előfizetésem
Hírlevél
Negyven éve szereti egymást az Operettszínház házaspárja, ez a kapcsolatuk titka
Egy olvasópróba, néhány táncóra és német nyelvlecke kellett ahhoz, hogy egy színházi találkozásból életre szóló kötelék legyen. Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor operett- és zeneművész házaspár negyven éve bizonyítja, hogy nem csak a színpadon lehet tökéletes összhang.
A Jászai Mari-díjat Zsadon Andrea és Szolnoki Tibor évekkel ezelőtt már megkapták, és március 15-én Tibor Magyarország Érdemes Művésze lett. A történetük kereken negyven éve kezdődött. „Milyen jó együtt lenni.” Ez az a kulcsmondat, ami ébren tartja bennük az egymás iránti rajongást. A jeles számot az Operettszínház falai között ünnepelték meg, ott ahol a közös életük négy évtizede elkezdődött.
Hogyan emlékeztek vissza arra az időszakra, amikor az ismerkedésből elválaszthatatlan kötelék lett?
Andrea: A Marica grófnő olvasópróbáján láttuk meg egymást. Táncpróbák, illetve német nyelvórák voltak együtt. Én segítettem Tibort a németnyelv-tanulásban, ő segített a táncban, és innentől kezdve azt mondtuk: milyen jó együtt lenni. Az esküvőt is úgy tartottuk meg, hogy abban az időben Bécsben, a Volksoperben voltam Csárdáskirálynő, Tibor pedig az Operettszínházban lépett fel.
Volt egy szabad szombatunk, amikor összeházasodtunk.
Mindketten imádjátok a hivatásotokat. Könnyen össze tudtátok hangolni vele a közös életetek?
Andrea: A közös életünk is mindig a munkánk volt. A legnagyobb öröm számunkra a közös jelenlét és az, amikor derűt, mosolyt csalhatunk a nézők arcára. Ugyanakkor a sikert is nagyon szeretjük; a taps a legcsodálatosabb érték.
Dívák: „Hármunk kapcsolata nemcsak barátság, hanem szövetség is”
Előfordult köztetek szakmai féltékenység?
Tibor: Soha. Egy művész házaspárnak az a legnagyobb gyönyörűsége, ha a másik halad előre, ha a másiknak sikere van.
Andrea: Elképzelhetetlen, hogy szakmailag Tiborra féltékeny legyek – aki férfi, táncol, énekel. Én nem tudom eljátszani az ő karaktereit, és ő nem tud primadonna lenni. Őszintén büszke vagyok rá, mikor sikere van.
Mitől maradt negyven év után is kiegyensúlyozott a kapcsolatotok?
Andrea: A nap minden órájában vigyázunk egymásra, a szerelmünkre, a kapcsolatra, amiben élünk. Ha például én hangoskodom, akkor Tibor nagyon édesen le tud csitítani, és minden megy tovább. Nem sértődik meg senki a másikra, Tibor sem veszi zokon, ha hangosabb voltam.
Előfordult, hogy valamiben nem értettetek egyet?
Tibor: Természetesen, legyen szó akár művészetről, barátokról vagy ismerősökről. Ezeket meg kell beszélni. Nem vitatkozunk, hanem elmondjuk a véleményünket. Mérhetetlen optimizmussal és türelemmel bírok, én ez alapján magyarázom el, illetve próbálom ezeket a helyzeteket megoldani, Andrika pedig az érveit a nőiességével beszéli ki.
Andrea: …És hirtelenségével. Jóval hirtelenebb vagyok, hamarabb csattanok fel, és szeretek az elgondolásom szerint cselekedni. Abban száz százalékig egyetértünk, hogy mindent meg lehet beszélni, csak jóindulat és közös akarat kell hozzá. Az érzéketlenséget nem nagyon tudom elviselni.
Történt olyan a kapcsolatotok alatt, amit a másiknak nem mertetek elmondani?
Andrea: Nem hiszem. Ugyanúgy, ahogy minden más embernek, nekünk is voltak nehézségeink, de mindig megoldottuk. Előfordult, hogy sírtunk, de Tibor azt mondta, hogy engedjük el, menjünk tovább. Ahogy a mondás tartja: ami nem öl meg, az megerősít. Tanulni kell a hibákból. Ami visszahúz, azt egyszerűen el kell engedni.
„Sokszor nézek egy filmet, és ismerős - a végén kiderül, hogy én fordítottam”
Mit szerettek a legjobban egymásban?
Andrea: Tibort úgy, ahogy van. Nem igazán elemezgettük még így egymást. Elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen, minden hibájával és erényével együtt.
Tibor: Nincs semmi, amit ne szeretnék Andreában.
Van hobbitok, amivel kikapcsolódtok?
Andrea: Az én hobbim a férjem.
Tibor: És ez fordítva is igaz. Szeretjük a kertünket, a virágokat, a szép otthonunkat és a baráti összejöveteleket. Mozgalmasan éljük az életünket. Hiszünk abban, hogy az élet nehézségeit nem elviselni kell, hanem megoldani, a helyzeteket pedig a magunk javára fordítani. Semmit nem akarunk pusztán beletörődéssel tűrni.
Andrea: Egyetlen kivételtől eltekintve – ez pedig a szüleink elvesztése. Nem igaz, hogy az idő minden fájdalmat begyógyít. A hiányuk okozta szomorúság örökre velünk marad, azt nem lehet kitörölni belőlünk. Minden más élethelyzet azonban kezelhető és megoldható feladat a számunkra.
Most mi foglalkoztat titeket a legjobban?
Tibor: Meghatottsággal és örömmel vettem át március 15-én a Magyarország Érdemes Művésze díjat. Különösen sokat jelentenek számomra azok a levelek, amelyeket azóta is olyan nagyszerű emberektől kapok, akiket szakmailag, emberileg elismerek, és akikre felnézek.
Andrea: Tibor díja számomra is határtalan öröm. Úgy érzem, ez mindkettőnket kötelez. Természetesen a legfontosabb feladatunk továbbra is a színház. Ebben a szakmában lényeges a tervezés és a szervezés. Szeretnénk minél több helyen jelen lenni, számos érték mellett kiállni, amit a hivatásunkkal képviselünk, és megmutatni mindazt, amit jónak gondolunk.
Nagy álmunk vált valóra a Negyven fohász a békéért című előadásunkkal, melynek írója, kedves barátunk, Dési Péter. Az elkövetkező időszakban több városban, kisebb-nagyobb településen mutatjuk be, bízva abban, hogy gondolataink mások számára is útravalóul szolgálnak.
