Mit jelent szabadon dönteni a saját életünkről? Puskás Panni új regénye erre keresi a választ

Puskás Panni, a GLAMOUR állandó szerzője harmadik regényéről mesélt
Fotó: Valuska Gábor
2026. november 13.
Szerkesztő:
Tuza Dorottya
online szerkesztő
Szöveg:
Adamek Alma
Újságíró
MegosztásKüldés Messengeren

Puskás Panni új regénye, a Történjen bármi az öregedés, a demencia és az önrendelkezés kényes kérdéseit járja körül. Két, egymástól látszólag távol álló generáció tagjai, egy idős nő és az unokája ugyanazért küzdenek: azért, hogy dönthessenek a saját életükről. Az íróval a kiszolgáltatottságról, az emberi méltóságról és a szabadság határairól beszélgettünk.

Puskás Panni regénye olyan aktuális és kényes témákat hoz közös nevezőre a 21. században, mint az öregkori leépülés, a demencia, az eutanázia vagy az önrendelkezés joga. Mind olyan kérdések, amelyek nemzetközi szinten is egyre markánsabban jelennek meg a kortárs irodalomban és filmekben.

Amikor elkezdted építeni Klárát, a szabadszájú, de kiszolgáltatottá váló idős értelmiségit, tudatos érzékenyítés volt a célod, vagy inkább egy belső kényszer, hogy szembenézzünk az emberi méltóság határaival? Miért érzed fontosnak, hogy ezekről a témákról beszélj?

Nagyon szerettem volna egy idős karakterrel dolgozni. Engem iszonyúan érdekelnek az idős emberek, nagy tisztelettel fordulok a tudásuk, a tapasztalatuk felé, rengeteg a történetük, rendkívül komplex személyiségek. Az, hogy bizonyos dolgok nehezen mennek nekik, csak egészségügyi kérdés, egy állapot, semmi egyéb. Ezt talán evidencia, de ez az, amit a társadalom rendre elfelejt, és hajlamos az idős embereket ezzel az állapottal azonosítani, így megfosztva őket a személyiségüktől. És persze, ezzel magunkat is megfosztjuk attól, hogy tőlük tanulhassunk valamit.

Az is vicces, hogy a társadalom hajlamos elfordulni az idősektől, szőnyeg alá söpörve azt az apró problémát, hogy ha szerencsénk van, mi mind megöregszünk egyszer. Én már húszéves koromban is sokat gondoltam arra, hogy megöregszem és meghalok. Lehet, hogy ez fura dolognak tűnik, de szerintem ez a legtermészetesebb működés, amit csak el lehet képzelni.

Mennyire van ebben személyes tapasztalat vagy családi minta?

Van személyes tapasztalatom, sokat tudok a gyakorlatban is arról, milyen egy idős, Alzheimerrel küzdő embert ápolni. De a részletekkel nem szórakoztatnám az olvasókat. Szívesebben beszélnék arról, ami a könyvemben is megjelenik, hogy szeretjük az ápolási feladatokat kiszervezni, másra hárítani. Tesszük ezt önzőségből, meg mert úgy érezzük, hogy nincs ehhez megfelelő mennyiségű tudásunk.

A rossz hírem az, hogy idős hozzátartozóink ápolása, az ő biztonságuk megteremtése legalább annyira feladatunk, mint a gyereknevelés. Főleg addig, amíg nincs egy stabil ellátórendszer, ami jó körülményeket biztosít az idősek számára. És hát ilyen egyelőre nincs. Persze, nem ártana akkor legalább az otthonápolási segélyt felemelni - szóval az államnak is van feladata itt bőven.

Mennyire tudatosan figyeled a körülötted zajló társadalmi változásokat? A könyvbemutatón említetted Karsai Dánielt, mennyire érintett meg az esete?

Már egyharmada megvolt ennek a könyvnek, amikor Karsai Dániel a nyilvánosság elé lépett a történetével. Szorosan követtem az eseményeket, még beszélgettem is vele a témáról. Megérintett, persze, de ami ennél fontosabb, az az intellektuális szempont. Mármint Karsainak nem az volt a célja, azt hiszem, hogy érzelmileg nyomást gyakoroljon az emberekre, hanem éppen az, hogy az objektív gondolkodásukat megváltoztassa, és ezzel jogi lehetőséget teremtsen számukra az élet végi önrendelkezésre.

A legfájdalmasabb pedig nem a halála, hanem az, hogy a nagy tettet nem sikerült végrehajtania, az önrendelkezés szabad jogi környezete még várat magára. Jó lenne, ha valaki, ne menjünk messzebb, a jogalkotó maga, újra felvenné e tekintetben a fonalat.

„Ha választanom kellene az irodalmi Nobel-díj és egy kiegyensúlyozott, boldog élet között, lesz@rnám a díjat” — Horváth András Dezső interjú

„Ha választanom kellene az irodalmi Nobel-díj és egy kiegyensúlyozott, boldog élet között, lesz@rnám a díjat” — Horváth András Dezső interjú

Puskás Panni nagy tisztelettel fordul az idős emberek tudása, tapasztalatuk felé, mert szerinte rengeteg a történetük, rendkívül komplex személyiségek
Fotó: Valuska Gábor

Ha két-három mondatban kellene összefoglalnod a cselekményt, mit mondanál? Hogyan kapcsolódnak egymáshoz a szereplők – itt van például Klára és az unokája, Petra generációs szakadéka, ahol az idős ember a leépüléssel, a fiatal pedig a közösségi média bénító függőségével és a virtuális valósággal küzd. Mi köti mégis össze őket?

Azt gondolom, ugyanazzal a problémával küzdenek ők ketten: hogy a társadalom potens tagjai nem hagyják nekik, hogy döntéseket hozzanak. Az egyik túl fiatal, a másik túl idős, hogy erre jogot formálhasson. És éppen ez az, ami őket összeköti, ami miatt képesek megérteni egymást. A közösségi médiától való függés az unokánál ennek a tehetetlenségnek a tünete. A szülei egy jobb világ reményében Norvégiába viszik, ahol ő nem érzi jól magát, depresszióval küzd, ezért rövid időre hazaküldik a nagymamához. A nagymama pedig épp eldönti, hogy meg akar halni egy svájci klinikán - ez lesz a közös projektjük.

Ez kicsit horrorisztikusan hangzik, tudom, de olvasva elég jól lehet érteni a szempontjaikat, azt hiszem. A harmadik, záró fejezet egy svájci orvos egyetlen napját meséli el, azt, amikor a nagymamával és az unokával találkozik, de nem ez lesz a legfontosabb pillanata ebben a napban. A harmadik fejezettel az volt a célom, hogy kicsit problematizáljam azt, amit korábban evidenciaként kezeltem: hogy mindenkinek joga kellene legyen az életétől orvosi segítséggel elbúcsúzni.

Ha összehasonlítod a három könyvet amit eddig írtál, mennyire vannak egymással összefüggésben, mennyire reflektálnak egymásra? Például elmondható rólad, hogy a kelet-európai lét sajátos lencséjén keresztül vizsgálod a világot. Miként jelenik ez meg a munkáidban? Mennyire fontos számodra a k-európaiság, mint létforma?

Igen, meglehetősen ká-európaiak a könyveim, és szeretem, ha a keleti szereplőim nyugaton kalandoznak. Ez a mozzanat mindhárom könyvemben megjelenik. Képzeld, én Brüsszelben értettem meg 2024-ben, hogy milyen menő dolog kelet-európainak lenni! Jelölt voltam az Európai Unió Irodalmi Díjára, oda tizenkét országból jött egy-egy jelölt. Már korábban is volt olyan tapasztalatom, hogy nemzetközi közegekben én a szerbekkel, a horvátokkal, a románokkal, a szlovénekkel, a lengyelekkel stb. jövök ki legjobban.

Ezt ez az esemény százszorosan aláhúzta. Mikor ott ültem a nap végén egy brüsszeli sörözőben a kelet-európai szerzőkkel, és röhögtünk olyan poénokon, amiket csak mi értünk, miközben a nyugatiak a fene tudja hol voltak, leginkább lefeküdtek már aludni, akkor arra gondoltam, hogy ez a mi karcos, sírva vigadós karakterünk a világon a legjobb. Hogy ezt meg kell becsülnünk.

A könyv a múló idővel, a kontroll elvesztésével és az elkerülhetetlennel való szembenézésről is szól. Te személyesen mennyire vagy kibékülve az idő múlásával? – Ha egyszer tegyük fel Klára életkorában lennél, mitől félnél leginkább: a testi leépüléstől, függőségtől, magánytól vagy attól, hogy mások döntenek majd helyetted?

A szellemi leépüléstől. Egyrészt erős nálunk a családi érintettség ebben, másrészt a kognitív készségeim erős alapjai az önképemnek. Én sosem voltam különösebben szép, nem tudtam énekelni, a mozgásom kábé egy fitt nyugdíjasé, a kézügyességem egy óvodásé. Én kis koromtól fogva az okos lány vagyok, ezt építette bennem a környezetem, és később ezt építettem magamban tovább én.

Klára karaktere tulajdonképpen a legmélyebb félelmeimet testesíti meg, hogy lehet, hogy egy napon ezt mind elveszítem, és hogy később mindenki úgy fog majd rám emlékezni, hogy tudjátok, volt az a buta öregasszony, a Puskás Panni néni. Iszonyú méltatlan az ilyen helyzet, és ahogy Klára, úgy én sem kívánom ezt megvárni.

Van már témád, tudod már miről fog szólni a következő könyved?

Van! Találtam egy nőt. Elsa von Freytag-Loringhovennek hívják. Képzőművész, performer volt a XX. század első felében. Duchamp leghíresebb ready-made munkáját, a Forrást, amely megváltoztatta a művészetről való gondolkodást, nem kizárt, hogy igazából ő találta ki. Tudod, ez az, amikor Duchamp kiállítási tárgyként installált egy piszoárt. De Elsa, vagy ahogy magát hívta és hívatta, a bárónő, nem csak tehetséges volt, hanem a történelem első punkja is, aki folyamatosan kikezdte a környezete és az őt körülvevő társadalom türelmét Berlintől New Yorkon át egészen Párizsig.

Nálam fiktív regényhőssé változik majd, és Budapest VIII. kerületének utcáit fogja járni a 2020-as években. Az ő szemüvegén keresztül szeretném megmutatni a VIII. kerületi szegénység problémáinak ezernyi arcát, amellyel a legtöbb ember még újságcikkekben is csak igen ritkán szembesül.

Glamour Napok Banner
MegosztásKüldés Messengeren
Itt állíthatja be, hogy a Google keresőben könnyebben megtalálja az glamour.hu cikkeit
interjúkonyvekkortárs irodalomdemencia
Kövesd a Glamour cikkeit a Google hírekben is!