„Megterhelő volt ilyen mélyen foglalkozni a háborúval" - Heather Morris írónővel beszélgettünk

Az új-zélandi születésű író és forgatókönyvíró sosem gondolta volna, hogy egy nap majd körbeutazhatja a világot a könyvei népszerűsítésével, mellette pedig beszédeket fog mondani az antiszemitizmus ellen, vagy hogy nem hívőként zsidó közösségekkel a holokauszt-megemlékezés és a traumafeldolgozás fontosságáról fog párbeszédet indítani. Heather Morris exkluzív interjú keretein belül mesélt nekünk a túlélővel való barátságáról és a munkássága alapelveiről.

Remény és szeretet

Morris hosszú ideig átlagos életet élt, fiatalon házasodott, férjével közösen nevelték három gyermeküket, de képtelen volt lerázni magáról az érzést, hogy valami még hiányzik. Több évtizednyi kihagyás után ismét visszaült az iskolapadba, hogy kitanulja a forgatókönyvírás minden fortélyát, mivel gyerekkorától rajongott a heroikus, hihetetlennek tűnő történetekért. Ezeket a meséket mindenki ismeri: amikor a jó győzedelmeskedik a rossz felett, amikor az emberi szeretet és remény irányt mutat a legnagyobb bajok közepette. Több vázlaton is dolgozott, de saját elmondása alapján a legtöbbet csupán a „fiókjának” írta. Aztán a sors úgy hozta, hogy megismerte Lale Sokolovot, aki készen állt megosztani a világgal az élményeit – Morris pedig alig várta, hogy elsőként végighallgathassa a ma már milliók által olvasott elképesztő történetet.

Ő lett az auschwitzi haláltábor egyedüli tetoválója

Lale Sokolov élete merőben eltér Morrisétól – számára nem adatott meg a kiegyensúlyozott, biztonságos felnőttkor, mivel abban az időszakban, amikor a munkának és a családalapításnak kellett volna élnie a huszonéves fiatalnak, életét beárnyékolta a második világháború, a zsidók üldözése és a Holokauszt. Sokolovot a szlovákiai Korompából hurcolták el a haláltáborba, ahol először nehéz fizikai munkára osztották be, viszont egy betegség után új pozícióban találta magát: ő lett az auschwitzi haláltábor egyedüli tetoválója. Bár élete ugyanúgy csak egy hajszálon függött, akárcsak másoknak, viszont Sokolov egy teljesen egyedi nézőpontból élte meg az auschwitzi mindennapokat.

Tetoválóként nem mentesült a zsidó származása miatti fogvatartás alól, ugyanakkor kiváltságosabb pozícióba került, mint a többi rab: saját szobával rendelkezett, bejárása volt az SS tisztek köreibe, csempészárúval kereskedhetett a táborban, szabadon mozoghatott a barakkok és az irodák között, rendszeres kapcsolatban állt magasrangú náci tisztekkel, akiknek jelentett. A különlegesebb bánásmód ellenére a haláltáborban töltött napok számára is a halálról, a kínról, a folyamatos veszteségek megéléséről, és a kiszabadulás távolinak tűnő reményéről szóltak. Az emberiség legborzalmasabb és kegyetlenebb intézményeként emlegetett auschwitzi koncentrációs tábor a végtelen sötétség és reményvesztettség helyszíne volt – egészen addig, amíg Lale meg nem ismerte Gitát.

Új élet, teljesen tiszta lappal

Gita Furmannal úgy találkozott először, mint az összes többi fogollyal: óvatos mozdulatokkal egy életre megbillogozta a bőrét is a náci adminisztráció neki ítélt sorszámával. Az első találkozást követően a két fiatal gyakran keresztezte egymás útját, hamarosan szerelembe estek annak ellenére, hogy biztosak voltak benne, hogy a táborban átélt kegyetlenség egy életre kiölt belőlük minden emberi érzelmet. A remény egy boldogabb életre lassan kezdett kibontakozni előttük, és Lale még akkor sem engedte el ezt a képet, amikor a felszabadítás előtt két nappal átszállították a mauthauseni táborba.

Az amerikai csapatok megérkezésének mámora utána a férfi nem tétlenkedett sokáig, azonnal arra a szlovák állomásra sietett, ahová a kimenekített rabok érkeztek; Gitával ismét egymásra találtak, a pár néhány évvel később Ausztráliába költözött, ahol új életet kezdhettek, teljesen tiszta lappal. Lale Sokolov évtizedeken át nem beszélt a történetéről és életének azt a szakaszát maga mögött hagyva csendes, nyugodt életet élt feleségével és fiával. Nyolcvanas évei végén járt, amikor elvesztette Gitát, ekkor megváltozott valami a férfiban, felébredt benne az érzés, ami arra ösztönözte, hogy mesélje el, miket látott, miket tett, miken ment keresztül; sokáig magában hordozta nem csak az abból az időből beléivódott rettegést, hanem a bizonytalanságot is, hogy mi lesz, ha kollaboránsnak bélyegezik majd. „Lale fia keresett meg, amikor az édesapjában először felmerült az interjúkészítés gondolata, és csak egy dologhoz ragaszkodott: ne zsidó származású és vallású író írja meg a történetet, hogy pártatlan tudjon maradni.”

A regény címszereplője, az auschwitzi tetováló és szerelme

Lenyűgöző női karakterek

Morris három éven át rendszeresen találkozott a túlélő férfival, kezdetekben csak hallgatta a kalandos, szívszorító, de inspiráló beszámolót, csak idővel fogalmazódott meg benne egy forgatókönyv gondolata, később pedig a ma már ismert regény végső formája. „Lale rengeteg történetet mondott, de egyszerűen nem tudta elmondani az ő saját történetét. Sok idő kellett, mire igazán meg tudott nekem nyílni, és utána már fel tudta vállalni a nehezebb részek elmesélését is.” Lale saját emlékeire és tapasztalataira hivatkozva mesélt a táborról, az ott megismert emberekről, mint például Cilkáról, aki a Cilka utazása című könyv főhőse, és akit Lale a „legbátrabb emberként” emlegetett egész életében. Cilka Klein, vagy Cilka Kovach megpróbáltatásokkal teli élete során nem csak a náci haláltábort, hanem a szovjet gulágot is megjárta, őröket csábított el, hogy aztán gyógyszert csenjen a rászorulóknak, rendíthetetlen maradt akkor is, amikor mások már összeroppantak volna a teher alatt. Hasonló lenyűgöző női karaktereket követ Morris harmadik regénye is, A három nővér, amely Cibi, Magda és Lívia elválaszthatatlan testvéri kötelékéről számol be.

Bármihez nyúl, garantált a siker

Heather Morris regényei instant nemzetközi bestsellerekké váltak, a szerző különösen büszke arra, hogy a munkáját számos országban iskolai tananyagként kezelik, hol történelem, hol irodalom órákon elemzik a nagyon is valódi hősök történeteit, ezzel közelebb hozva a távolinak tűnő, de fontos tanulságokkal teli múltat a jelenhez. A Történetek a reményről című könyvében Morris elmozdul a történelmi traumák feldolgozásától, és inkább szakmai oldalról közelíti meg az írás és a másikra odafigyelés, mint készség fontosságát, emellett pedig bővebben mesél a Laleval való baráti kapcsolatáról.

Arra a kérdésre, hogy hogyan viselte az éveken át tartó kutatómunkát, a túlélők minden bizonnyal elképesztő, de érzelmileg megterhelő élményeinek a feldolgozását, mosolyogva válaszolt: „Bármikor, amikor arról hallottam, hogy a rabok hogyan segítettek egymásnak, hogy feláldozták akár a saját ételüket, ruháikat is, hogy egy nehezebb helyzetben lévő bajtárson segítsenek. Gyakran megterhelő volt ilyen mélyen és behatóan foglalkozni a háborúval, de ezekből a személyes élményekből mindig tudtam meríteni.” A mai, forrongónak tűnő világunkban ismét relevánssá válnak azok a történetek, amelyek mélyén ott lappang az emberi kitartás, az optimizmus, és a szeretetet – egyfajta emlékeztetőül szolgálnak, hogy még ha be is következik az elképzelhetetlen és a kimondhatatlan, akkor is, a nap végén, ott vagyunk egymásnak.

Olvass még több interjút a GLAMOUR.hu-n:

• Stork Natasa: „Érdekel ez a rafinált tettenérhetetlenség”
• Rúzsa Magdi: „Volt olyan időszak, amikor feltettem a kérdést: meg tudnék adni mindent egy gyereknek?”
• Szvitacs Alexa: „Ki vagyok békülve önmagammal”