„Bántsanak, de legalább azért, aki vagyok” – Interjú Buzás Andrissal
Buzás Andris tartalomgyártóként hiteles, személyes hangvételű videóival vált ismertté, amelyekben őszintén beszél identitásról, mentális egészségről és hétköznapi dilemmákról. Munkássága túlmutat a szórakoztatáson: célja, hogy valódi kapcsolódásokat teremtsen, és erősítse a közösségi elfogadást. A coming out videója fordulópont volt – nemcsak szabadabban kezdett beszélni, de mélyebb kapcsolatot is kialakított a közönségével. Ma már tudja: nem lehet mindenki kedvence, de ha bántják is, legalább azért teszik, aki valójában.
Története a bátorságról, az önazonosságról, és arról szól, hogyan találhatjuk meg a hangunkat egy zajos világban.
Hogyan kezdődött a tartalomgyártás iránti szenvedélyed? Ki volt az az Andris, aki először kamerát ragadott, és mi változott azóta?
12–13 éves voltam, amikor megjelentek az első nagy YouTuberek itthon. Teljesen beleszerettem a világukba, és én is mindig éreztem az affinitást, hogy kamerát ragadjak, és beszéljek az engem foglalkoztató témákról. 2017-ben voltak az első próbálkozásaim videózással, de ekkor még gimis voltam, és bár nagyon jó közeli barátaim voltak, a tágabb környezetem sokat bántott. Ettől fogva túl nagy volt a nyomás, így ez egy-két videó után el is halt. Majd az első karantén alatt, már érettségi után azt gondoltam: mikor kezdeném el, ha nem most?
Még itt sem voltam nagyon magabiztos, 8–9 hónapig nem is nagyon néztek, de mivel élveztem az egész folyamatot, és végre azt csináltam, amit akartam, nem hagytam abba. Ennek köszönhetem, hogy ma azt csinálom, amit szeretnék. És hogy mi változott azóta?
Az öt évvel ezelőtti énem nagyon büszke lenne rám, hogy ki mertem állni, és tettem az álmaimért.
Időközben fejlődött a magabiztosságom a sok pozitív visszajelzésnek köszönhetően, amit kaptam, ugyanakkor megváltozott az ehhez az élethez való reálisabb hozzáállásom is. Amikor elkezdtem, nem számoltam azzal, hogy nem tudok bármikor egyedül lenni. Nem lehet egy rossz napom, amikor nem szólok senkihez, hiszen valaki úgyis oda fog jönni. Amellett, hogy imádom csinálni, tudom, hogy ez egy munka, ami néha jár negatívumokkal is. Idő volt, mire ezt megtanultam kezelni, és például tudatosan nem megyek fel a Redditre, hogy megnézzem, miket írnak rólam.
„Senki nem szent és senki nem ördög” - Interjú Nagypál Orsival, a Hunyadi - Rise of the Raven című sorozat egyik rendezőjével
Fontos neked az önazonosság. Hogyan tudsz hiteles maradni a tartalomgyártás során? A coming out videód segített abban, hogy jobban kapcsolódj a közönségedhez?
Amikor elkezdtem az egész tartalomgyártást, felvázoltam magamnak, hogy ki az az Andris. Mindig tudtam, hogy mi az, ami éltet vagy boldoggá tesz, és szerintem öt évre visszatekintve így érdemes csinálni. Nem igyekeztem extrán érdekes videókat készíteni, hiszen érezhető, ha nem tudok beállni egy téma vagy ötlet mögé. Inkább a személyes tapasztalataimat osztottam meg egy-egy témában, de itt is mindig hangsúlyozom, hogy nem vagyok szakember, és nem követendő tanácsokat adok, hanem remélem, hogy amit magamról megosztok, az másoknak is segít kapcsolódni saját magukhoz.
A coming out videóm kapcsán például csomó visszajelzést kaptam, hogy ennek hatására fel merték magukat vállalni a barátaik előtt, ami iszonyat nagy lépés annak, akinek eddig hazudnia kellett olyan emberek előtt, akiket szeret. Ezeket mind én is átéltem, így olyan dolgokról beszélek, amiken már én is dolgoztam magamban. Nem azt várom el, hogy egy témában tökéletes legyek, csupán hiteles. Sokat beszélek például arról, hogy terápiára járok, és úgy érzem, ez az őszinteség másokat is inspirálhat.
Eddig is azt gondoltam, hogy nem titkoltam, hogy meleg vagyok, és aki látta kettőnél több videómat, annak ez könnyen leeshetett. Fogalmazhatnék úgy is, hogy tudtam, ez a szekrény mindvégig üvegből volt. Azzal pedig, hogy konkrétan kimondtam, kinyitottam egy olyan ajtót, ami eddig is látható volt, csak nem engedtem, hogy belépjenek rajta.
Olyan sok pozitív visszajelzést kaptam a videó után, hogy egy anyuka például azt kommentelte: „Legyünk az a generáció, aki úgy neveli a gyerekeit, hogy ne bántsanak másokat!” Ha ez az üzenet az én videóm miatt sokakhoz eljut, akkor már megérte kirakni. Sokáig talán azért nem beszéltem róla ilyen nyíltan, mert nem szerettem volna, ha egyedül ezzel vagyok azonosítva. Úgy érzem, hogy meleg vagyok – ez olyan része annak, hogy ki vagyok, mint hogy zöld a szemem.
Jellemez, de nem határoz meg.
De így, hogy ezt kimondtam, szabadabban tudok beszélni olyan témákról, amiket eddig kerültem. A most induló podcast-sorozatomban is rendszerint érintem a tapasztalataimat: milyen melegként randizni vagy ismerkedni. Ami szintén elég személyes, de olyan téma, amihez sokan tudnak kapcsolódni rajtam keresztül, hiszen lehet, hogy a környezetükben nem tudnak kivel beszélni róla.
Mit gondolsz, miért él sokszor téves kép az LMBTQ-közösségekről az emberekben? Te hogyan viszonyulsz ezekhez a sztereotípiákhoz?
Könnyebb feketén-fehéren látni, és ábrázolni is a dolgokat. Inkább végletekben gondolkodunk, és ebben a média kommunikációja is szerepet játszik. Sokat segít, hogy nem azonosítom magam a médiában élő LMBTQ-közösség képével. Hiszen a sok gyűlölet és félinformáció teljesen más képet fest a teljesen átlagos életet élő melegekről. Vegyük a Pride-ot, amiről meg tudsz osztani átlagos képeket, ahol emberek színes ruhában vidáman sétálnak, vagy olyan provokatív szetteket, amelyek amúgy a tömeg fél százalékára sem jellemzőek.
Ez a gyűlöletkeltés és a meleg sztereotípiák nem segítenek abban, hogy lássuk az LMBTQ-közösség mögött lévő emberi arcokat. A sztereotípiák is kiragadott példák, amelyek után sokan megtagadják a megismerés lehetőségét. Nem írtam alá egy szerződést, hogy én ennek a része szeretnék lenni, mégis be lettem kategorizálva.
Felemás zoknik a Nebouxii márkától: Sipos Eszterrel, az alapítóval beszélgettünk
Fontos a Pride, hogy az emberek meg tudják élni ezt a közösségi élményt, és akinek ez segít, arra buzdítom, hogy vegyen részt. A médián kívül azt tapasztalom, hogy inkább a férfiaknak vannak negatív előítéletei, mintha a melegek sértenék a kollektív férfiasság kultuszát. Az ő véleményüktől a mai napig jobban tartok, de ez fakadhat a múltbéli sérelmeimből is, amiket már felnőttként dolgoztam fel. Szerencsére nem kell mástól visszaigazolást kapnom ahhoz, hogy tudjam: amellett, hogy meleg vagyok, megannyi más dologból épül fel a személyiségem.
Ha már itt tartunk: milyen személyiségnek tartod magad? Mennyire befolyásolt, hogy egy részedet sokáig nem ismerhette meg a környezeted?
Azt mondanám, hogy mindenképp befolyásolt, hiszen alapvetően is egy nagyon szorongó jellem vagyok. Ezt szerintem annak köszönhetem, hogy sokáig hazudtam – nem csak a környezetemnek, hanem magamnak is. Ez pedig nem tűnik el nyomtalanul. Rengeteg energiát emésztett fel, amit bármi másra fordíthattam volna. Egészen sokáig, olyan 15–16 éves koromig gondoltam, hogy majd lesz egy barátnőm, majd feleségem és családom, és soha senki nem fog rájönni, hogy én más vagyok.
A fiúk a környezetemben már azelőtt csúfoltak a magasságom miatt, hogy tudtam volna magamról, hogy meleg vagyok. Így megtanultam, hogy ez egy olyan részem, amit titkolni kell. Az igazságérzetem azonban mindig is nagyon nagy volt, így egy idő után könnyebb volt elmondani azoknak az embereknek, akikben megbízom, mint tovább titkolni. Miután anyukámnak is coming outoltam, éreztem, hogy a terheim nagy részét sikerült leraknom, és végre jobban magamat adhatom. Így abban, hogy ma ennyire magabiztos vagyok ezen a téren, hozzájárult, hogy a barátaim és a családom milyen elfogadó és támogató volt.
Nem is olyan rég szembejött velem egy gondolat, miszerint ha egy égő házba születsz, azt hiszed, hogy az egész világ lángokban áll. Szerencsésnek érzem magam, és tudom már csak az üzenetekből is, amit a követőimtől kapok, hogy ez a szeretet, amit kaptam és kapok, nem adatik meg mindenkinek. Folyamatosan formálódik a magamról alkotott képem, ahogy haladok az önismereti utamon, de vannak olyan biztos pontok, amik segítenek mindig visszatalálni a lényegemhez.
Ilyenek például, hogy jó barátnak tartom magam, a macskáim jó gazdájának, kreatívnak, olyannak, aki őszinte, aki szereti a gasztronómiát, aki nem fél szembenézni a problémáival, akinek egyszerre ezer dolog játszódik le a fejében – de ezen kívül is még fel tudnék sorolni jó pár dolgot.
Miről szól neked az önkifejezés, és hogyan tudod leginkább gyakorolni?
Az önkifejezésről szól a munkám, és az erre való hajlamom sokat erősödött az elmúlt időszakban. Jobban tudom körvonalazni az ízlésemet az öltözködés, a videók gyártása vagy bármilyen ötlet terén. Egy ideig hallgattam, hogy úgyse fogok megfelelni mindenkinek, és tudtam, hogy ez így van – felesleges a külvilág véleményére helyezni a hangsúlyt –, mégis idő kellett, mire beérett ez a gondolat.
Vegyük például az öltözködést, ami felszínesen hangozhat, nekem mégis sokat segített, hogy felvállaljam magam. Régebben, a gimnázium alatt mindig feketében jártam, igyekeztem nem feltűnni, aztán egyik nap felvettem egy színes napszemüveget, amiben otthon nagyon jól éreztem magam, de ahogy kiléptem az utcára, azt éreztem: túl sokat mutatok meg magamból. Ez semmiségnek tűnhet, de biztos vagyok benne, hogy mindenkivel történt már hasonló. Az első pár ilyen lépés hozza meg majd később azt a magabiztosságot, amivel már biztosabban tudja az ember kifejezni magát.
Egyeseknek extrémnek tűnhet, hogy férfiként színesek a körmeim. Velem is előfordul, hogy meglátok valakin az utcán valamit, ami nem tetszik, de ez egyedül az én ízlésemet tükrözi, nem pedig egy értékítélet. Lesznek olyanok, akik így is–úgy is találnak bennem kivetnivalót, olyat, ami nem tetszik nekik. Bárhogy is öltözködöm, bárkinek próbálom kiadni magam – akkor legalább bántsanak azért, aki vagyok.
Tenki Dalma: Világ életemben Vízöntőnek hittem magam - a színésznő asztrológiai képletét Nagy Katica elemzi
Sokszor könnyebb felcímkézni másokat, mint igazán megismerni, pedig ha visszamennénk az alapokhoz, látnánk, hogy ugyanazokra a dolgokra vágyunk. Így azt kérdezném zárásképp: mi tesz boldoggá a hétköznapokban?
Én úgy érzem, minden napot egy kicsit meg kell nyerni. Ahelyett, hogy folyamatosan nagy célokra koncentrálnék, és csak a fejemben léteznék, a kisebb, de jelentőségteljes dolgokra helyezem a hangsúlyt. Így mindig találok olyan dolgokat, amik a hétköznapokban is örömet tudnak hozni, vagy hálát tudok érezni miattuk. Egy jó kávétól kezdve a macskáimon át egészen odáig, hogy van, akinek kiönthetem a lelkem, mégsem fog elítélni. Ezek sokszor olyan dolgok, amik így is–úgy is megtörténnek, vagy ott vannak, mégsem tudatosítjuk őket eléggé. A hétköznapi énem boldog, hogy észreveszi ezeket, és nem megy el csak úgy mellettük.