában elolvasnak egy sikeres könyvet hazánkban – pár ezren –, akkor valószínűleg nem forrott volna össze az övével a nevem. Hogy mégis így történt, az a körülbelül egymilliós olvasottságnak köszönhető – ekkora szám mellett pedig óhatatlan, hogy a könyvnek önálló élete legyen. Mivel egyes szám első személyt használtam, nyilván sokan azonosítanak a főhőssel – ez elkerülhetetlen, van belőle hátrányom is, előnyöm is.

Hiszel a női szolidaritásban, és teszel is azért, hogy legyen megfelelő platform megbeszélni a nőket érintő problémákat.

Több mint tíz éve tartjuk fenn a Terézanyu pályázatot. Ez egy fórum, ahol bárki elmondhatja a saját sztoriját, a pályázókból közösség alakult. Megosztjuk egymással, és sorra ledöntjük a női léttel kapcsolatos tabukat. Minden évben minimum tizenkét embert díjazunk. A pályázók közül sokan mára rendszeresen publikálnak, a nyerteseink nagy része pedig azóta már író, ilyen például Fiala Borcsa, Bibók Bea, Kalapos Éva Veronika, Pápai Ildikó és Tóth-Zsiga Bori. A terézanyusok közege sokakat inspirál, a tagok egymást is támogatják a nehéz élethelyzetekben.

Ilyen élmény, mikor egy regény írója maga vezet körbe a valós helyszíneken

Hogy látod a nők helyzetét itthon? Mely területen égető, hogy lépések történjenek?

Van előrelépés mentalitásban, de a nagyobb változásokat a politikai manipuláció eredményezi: könnyen lehet egy ország demográfiai és családpolitikájának minden rezdüléséért a nőket felelőssé tenni. Hazánk népessége fogy, mert „a nők nem szülnek eleget” – ez a leggyakoribb mód, ahogyan megszólítják a nőket, hibáztatva, természetesen. Ráadásul, ezzel csupán a termékeny korúakhoz szólnak, a többiek mintha nem is számítanának.

Miközben a családon belüli erőszak egyre gyakoribb, a gyerekek és nők bizonytalan helyzetét a szegénység terjedése is nehezíti. A családon belüli munkamegosztás sem tart ott, ahol kellene: az egyenlő teherviselésnél – vagy legalább a felismerésnél, hogy a pároknak egyenlően kell megosztaniuk a háztartási feladatokat.

Az EU-ban utolsók vagyunk, és a világban is nagyon rossz helyen állunk minden felmérés szerint, amely a nők munkához, egészségügyhöz, oktatáshoz, gazdasági, politikai döntéshozatalhoz való hozzáférését értékeli. A helyzet elkeserítő: miközben egyet előre lépünk, hármat hátra is.

Legutóbbi regényed, a Kovácsné kivan már a kisgyerekes Terézanyu viszontagságos történetét meséli el. Ha ma kezdenél hozzá hősnőd újabb kalandjainak megírásába, mi lenne a vezérfonal, amire felfűznéd a cselekményt?

A Kovácsné kivan egy szülőpáros szülővé válását mutatja be, annak buktatóival. Nagyon sok visszajelzést kapok – olyanoktól is, akik nem olvasták a Terézanyut, mert akkor még kiskamaszok voltak, amikor megjelent –, és azt mondják el, mennyire felszabadítja őket, hogy ennek a nehéz életszakasznak a dinamikáját, csapdáit és persze az örömét hitelesen adom vissza, humorral és öniróniával. Rengeteg mérgező tabu övezi a kisgyerekes korszakot.

A külvilág csak arról akar hallani, hogy milyen boldog vagy, mert a gyerek cuki, de arról inkább hallgass, hogy könyörögnél egy nyugodt éjszakáért. Ez az időszak kiszolgáltatottá és többnyire magányossá tesz, ráadásul ki tudja, vissza tudsz-e menni dolgozni. Azt pedig végképp nem lehet felmérni, milyen hatással lesz ez az extra terhelés rád, a párkapcsolatodra. A következő regényem munkacíme a Kovácsné katapultál – az érdekel, vajon mi marad egy nőből, anyából, ha a gyerekek kirepülnek, hogyan lehet újrakezdeni, kell-e egyáltalán. Mibe lehet kapaszkodni?