Tarnóczi Jakab: „Annyi mindent el tudnánk engedni, ha tudnánk, mikor lesz vége”

Tarnóczi Jakabot gimnazista kora óta ismerem, interjúhelyzetben viszont csak második alkalommal találkoztunk. Mostani, az elmúlással és gyásszal kapcsolatos beszélgetésünkből néhány gondolatot biztosan magammal viszek.

Csináltál már egy Requiemet Búcsúkoncert címmel. Ott lehettem a premieren, és most az interjú előtt visszakerestem az időpontot. Kevesebb mint egy hónappal a Covid lezárások előtt volt. Kirázott a hideg ezt felismerve, hiszen az egész előadás egy világvége hangulatra épült.

Nagyon durva, mert a produkció tervezése jóval előbb elindult, mint ahogy az első Covid hírek felröppentek. Már bőven próbáltuk, amikor először hallottunk a Covidról.

Milyen emlékeid vannak arról az időszakról?

Meghívott a K2 társulat, hogy csináljunk valamit, és azt beszéltük a társulat vezetőivel, Benkó Bencével és Fábián Petyával, hogy valami olyanon dolgozzunk, amivel még nem foglalkozott a társulat, de amit én tudok. Bár volt félelem az énekléstől, de végül amellett döntöttünk, hogy legyen valami nonverbális előadás. Alapvetően abból indultunk ki, hogy énekeljenek el valami olyat, ami egy prózai társulat esetében lehetetlennek tűnik.

Így jutottunk el Mozart Requiemjéig, és valamilyen utópisztikus-disztópikus helyzetet kerestünk, amiben valami miatt a színpadon összegyűlő emberek eléneklik a mű egy részét, miközben elfogy a levegőjük. Most is inspirálódunk Mozartból, meg több requiemből is, de azért ez egy nagyon-nagyon más előadás lesz.

Schoblocher Barbara: „Élvezem a magammal való munkát, abszolút központi témája lett az életemnek”

Te írod.

Igen, ezt tavaly tavasszal kezdtük el fejleszteni az alkotócsapattal. Több körben beszélgettünk róla elég hosszan, kialakítottuk a szereposztást, és elkezdtem írni a nyár folyamán az adott színészekre. Elkészült egy masszív, háromfelvonásos anyag az olvasópróbára, amit február végén tartottunk. A szöveg még most is alakul a próbákon – nagy ívet jár be a három felvonás, három este története, és minden felvonás között van egy-egy hét időugrás. Sok szálon fut, sok minden történik benne, a harmadik felvonást most kezdjük el próbálni. Az alapján, amit eddig felraktunk a színpadra, még biztos, hogy fog alakulni.

A katonás bemutatóid – valamilyen módon – ha nem is egymásból következnek, de van egy logikai vagy egy érzetbeli ív köztük. Ez is a sorba illik, vagy ez most valaminek az előszobája?

Szerintem illik a sorba. Amióta leszerződtem 2020-ban, azóta főleg saját fejlesztésű előadásokat csinálok. Valóban kiadnak egy ívet. Az alkotócsapat mindig változik egy picit, de azért vissza-visszatérnek ugyanazok az emberek. Úgy mindenképpen beleillik a sorba, hogy a társulat színészeire írtam a darabot, és egy itt és most játszódó magyar, kortárs történetet látunk. Tematikájában mindenképpen köthető az előző produkciókhoz, mondjuk az Extázishoz vagy a Magányos emberekhez, és formailag is kapcsolódik az előzőkhöz.

Ahogy elkezdtünk kísérletezni az élő kamerával és annak a tudatos használatával, az most egy új szintre lép, új dolgokat próbálunk ki. A zenehasználat most sokkal inkább élő szövete lesz az előadásnak. Bencsik Levente és Hunyadi Máté gyakorlatilag írnak egy kortárs Requiemet bizonyos színészekkel együtt, akik zenélnek is az előadásban, a történet része ugyanis egy zenekar is. Van egy vendégszereplőnk, Naszer Tamara csellista, aki csellózik és énekel az előadásban.

Egy családtörténetről van szó, ami szintén beleillik a sorba. Viszont sok olyan színész feltűnik, akikkel még sohasem dolgoztam. Ez ad egy új energiát, olyan színészek kerülnek speciális színészi helyzetbe – amit ezek a típusú előadások megkövetelnek –, akik eddig nem néztek ezzel szembe. Gondolok itt a filmes játékmódra vagy a párhuzamosan futó jelenetekre, egymásra beszélésre. Úgy játszani, hogy a nézők nem feltétlenül látnak a nézőtérről, csak egy kamera lencséjén keresztül.

A leírás alapján anya-lánya viszonyok állnak a történet középpontjában. Transzgenerációs problémák indukálják a feszültséget, amiből az egész helyzet kibontakozik?

Egy család képezi leginkább a gerincét ennek a közösségnek, akiknek az életébe belelátunk, és velük mindenféle történik. És sok-sok dolog történt a múltban is, ami befolyásolja a működésüket. De igen, az nagyon fontos az előadásban, hogy sok nőalakot látunk benne, hogy a családnak a gerincét ezek a nőalakok alkotják. Szirtes Ági, aki a nagymama, Pelsőczy Réka, aki a lányát játssza, és a Kanyó Kata az unoka szerepében.

De van egy hiányzó nőalak is, aki nagyon fontos a családban, a Kanyó Kata által játszott szereplő anyukája, aki már nem él. Egy teljesen másik szálon Pálmai Anna és Borbély Alexandra egy párt alakítanak, ők behoznak egy másik női szálat, és ezekhez a különböző női szálakhoz kapcsolódik és csatlakozik a három férfi szereplő – Simon Zoltán, Lengyel Benjámin és Keresztes Tamás.

Erős Antónia üzenetét az egész országnak hallania kell!

A Radical Relax kapcsán a legutóbbi interjúnkban arról beszéltél, hogy annak a megírása részben egy terápiát jelentett számodra. Ebben a sztoriban is van feldolgozás, vagy ez inkább a fikcióról szól?

Hát, jó kérdés. Nagyon sok minden beleépült a történetbe. Nemcsak a részemről, hanem az alkotócsapat részéről is, sok személyes történet keveredik benne. Az már elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a rekviem és a halál témája át fogja szőni az egészet. Annak a dinamikája, hogy milyen, amikor egy család életét befolyásolja egy már nem élő ember. Annak a dinamikája, hogy milyen az, amikor egy történeten belül hal meg valaki, és ez hogyan rúgja fel az addig felállt rendszert.

Ez a téma kezdetektől fogva ott van. Az biztos, hogy megrázó volt ezt írva megküzdeni Koós Bogi halálával szeptemberben. Az ő története több embert nagyon közelről érint ebben a csapatban is. Az előadásban felmerülő öngyilkosság témaköre nagyon élesen összeért egy nagyon sokunkat közelről érintő, mind a szakmában, mind baráti körben történő eseménnyel.

Bogi halála átértékelte az emberekhez való viszonyodat? Egy ilyen eset megerősítheti egy alkotó felelősségét abban, hogy emberekkel dolgozik, emberek vannak a színpadon, akiknek este 10-től másnap délelőttig egészen más problémáik is lehetnek a színházon kívül.

Nem, bennem nem értékelt át semmit, mert eddig is így gondoltam erre. Számomra az ő halála egy barát elvesztése volt, és nem szakmai kérdés. Azt gondolom, hogy erre nagyon figyelek. De természetesen azzal együtt is, hogy nagyon figyelünk egymásra, nagyon sok minden megtörténhet, és nagyon sok mindenről nem tudunk.

Ulrich Gábor: Nekem a megfelelni akarástól mentes, szabad munka a legfontosabb

De ez alapvetően a generációdra is jellemző.

Igen, azt gondolom, hogy ez egy generációs helyzet is. Számomra alapvetés, én abszolút megfordítom, és azt hiszem, hogy inkább legyen egy nagyon jó hangulatú próbafolyamat, de egy kevésbé jó előadás. Mert egyszerűen annyit nem ér, hogy rossz energiák legyenek. Azt gondolom, hogy attól jobb biztosan nem lesz, hogy rosszul érezzük magunkat munka közben egymás miatt. Mert bőven érezzük magunkat rosszul egy csomó minden miatt, pont, amit mondasz: a próbákon kívül ezer baja van az embernek, akkor miért ne lehetne, hogy akkor, amikor ott vagyunk együtt, és a próbákon az emberi lélekkel foglalkozunk, akkor egymásra odafigyeljünk?

Arra kell figyelni, hogy az ember tényleg ne emelje fel néha a hangját? Vagy ez már annyira magától értetődő, hogy nincs is olyan helyzet, amitől lent a nézőtéren robbansz?

Én robbanni a nagyon közeli munkatársaim és alkotótársaim felé szoktam, tehát arra sokkal inkább kell figyelni, mert az már egy olyan szoros barátság, vagy sok esetben szinte egy párkapcsolat, amiben sokkal többet megenged magának az ember. Szerintem színész felé az életben nem robbantam. Én így működöm alapvetően, és biztos, hogy az elmúlt évek osztrák meg német próbafolyamatai is hozzájárultak ehhez. Egyszerűen annyira más az attitűd, és annyira nem elfogadott, hogy bárki felemelje a hangját...

Az én generációm esetében sokszor azt érzem, hogy megfordul az, hogy a rendező hogyan beszél, és mások a színházban hogyan beszélnek a rendezővel. Nagyon sokakon tapasztalom a kortársaim közül, akik rendezéssel foglalkoznak, abból a pozícióból is dolgoznak, hogy iszonyatosan figyelnek, hogy nehogy valamit rosszul fogalmazzanak meg. Nagyon jól kommunikáljanak a színház összes munkatársával. De az bőven előfordul, hogy ez visszafelé már nem így van, mert sok a fáradt és alulfizetett ember. Ami például sokkal kevésbé igaz Ausztriában és Németországban, ahol iszonyatosan figyelnek arra, hogy még a színház portársa is megfelelően kommunikáljon, mert máskülönben veszítene a színház a presztízséből.

Pokorny Lia: „Azokban a dolgokban hiszek, amik összekapcsolják az embereket”

Mennyi idő kellett ahhoz, hogy igazán megérkezz a Katonába, és mindenki, az idősebb generáció is elfogadjon?

Szerencsésen kezdtem: a Leláncolt Prométheusszal és a Bánk bánnal, mindkettő nagyon más, mint amiket most csinálok. Két nagyon klasszikus, nagyon nehéz szöveg, és mindkettőbe úgy válogattam be színészeket, hogy kihívás legyen nekik a feladat. Hirtelen azt érezhették, hogy valaki felkészült, közben gondol rájuk, és van elképzelése arról, hogy ezt a nagyon nehéz szöveget hogyan kellene képviselni.

Úgyhogy én azt gondolom, hogy azokat a társulati tagokat, akikkel ebben az első két munkámban dolgoztam, meggyőztem, de közben nem is éreztem, hogy bárkit győzködni kell. Amikor elkezdtük a saját fejlesztésű Isten, haza, családot – ami még mindig megy –, nehezebb volt, hiszen megírt szöveg nélkül álltunk neki. De mindig úgy próbálok embereket összeválogatni, hogy azt képzelem, hogy őket majd az a típusú feladat érdekli. Nem érzem különösebben, hogy a társulattal, mint rendező nagyon meg kellett volna küzdenem. Ehhez képest én továbbra is mindennap úgy ébredek fel – bárhol dolgozom –, hogy nekem ma meg kell győznöm mindenkit arról, hogy én erre alkalmas vagyok. Ez szerintem nem nagyon fog elmúlni.

Magadat is meg kell erről győzni?

Ez egy reflex. Nagyon hirtelen történt velem ez az egész. Húsz évig éltem Salgótarjában, aztán rögtön felvettek az egyetemre. Húsz év nagyon sok idő. Felnőttem egy olyan városban, ahonnan ránéztem a budapesti vagy akár a német színházi világra, hogy ez mennyire jó – és ez még nem volt annyira régen valójában. Az, hogy én ebből kikerültem, csak kicsit több, mint tíz éve volt. Felvettek az egyetemre, az egyetem után rögtön sok munkám lett. A tíz évvel ezelőtti énem még eléggé közel van.

A fiú, aki járkál Salgótarjából Budapestre színházat nézni. Vagy járkál Münchenbe színházat nézni, miközben hamarosan ott rendezek, már másodszor. Ebben van egy ilyen tudathasadás. Ami nem jut tudatosan eszembe minden reggel, de közben minden reggeli érzem, hogy nekem ma nem lehet olyan, hogy most ez a próba, csak úgy majd lesz valahogy, hanem nekem ma is be kell bizonyítanom, hogy van itt helyem.

Vass Virág regénye elhozza a magyar származású Dolly ikrek igaz történetét a századelő fénykorából

Kapsz kint olyat, amikor külföldön rendezel, amit itthon nem? Vagy érzetben az alkotás ugyanaz, csak egyszerűen mások a körülmények, meg más a közhangulat?

Az jó szó, amit mondasz, a közhangulat más. A közeg más. Durva szembesülni azzal, hogy például Graz mennyire közel van, és ahogy átlépsz a határon, hogyan változik meg az emberek attitűdje, világlátása, akár a munkához való hozzáállása, a működése egy intézményben. Ez például ad, mert ebből egy csomó mindent lehet hasznosítani egyébként. Minden próbafolyamat mást ad. Országtól, társulattól függetlenül, mert minden próbafolyamatban mást keresek.

Alapvetően te nem színdarabot írsz, hanem rögtön előadásban gondolkodsz. Ha ezeket a szövegkönyveket odaadnád egy másik rendezőnek, lehetne ezekből előadást csinálni mondjuk Pécsett vagy éppen Kolozsváron?

Nem lenne könnyű, de azért mindig úgy próbálom megírni, hogy érthető legyen. Varga Zsófi dramaturggal, akivel több darabot is együtt írtunk, beszélgettünk nemrég, hogy milyen az, amikor egy író leül egy íróasztalhoz, de majd nem rendezi azt az előadást, és ezért az írásában mindent bele akar rakni. Ettől viszont olykor úgy festhet, hogy minden el van magyarázva, mert mindent el akarsz magyarázni, mindent el akarsz mondani, mindent oda akarsz írni, mert neked csak ennyi eszközöd van íróként.

De ha én írok, közben látok egy előadást, hallom a színészek hangját, tudom majd, hogy egy adott mondathoz milyen tekintet társul, milyen csend van két mondat között. Akkor lehet, hogy egy tőmondatot is elég leírni, és majd én ahhoz hozzáadok még egy instrukciót a próbán. Amikor elküldöm a friss verziót az alkotótársaimnak, akkor elolvassák, de egy picit másképp értelmezik, és amikor én felolvasom nekik vagy elmondom, hogy én hogyan hallom azt a mondatot, akkor értik meg a jelenetet.

De én ezt szeretem, mert így van feladata a színészeknek is, mert nemcsak a szövegről van szó, hanem arról, hogy ők hogyan képviselik azt a szöveget. Az kérdés viszont, hogy máshol el tudnánk-e játszani. Darabfüggő. Valamit igen, valamit kevésbé.

Hermányi Mariann: „A fiatal színésznőket nagyon gyorsan beskatulyázzák”

Ilyenkor száz százalékkal az adott darabbal foglalkozol fejben, vagy amikor elkapsz a villamoson egy fél mondatot, akkor már kattogsz esetleg azon, hogy jövőre mi legyen a téma?

Nagyban foglalkozom a teljes jövő évaddal, abszolút. Mindig dolgozom valamin párhuzamosan, miközben próbálok, muszáj is, van, hogy jót tesz. Ha mondatot hallok, akkor inkább azt ebbe csatornázom még, amit éppen csinálunk. Még bármit hozzá lehet adni, bármit el lehet venni. A választások miatt ez kérdés is lesz. Nehéz volt írni, mert tudtam, hogy a bemutatót két héttel a választások után tartjuk. Hogy ülök neki egy, a jelen Budapestjén játszódó darabnak, ami a választások utáni nyáron játszódik?

Értelmiségi alakokról beszélünk, előkerül a politika. Lehetetlen, hogy ilyen közegben ne kerüljön elő, ha egy család összeül. Nagyon gátolt az írásban. Senki nem tudja elképzelni, mi fog történni. Kíváncsi vagyok, mit kell majd benne átírni. De nem napi politikáról beszélnek. A világpolitikában úgysem lesz semmi egyszerűbb április 12 után sem.

Milyen érdekes, hogy mennyi minden történik a világban. Valamin mindig szorongunk. A klímaváltozáson, a Covidon, a háborúkon... Közben a mai alkotólétnek az alapja az aktuális szorongásunk.

Érdekes, hogy a halál témakör, az elbúcsúzás, az elmúlás hányféleképpen tud megjelenni egy történetben. Adott esetben társadalmi vagy politikai szinten is. Hogy egy ország közhangulatában hogyan van jelen, és ezáltal egy ilyen előadásban is. A búcsú egy ember haláláról szól, vagy arról, hogy valaki kiválik a családból, vagy elhagyja az országát. Érdekes a halál témáján keresztül vizsgálni most több helyzetet.

Nagy Ervin: „Talán még soha nem volt ilyen egyensúlyban az életem, mint most”

A saját utadban hol jársz ebben a folyamatban? Az ember korán megtanulja, hogy elveszt embereket, és tudja, hogy egyszer ő is meg fog halni, de az nagyon változó ki mikor szembesül először valójában a saját halandóságával.

Én ezzel nagyon régóta foglalkozom. Mindig máshol tartok benne. Elég aktív viszonyom van a halálról való gondolkodással. Visszagondolva nagyon fiatalon is érdekelt a halál témaköre. Azóta is nagyon izgat, hogy különböző vallások és filozófiák mit mondanak erről. Hogy én hogyan képzelem el az életemet ehhez képest. A személyes filozófiám is erre vezetődik vissza.

A legtöbb szorongásunknak az az alapja, hogy tudjuk, hogy ennek az életnek egyszer vége lesz. Valójában annyi mindent el lehetne engedni. Annyi mindent el tudnánk engedni, ha tudnánk, mikor lesz vége. De ehelyett mindent akarunk, azonnal akarunk, céljaink vannak, idegeskedünk, ha nem értük el, szorongunk, ha elértük, mert ennek egyszercsak vége lesz. Számomra minden ide vezetődik vissza.