Ha gyűlölted az És egyszer csak... befejezését, adj egy esélyt ennek az értelmezésnek
Három évadot élt meg az ikonikus Szex és New York utódsorozata, az És egyszer csak..., a rajongók azonban meglehetősen csalódottak. Na nem azért, mert az alkotók önként döntöttek a popkultúra talán legcsúfosabb elkullogása mellett, hanem azért, mert a befejezés meglehetősen méltatlan és fáradt lett a 90-es évek nagyhatású alkotásához. Vagy mégsem? Vigyázat, spolierek. Ha még nem láttad az utolsó részt, inkább várj egy kicsit a kritika elolvasásával.
Ezeket láttad már?
Az És egyszer csak... harmadik, egyben utolsó évada az előzőekkel ellentétben nem 10, hanem 12 epizódot kapott, így két etapban jutottunk hozzá a fináléhoz, ami elsőre finoman fogalmazva sem túl méltó a Szex és New York forradalmi univerzumához. Gyakorlatilag a teljes évad olyan érzést keltett a nézőben, mintha már nem lenne mit mondani, rég elfogytak volna a szavak és a lényeg helyét átvette volna a gyönyörű kontextus: a vibráló színek és ruhák, vagy a vitathatatlanul tökéletesre álmodott belső terek. Csakhogy ez a vizuális figyelemelterelés nem pótolhatta azt az eredetiséget, amit az első pillanattól hiányoltunk Az És egyszer csak... dinamikájából, amit nem lehetett nem a Szex és New Yorkhoz viszonyítva nézni.
Pedig az És egyszer csak... megpróbálta
Ahogy az alkotók, a szereplőket megformáló színészek, és mi, nézők is. De érdemes egy maraton lefutásra vállalkozni, amikor már nincs meg hozzá az állóképességünk, a mezőny hemzseg a friss, lendületes újoncoktól, és érezhetően kiszerettünk a futásból is? Az És egyszer csak... a Szex és York című előddel szemben szinte végig unottan fordult saját szereplőihez, akiket a lojális nézők (köztük én is) az utolsó percig próbáltak feltétel nélkül szeretni, az őket életre hívó író brigáddal ellentétben.
Carrie Bradshaw, ez az önreflektív, csupa nagybetűs nő végül az utolsó joghurtot/banánt/kólát is elirigyelte legjobb barátnőjétől, és annyira önközpontúvá vált, hogy csak nagy nehezen volt hajlandó levenni cipőjét, miután az alsó szomszéd jelezte, zavarja őt az állandó kopogás. De most tényleg, ki az, aki egyfolytában cipőben sétálgat otthon? Vajon nem lett volna ennél plasztikusabb és okosabb eszköz, hogy kifejezzék a nő jogát a cipőhöz és bármihez?
A Szex és New York úgy tanított neked egy sor pszichológiai módszert, hogy észre sem vetted
Charlotte karakterét, aki mindig is a párkapcsolatban és az anyaságban látta a boldogságot, szinte önmaga 2D-s paródiájává írták. Talán Miranda járt a legjobban, akit, miután az első két évadban rommá alázott a sorozat, végül kapott egy egészséges és boldog párkapcsolatot. Érdekes, hogy amíg az egyik karakter (Miranda) happy endje lehetett egy beteljesedett szerelem, addig a másiktól elvették ugyanezt.
Ott volt a lehetőség
Azután, hogy rögtön az első évadban meghal Mr. Big, Carrie pedig, miután meggyászolja őt, újra felveszi a párkapcsolati fonalat, és összejön exével, Aidannal, őszintén azt gondoltam, a sorozat ad egy teljes értékű esélyt a hősnőnek, hogy végre egészséges és boldog párkapcsolatban éljen, egyáltalán: belássa ennek fontosságát. Big ugyanis a Szex és New York sorozatban végig az egyik legtoxikusabb, legönzőbb, legmanipulatívabb férfi karakternek bizonyult, aki rendre akkor tűnt fel, amikor Carrie épp összhangban volt önmagával.
Költői kérdés: vajon szörnyen unalmas lett volna az a forgatókönyv, amiben az És egyszer csak... szépen csendben belátja, hogy talán akkor tett volna jót Carrie-nek, ha sosem tér vissza Bighez és egyéb káros szokásaihoz, hanem Aidan Shaw mellett marad? Sosem tudjuk meg, ráadásul az És egyszer csak... közben antipatikus, önző és egyenesen mérgező szereplővé degradálta Aidant, ez az ellenszenv pedig tökéletesen megágyazott az épphogy érdekessé váló Duncan karakterének, aki a sorozat logikája mentén haladva igazi romantikus megérkezés lehetett volna Carrie életében.
A sorozat nem élt ezzel a lehetőséggel (Aidan és Carrie együtt, boldogan), ami nagyon kijárna már végre a popkultúra által alakított valóságunknak, amiben a kedvesség unalmas, a red flag és a toxikus dinamika pedig izgalmas, és a másik alternatívából is kifarolt.
Nem kell, hogy szörnyű legyen
Végül úgy döntöttem, főleg, mert nem tudok nem átnézni az elmúlt három, nagyon is megtörtént évadon, hogy találok egy valamennyire megnyugtató értelmezést, egy gondolatot vagy útravalót, amitől nem tűnik olyan szomorúnak ez a befejezés. Valószínűleg emlékszel még, mennyire romantikusnak találtuk, amikor a Szex és New York utolsó évadának záró részében Big Párizsba megy, Carrie pedig ezzel egyidőben véget vet a már fizikai bántalmazásig fajuló toxikus kapcsolatának az orosz művésszel.
Candace Bushnell, a Szex és New York írója: „Mindig oda kell figyelnünk a nők jogaira!”
De vajon melyik terapeuta javasolná, hogy egyik kapcsolatból ugorjunk csak nyugodtan a másikba anélkül, hogy gyógyulnánk, tanulnánk, legfőképp magunkról, az értékrendünkről és a határainkról? Ha így nézzük, nyugtasson meg mindenkit a tény: Carrie ezúttal inkább maradt önmagával ahelyett, hogy visszaaraszolt volna a végtelenül önzővé vált Aidanhez, vagy alaptalanul és elhamarkodottan túldimenzionálta volna Duncant.
Ha így nézzük, az önmagát is unó, kissé sznobbá váló, de utolsó lélegzetvételéig gyönyörű És egyszer csak... végül mégis az eszére hallgatott, és a népszerűtlenség kockázata mellett is ki merte mondani: nem mindig egy párkapcsolat melege lesz a megoldás, ami végül elrendezi az életünket és patrónusként vigyáz ránk. Carrie döntése azt sugallja, nem kiegészítésre váró félmegoldások vagyunk, akik majd egy párkapcsolat révén válnak egésszé, hanem olyan entitások, akik nem félhetnek, nem szoronghatnak és nem szenvedhetnek, ha a saját társaságukban maradnak. És ha innen nézzük, talán nem is olyan kiábrándító a befejezés.
Te elégedett voltál az És egyszer csak... befejezésével?
Fedezd fel a konyha rejtett energiáit a feng shui szerint, és hagyd, hogy a harmónia uralja a tereket
