előfizetésem
Hírlevél
Vadász Gábor: „Szeretném, ha senki nem szégyellné, hogy cigány, hiszen mi egy egzotikus nép vagyunk”
Vadász Gábor színész nagy utat járt be az elmúlt években. A Szeghalomról indult egykori géplakatos ma már neves budapesti színházakban és népszerű televíziós produkciókban játszik.
Szeret táncolni, énekelni, de leginkább szórakoztatni. Szerepálma nincs, de nagyon sok minden van a lelkében, amit szeretne elmondani a közönségnek, és reméli, hogy minél többször lesz erre lehetősége.
Otthon mennyire volt fontos számotokra a roma hagyományok ápolása?
Olyan családban nőttem fel, ahol ez nagyon fontos volt. Volt a családunknak egy Gyémántgyűrű nevű folklór zenekara, cigány dalokat énekeltek, ami a kilencvenes években nagyon népszerű volt. Csúnyán fogalmazva volt ennek az egésznek piaca, mert az emberek kíváncsiak voltak a roma kultúrára. Sajnos manapság már nem részesítik annyira előnyben az autentikus roma zenét, de én úgy nőttem föl, hogy belém ivódott.
A mai napig komoly hagyomány nálunk a virrasztaló. Ha valaki eltávozik ebből a világból, akkor három napig virrasztaljuk, vagy addig, amíg el nem temetik. Olyankor tüzet gyújtunk, körben állunk, az asszonyok bent vannak, a férfiak kint, és megy a sirató. Ezek mind a mindennapjaink részét képezték gyerekkoromtól fogva.
A zene szeretete párhuzamba hozható azzal, hogy a szereplés lett az utad?
Rengeteg utam volt. Énekeltem autentikus roma zenét gyerekkoromban, apukám gitározott, és nagyon sok retró slágert és Máté Pétert játszott, engem ez a vonal jobban érdekelt. Először táncos akartam lenni, aztán valahogy belopózott az életembe a könnyűzene. Elkezdtem Máté Péter- és Cserháti Zsuzsa-dalokat énekelni, majd felvételiztem Békéscsabán a Fiatal Színházművészetért Alapítvány iskolába. Előtte nem voltam soha színházban, a tévében láttam csak, főleg a kabarékat szerettük nézni apukámmal, az volt a szilveszteri programunk is.
Soha nem gondoltam arra, hogy valaha színész leszek. Egy kisvárosban felnőni cigányként, ahol csak azt a kis közeget ismered, csak azt a kis várost, az egyfajta boldog tudatlanság, amikor nem vágysz többre, mert elég az, ami van. Akkor nyílt ki számomra a világ, amikor elmentem Békéscsabára tanulni, és onnantól többet akartam megtudni a saját környezetemről, a világról, és szerettem volna utazni. Rájöttem, hogy a világ nem csak egy kis falu, ahol élek, és ahol persze nagyon boldog voltam, amíg nem ismertem mást. Attól kezdve igényem lett arra, hogy megismerjem a tágabb világot.
Horváth Anita: „Ma már nem kérdés, hogy van helye a roma női művészetnek”
Elkezdtem többre vágyni, és a mai napig sok minden érdekel, nagyon sokfelé orientálódom. Rengeteget olvasok, nagyon szeretem a komolyzenét, szeretem a jazzt, kinyílt előttem a világ.
Honnan jött az ötlet, hogy mindenféle hátszél nélkül elmenj a békéscsabai színházba? Volt a felmenőid között színész?
Nem volt. Az én családom halmozottan hátrányos helyzetű: a szüleimnek nem volt megfelelő iskolai végzettségük és az anyagi lehetőségeik is korlátozottak voltak. Anyukám három osztályt végzett, apukám hatot, és a katonaságnál tette le a másik kettőt. Szerintem a cigány művészek esetében mindig áll egy olyan – nyugodtan mondjuk ki, nem cigány származású – mentor, aki meglátja a lehetőséget, hogy egy gyerekből több is lehet, vagy többre hivatott. Nekem Víghné Báthory Erzsébet, az énektanárnőm volt az, aki ajánlotta, hogy próbáljam meg az akkori Békés Megyei Jókai Színházat.
Géplakatosként végeztem, nem tudtam, hogy mi lesz velem később, de az igény egyértelműen felébredt bennem, hogy többet szeretnék. Nekem addig az volt az egyértelmű, hogy beszállok a családi kasszába, ebbe születtem bele, szívesen tettem, ez nem is volt kérdés. Csak közben már ott volt az a fránya kisördög, hogy szeretnék valamit kezdeni az életemmel a családomtól függetlenül. Emiatt is kezdett unszolni a tanárnő, hogy tegyek egy próbát, és nagyon boldog voltam, amikor felvettek. Nem volt egyszerű, mert komoly lemaradásban voltam a többiekhez képest, akik gimnáziumba jártak, én meg szakmunkásképzőbe.
Párhuzamosan a felnőttoktatásban megcsináltam az érettségit, szépen lassan, lépésről lépésre haladtam előre. Amikor a színházhoz kerültem, már nem volt kérdés, hogy elfogad-e a közeg, mert azonnal egy családdá váltunk. Művészberkekben nem számít a származás. Húztak magukkal, és igenis megtanultam dolgozni. Nem a két kezemmel, hanem a lelkemmel és az agyammal. Amiért mindig hálás leszek nekik!
Nem volt soha olyan pillanatod, amikor egyszerűbbnek tűnt volna feladni? Mindig volt elég hited és kitartásod? Mert sokszor a kishitűségen buknak el a hasonló történetek.
Az az igazság, hogy mindig éreztem, hogy van bennem valami, ami többre hivatott, és csak rajtam múlik. Ezt tudatosítani kellene minden embernek magában, mert csak így tudunk előre menni, minden nehézség dacára. Tudtam, hogy muszáj mennem előre, volt bennem belső késztetés, és hittem is magamban.
Horgas Ádám rendezőnek köszönhetően kerültél Budapestre, aki az Életrevalók című ikonikus darabban rád bízta a főszerepet. Ez mekkora váltás volt az életedben?
Óriási, és féltem is az egésztől nagyon. Békéscsabán a színházban ahhoz voltam szokva, hogy mindenki ismer mindenkit, úgy léteztünk, mint egy nagy család. Ebből a helyzetből kerültem bele egy számomra teljesen ismeretlen közegbe, de szerencsére Ádám nagyon jó körülményeket teremtett, könnyen beilleszkedtem a csapatba. Aztán ez az eredetileg egy szerepre történő felkérés több másik lehetőséget is hozott magával, és bár nagyon hiányoztak az otthoniak, döntenem kellett.
Tudtam, hogy a színészet fővárosorientált szakma, és azt is, hogy muszáj csak magamra gondolnom, és nem kéne elszalasztanom a lehetőséget. Úgyhogy maradtam. Még egy ideig voltak nehézségeim, mert nekem Szeghalom után Békéscsaba is óriási volt, akkor mit mondjak Budapestre? Volt, hogy pánik jött rám, amikor az Andrássy úton a tömeg jött velem szembe, de már megszoktam, megszerettem a várost, már nem vagyok elveszve.
Már csak azért sem, mert az előadásnak köszönhetően találkoztál a pároddal, Szőlőskei Tímeával, akivel azóta is együtt vagytok.
Sokáig csak sodródtam, fel sem tudtam fogni, hogy mekkora lehetőséget kaptam. Megismertem Timit, beleszerettem, és miatta is egyértelmű lett, hogy maradok. Ha ő nem lett volna, akkor valószínűleg visszamentem volna abba a közegbe, ahonnan jöttem, mert Budapest sem ad többet, ha az ember nem boldog. Több mint kilenc éve vagyunk már együtt, ez egy igazi nagy egymásra találás volt. Sok más párral ellentétben nekünk a pandémia is jót tett, még jobban összekovácsolódtunk. Nem volt se munkánk, se pénzünk, de nagyon boldogok voltunk. Azóta is harmóniában élünk, a kis dolgokon szoktunk vitázni, de az igazi problémákat közösen megoldjuk.
Szerettünk volna összeházasodni, de jött a pandémia, és ez borult. Hiszek abban, hogy nem feltétlenül egy esküvő tart össze két embert. Biztos, hogy meg fog történni egyszer, csak most valahogy annyira gyors a világ és az életünk is, hogy nem igazán van napirenden. Ha lesz, akkor pici lesz, azokkal az emberekkel, akiket igazán szeretünk, akiket a lelkünkbe fogadtunk. Fölrakunk egy bográcsot, aki szeret minket, eljön, leülünk, iszunk egy jót, beszélgetünk egy kicsit.
Olyan lesz, ami nem kívánkozik címlapokra. Igazából a cigányoknál régen nem is volt divat az esküvő, ha valakinek megfogtad a kezét, elvitted magaddal, annak a kezét soha többet nem engedted el. Nem tudom, hogy mikor lesz esküvőnk, de azt igen, hogy Timi kezét nem szeretném soha elengedni.
Min dolgozol, hol lehet látni mostanában?
A Játékszín mellett dolgozom a Vidám Színpadon és a Karinthy Színházban, és van több magánprodukció is, amiben részt veszek. Szellemi és lelki síkon is szükségem van munícióra, ezért mostanában kisebb, könnyedebb darabok írásában élem ki magam. Nagyon szeretek szórakoztatni, nevettetni, énekelni, és van egy hiánypótló kezdeményezésem, ami a cigány hagyományok ápolását, életben tartását tűzte ki célul. A Honnan jöttem, hová tartok? programmal egy picit visszamegyünk az alapokhoz, mert szeretném, ha nem felejtenénk el a gyönyörű dalainkat, néptáncunkat, próbálok a magam módján harcolni azért, hogy ezek ne tűnjenek el.
A programot eddig több iskolába vittük el, és mindenhol nagyon jól fogadták. A drámapedagógia segítségével, játékosan közelítjük meg a témát, és nagyon jó ötletekkel rukkoltak elő a diákok is. Ha lenne rá forrás, szívesen vinném vidékre is, egyrészt mert én is vidéki vagyok, másrészt pedig ott sokkal hatványozottabban probléma a cigánykérdés. Szeretném, ha senki nem szégyellné, hogy cigány, hiszen mi egy egzotikus nép vagyunk. Bár én gyakran megkapom, hogy engem elfogadnak, azért a cigányokban mindig van egy komplexus a származásuk miatt.
Felerősíti a fiatal roma nők hangját a Romaversitas
Benned van még ilyen érzés?
Bizonyos helyzetekben van, de úgy érzem, nagyon jó humorom van, és azzal jól tudom kezelni ezeket a helyzeteket.
Ért olyan atrocitás a származásod miatt, ami nagyon megviselt?
Persze, fiatalabb koromban voltak ilyenek. Verekedések, cigányozások, de azokkal az emberekkel azóta nagyon jó kapcsolatot ápolok. Az idő tényleg sok mindent begyógyít.
Talán nem én vagyok az egyetlen, aki bajban van azzal, hogy melyiket szerencsésebb használni, melyik nem sértő: a cigány vagy a roma?
Nekem egyikkel sincs bajom, de a cigányt jobban szeretem. Sokan nem tudják, de a roma az embert jelent. Attól nem leszel más, ha így hívnak. A cigány egy misztikus népcsoport, cigányok vagyunk, mindig így hívtak minket. Régen óriási tisztelet övezte a cigány zenészeket, akik a század elején császárok előtt játszottak, és minden úrnak volt egy saját cigánya, aki neki húzta, aki nagy becsben volt tartva. Tehát megvolt a helyünk azon a polcon. Aztán szépen lassan lecsúsztunk.
Cigány vagyok, nyugodtan hívhat így bárki, nem veszem sértésnek. Ráadásul mint színész, aki szöveggel dolgozik, ha kimondom azt a szót, hogy cigány, az rengeteg emóciót indít be bennem. Sokkal szebben is hangzik, és én büszke vagyok rá.
Stylist: Gál Nóra, Smink és haj: Hajdu Zsófia
Köszönet a helyszínért a Karinthy Színháznak!
