előfizetésem
Hírlevél
Székely Kriszta: „Ufó voltam, de aztán mindenhol máshol is az lettem”
Székely Kriszta nemcsak emblematikus rendezője a budapesti Katona József Színháznak, de februárban átvette a színház igazgatását Máté Gábor leköszönő direktortól. És ha mindez nem csúcsosítaná ki eléggé a pályaívet, néhány hónapja megválasztották őt Genfben a Mitos 21 nemzetközi színházi szervezet elnökének is.
Interjúnkban Székely Krisztával eddigi pályafutásáról beszélgetünk, arról, hogyan jutott el a szakmailag egyik legrangosabb magyar kőszínház igazgatói kinevezéséig.
Kevesen tudják rólad, hogy az Állami Balettintézet növendéke voltál. Hogyan hatott az intézeti lét a személyiségedre? Tetten érhető ez az indulás a rendezői pályádon?
Hogy a rendszeres mozgás már korán az életünk része lett a húgommal, a szüleinknek köszönhető, akiknek alapvető volt, hogy a gyerekek válasszanak maguknak egy testhezálló mozgásformát. Engem a tánc vonzott, és mivel az adottságaim jók voltak a baletthez, anyukám pedig arról álmodozott, hogy legyen egy balerina a családban, szívesen indultam neki a táncoskarriernek. Azonnal megszerettem az intézetet, az jól strukturálta az iskolán kívüli életem.
A balettos időszak akaraterőt adott és türelmet a teljesítménnyel szemben. Nem beszélve az ősélményről, hogy színpadon állhatok! A mai zeneiségem is az ottlétből csírázott ki; a Katonán kívül időnként rendezek az Operaházban és nyolc évvel ezelőtt volt egy kitérőm az Operettszínházba is. A munkáimon meglátszik a konstruáltság, a végeredmény mindig letisztult, elkerülve az esetlegességet. Hogy a kérdésed másik részére is válaszoljak, bár az egyik legjobban teljesítő növendék voltam, már akkor sem néztem ki a sztereotípia szerinti balerinának, a derékig érő, göndör hajam ellenére sem.
Deák Kristóf: „Szomorú lennék, ha pont olyan lenne egy film, ahogy azt az elején elképzeltem”
A magasságoddal is biztosan kitűntél.
Akkoriban – a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején – szemléletváltás volt a balettben: Balanchine munkásságának hatására a magas, nyúlánk lányokat is foglalkoztatták. Lett volna helyem a pályán, de hiányzott belőlem a törékeny csipkerózsika-szerűség. A gimnáziumi évek alatt az intellektuális térben kezdtem jobban érezni magam, szenvedélyesen foglalkoztattak a lét filozófiai, kulturális és vallási kérdései. Ha már megjelentek volna Magyarországon is a modern irányzatok a balettiskolákban, talán maradtam volna, és most egy sikeres táncossal interjúznál.
Ahogy az egyik kedvenc tanárom, Lőrinc Kati mondta nekem egyszer: „ha Pina Bauschhoz kerültem volna, akkor lehet, hogy egy jelentős táncos lennék.” Imádtam a táncot, a közeg nehézségeivel, a szigorú mesterekkel együtt. Ufó voltam, de aztán mindenhol máshol is az lettem.
Mi volt az a pillanat, amikor rájöttél, hogy a színház érdekel a legjobban, és rendező akarsz lenni?
Évente egyszer növendéktársaimmal lehetőséget kaptunk egy balettóra keretében, hogy improvizáljunk, és én mindig nagyon vártam ezt a kis időt, hogy a többieknek koreografálhassak. Amikor abbahagytam a táncot, öt-hat évet töltöttem el színpad nélkül – filmmel akartam foglalkozni. Ázsiában éltem, ahol az aszkéta időszakomat egy hedonista váltotta fel – a határokat, bár sokat szelídültem azóta, ma is feszegetem. Ázsiában a buddhizmuson keresztül szerettem volna megtalálni az élet értelmét – persze nem találtam meg.
Olvasmányaimból az jött le, hogy a zsidókeresztény kultúrkör, amely a kapitalizmust kitermelte, nem adja meg nekem a válaszokat, ezért fordultam a keleti filozófiák felé. Hazajőve, a filmrendezői felvételemre várva újra elkezdtem járni a Katonába. Akkor, ott tudatosult bennem, hogy vissza kell térnem a színpadhoz – így estem egy máig is tartó szerelembe a Katonával.
Melyik volt az első olyan rendezésed, amire utólag is sikerként tekintesz?
Rögtön a diploma után az első három munkám jó fogadtatásban részesült. A Petra von Kant volt a vizsgarendezésem, annak a Sufniban való bemutatása egy új nyitányát is jelentette a játéktérnek. Ez a produkció meghatározta a társulattal való kapcsolatomat is. A Nórát és a még ugyanabban az évben bemutatott A kaukázusi krétakört a Színházi Kritikusok Céhe és a POSZT is díjazta – ez utóbbi főként a mondanivalója miatt fontos nekem.
Szerinted milyen előnyei vannak annak, ha egy színházigazgatói székbe rendező kerül?
Egy rendező, főként, aki nem színészből lett az, de akár egy dramaturg is más módon lát rá a színházra, és ezt ítélkezés nélkül mondom. A színész a színpadon a társulatba belesimulva működik, a rendező viszont, kívülállásánál fogva képes azt tágabb kontextusba helyezni. Az intézmény munkájának emeléséhez ugyanazok a kvalitások szükségesek, mint egy rendezői kiemelkedéshez. Jó példa erre Tarnóczi Jakab rendező, aki amint bekerült a társulatba, nyomban valami merőben újat és innovatívat teremtett. Hálás vagyok Máté Gábornak, hogy Jakabot meg engem helyzetbe hozott, mert a kettősünk, kölcsönösen hatva egymásra, jól működik.
Milyen arculatot társítasz a Katonához?
Anno azért jártam a Katonába, mert ott jobb előadásokat láttam, jobb színészi munkával, mint máshol. Amikor elkezdtem a Katonában dolgozni, mélyebben megismertem a színházat és így megtapasztalhattam egy olyanféle morált, amire mindig is vágytam. A Katona számomra a nagybetűs színház, ahol felsőfokú szakmai munka folyik. Mi színház vagyunk és az is maradunk – az arculatunknak talán ez a lényege. Megtalálni azokat a témákat és színpadi formákat, amikkel dolgozva, nívós színpadi előadásokon keresztül részt veszünk a körülöttünk folyó kaotikus világ értelmezésében, feldolgozásában.
Szimler Bálint, a Fekete Pont rendezője: „Perspektíva, pénz és az előremutató döntések hiányában csodálatos emberek tartják lélegeztetőgépen az oktatást”
Az élet értelmére is rátaláltál…
Legalábbis elfelejtettem azt máshol keresni. Imponáló a tagok folyamatos önvizsgálata, önkritikája, az önmeghaladásuknak vágya. Örülünk a sikereinknek, de mindig mindent jól megrágunk. Ez a belső tűz nagyrészben kielégíti az igényemet, ami annak idején a szélsőséges, önsorsrontó korszakomban mozgatott, de azért nem állítanám, hogy egy másik ember lettem. A Katona első újragondolása Máté Gábor idejéhez kapcsolódik, többek közt azzal, hogy a külső területet a Kantin bevonásával újraértelmezte – ezt az örökséget továbbviszem, a közösségi tér hangsúlyozásával.
A Katona elkötelezett a színházi képzésben, magam is haszonélvezője voltam ennek. Ha tehetséges vagy, be tudsz kerülni, felfigyelnek rád, feladatokat, aztán kritikákat vagy dicséreteket kapsz – itthon példátlan ez a szakmai felelősségvállalás az utánpótlás iránt. Ennek a kialakításában Gábornak szintén elévülhetetlen érdemei vannak. Az elmúlt öt évben tartalmilag is változás indult el, ez a jelenlegi repertoárunkon jól látszik. További vállalásom, hogy a Katonának része lesz a nemzetköziség, célom, hogy külföldiek jöjjenek ide dolgozni. A magyar színházkultúra bezártságának kell a külföldre nyitás. Jakab is és én is több országban dolgozunk, és ezek a kapcsolatok – remélem – idővel a Katonába csatornázhatóak lesznek.
Sokszor nyúlsz olyan darabokhoz, amelyekben erős nők viszik a prímet, ilyen például a Hedda Gabler is.
Már a pályám elején zavart az, ahogyan a női alakok megjelentek - ha egyáltalán - a magyar színpadokon.
A Nóra kifejezetten találó válaszod erre a hiányra.
A Platonov pedig talán egy kivétel, de abban is felfedezhető, hogy a nőalakok jobban a lábukon állnak, mint az eredeti történetben, amely bizonyos értelemben a nők legyalulásáról szól. Sok előadásomra volt jellemző, hogy a női alakokat más fénytörésben mutatjuk, lehetőséget adva a társulat színésznőinek is. A pályám elején ez fontos új irány volt.
Legújabb rendezésedben, a Chicagóban is két domináns női karakter szerepel. Mi volt a koncepciód ezzel a sokat játszott musicallel egy prózai színházban?
A Chicagót kiváló zenei anyagnak tartom, egy olyan történettel, ami mindig aktuális. Például kifejezetten mai, ahogyan az a nők médiában és szexiparban való félönkéntes-félrabszolgásított részvételéről beszél. Az egész mögött ott van, hogy „ma már megtehetem”. De valójában mi is az, amit megtehetsz? Vajon ezért az egyenjogúságért küzdöttek a szüfrazsettek? Ezzel a feminista témával erősen rezonálok.
Izgalmas, hogy a világban ez a show az egyik legtöbbet játszott musical, de közben lényeges társadalomkritikákat is megfogalmaz. A szerepeket csodálatosan ki lehetett osztani a társulat tagjai között; vannak nálunk nagyon jó hangi adottsággal bírók, ezt az előnyt mindenképp ki akartam használni. Gergye Krisztián pontosan talált bele a társulat és helyszín adottságaiba. Dinyés Danival, aki a zenei vezetője a produkciónak, régóta terveztük már színre vinni ezt a közös projektet, örülünk, hogy ez végre megtörténhetett.
Hogyan hat a társadalmi szerepvállalásod a színházi munkáidra?
Nehéz egyensúlyozni, hogy meddig tudsz üzeneteket artikulálni a médián keresztül úgy, hogy annak még ne válj martalékává. Nem célom a politikába belefolyni, aktivista sem vagyok, kizárólag olyan kérdésekben nyilvánulok meg - nem túl sokszor, de elég erőteljesen -, amelyek alapvető emberjogokat sértenek, tehát nem feltétlen LMBTQ-témákkal kapcsolatosak. Persze, az érintettségem miatt az idevágó problémákkal könnyebben megkeresnek, mint mondjuk romakérdésekben. De valójában a szolidaritás lenne a lényeg.
Álljunk ki azokért, akiket jogfosztás ér!
Meg is ragadnám az alkalmat! A Katona törekszik láttatni a roma színészeket is?
Időről-időre vannak romákkal közös eseményeink, a Behívó nevű színházpedagógiai programunk Eltáv című projektjében szegregált roma településeken dolgoztak a Katona szakemberei. Egy rákosrendezői lányintézetnek a növendékei pedig minden évben szerepelnek a Kamrában. A roma színészek és a roma láthatóság nagyobb téma, nem biztos, hogy itt tudjuk ezt tárgyalni.
Készíthetne habos-babos romantikus filmeket is, de Kathryn Bigelow a valóság sokszor kegyetlen arcát akarja képernyőre vinni
A jelened sűrű, és sok új kihívást is tartogat színházigazgatóként. Ráadásul, tavaly kineveztek a Mitos 21 nemzetközi színházi hálózat elnökének is. Hogy érzed: felértél a csúcsra?
A Mitos 21 megtisztelő pozíció és remélem, hogy tudok benne hasznosan tevékenykedni. Egy színház közösségi működésű, és a remek vezetői csapattal és Társulattal most minden adott, hogy jól csináljuk a feladatainkat és új dolgokat találjunk ki. Magam tele vagyok kedvvel, erővel. Azt hiszem, erre a feladatra készültem az elmúlt tizenöt évben: megpróbáltam „jobb” ember lenni, ami itt azt jelenti, hogy ha lehet, az eddigieknél is felelősségteljesebben, számonkérhetőbben fogok dolgozni.
Van benned félelem, vagy csak izgatott várakozás?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy időnként nincsen olyan öt perc, amikor elkap ennek az egésznek a súlya, de félelem nincs bennem. Erős flow sodor a következő feladatok felé. A helyemen vagyok, bízom benne, hogy értek ahhoz, amit csinálok, ezért semmi nem tud kibillenteni.
Stylist: Tóth Linda Rita, Smink és haj: Leányfalvi Vanda
