A biztonságot keresték, a sarkvidékig mentek, és Norvégia mindent megváltoztatott bennük

Két kisgyerekkel külföldre költözni elsőre ijesztőnek tűnik – főleg, ha egy olyan ország a cél, ahol teljesen új, más körülmények fogadnak. D.F. Biankáék Norvégiában mégis megtalálták azt, amire a leginkább vágytak: a biztonságot, a nyugalmat és a lehetőséget, hogy családként még erősebbé, ellenállóbbá váljanak. Halden idilli kisvárosi békéjétől Tromsø pörgős sarkvidéki központjáig vezetett az útjuk, ahol nemcsak a sarki fény és a mesés tájak kápráztatják el őket nap mint nap, de az is, ahogyan az emberek egyszerűen, kiegyensúlyozottan, a természettel harmóniában élnek.

És hogy pontosan mit kaptak Norvégiától? Bianka, aki Facebookon is rendszeresen beszámol kalandjaikról, most a Glamour+ olvasóknak mesélt.

Mikor és hogyan kerültetek Norvégiába? Mi az, ami ott tartott benneteket?

2022 nyarán döntöttük el, hogy Norvégiába költözünk. Pont akkor született a kisebbik lányunk, tehát két három év alatti gyerekkel vágtunk bele. Nem volt mögötte sok racionális gondolkozás, csak egy nagy adag bátorság, meg egy kis őrültség (mosolyog – a szerk.). Fél év utánajárás, norvég nyelvleckék és szervezkedés után a férjem indult elsőnek 2023 januárjában, mi pedig áprilisban követtük. Először Haldenbe költöztünk, egy kisvárosba délen, ahol meglepően könnyen találtunk ismerősöket, és valahogy minden barátságosnak tűnt.

Ami itt tartott minket? Egyszerű: a biztonság. Nemcsak pénzügyileg, hanem úgy összességében. Norvégia stabil, kiszámítható, az emberek nyugodtabbak, boldogabbak, és ez ránk is átragad.

Ha jól tudom, mostmár északon éltek. Mi a különbség a két régió között?

Ha röviden kéne válaszolni: minden. Halden a délvidéki nyugis hely, Tromsø pedig a nagy északi kalandpark. Délen olyan, mintha egy képeslapban élnél. Szép erdők, kisvárosi nyugi, lassabb tempó. Tromsø egy másik világ. Nyáron nem megy le a nap, télen pedig másfél hónapig nem kel fel. Áprilisban havat lapátolsz, október elején ismét. És közben turisták jönnek a világ minden sarkából bálnát nézni, északi fényt fotózni, huskyval száguldani vagy épp rénszarvast etetni.

A város tele van fesztiválokkal, koncertekkel, programokkal, de mindenért vastagon kell fizetni, 1000 koronánál kevesebbért nagyjából csak egy pizzát kapsz a Peppes-ben. Viszont a helyiek baromi nyitottak, könnyebb ismerkedni, és tényleg olyan a természet, hogy minden nap megállsz, és csak gyönyörködsz benne. Fjord, hegyek, hó a csúcsokon – még nyáron is. Néha olyan érzésed van, mintha egy National Geographic dokumentumfilmbe költöztél volna.

A pingvinek túlélése szorosan összefügg az emberek jövőjével

Igen, el tudom képzelni, és bizonyára ezt könnyű volt megszokni. Mi a helyzet a többi dologgal, mennyire volt nehéz vagy könnyű a beilleszkedés?

A norvégok alapból kedvesek, de nem azok a típusok, akik az utcán rád borítják az életüket. Angolul mindenki beszél, de ha megszólalsz norvégul, még kevés hibával is, akkor hirtelen kinyílik a világ. Mintha azt mondanák: „oké, te tényleg próbálkozol, gyere beljebb!” Emlékszem, egyszer az oviban az óvónéni megdicsérte, hogy milyen szépen kértem egy almát, én meg csak vigyorogtam, mert előtte három óráig magoltam, hogy hogy mondjuk a gyümölcsöket. Nem volt helyes, nem volt tökéletes, de látták, hogy igyekszem.

És szerintem ezért volt könnyebb beilleszkednünk. Nem vártuk, hogy mindenki angolul beszéljen körülöttünk, inkább mi próbáltuk meg kinyitni a szánkat norvégul. Az meg, hogy a mondat végére odacsapjuk a „takk”-ot, vagyis a „köszönöm”-öt, már fél siker.

Ha az északi országok jönnek szóba, a hideg időjárás rendre előkerül. Ti hogyan élitek meg az éghajlat sajátosságait?

A legjobb hasonlat, hogy Tromsø-ben az időjárás és a fény olyan, mintha egy óriás kapcsolgatná a villanyt meg a termosztátot kedve szerint. Télen jön a gyertya, az extra világítás, na meg az északi fény, ami úgy világít az égen, mintha valaki odafestené. E káprázatos égi jelenség, továbbá a havas háztetők, a feldiszitett utcák látványa miatt télen néha nem tudom eldönteni, hogy a saját otthonomba értem-e haza, vagy véletlenül bekanyarodtam a Mikulás falujába.

Ezért van az, hogy a legnagyobb hóviharban is odafagy a mosoly az arcomra.

Egyszerűen lehetetlen komolyan venni a telet, amikor ennyire mesés. Nyáron pedig simán előfordul, hogy éjfélkor még sétálgatunk napszemüvegben. A hideg? Na, az nem olyan, mint ahogy mindenki képzeli. Nem -30 fokban rohangálunk rénszarvasszánnal a boltba. Inkább -5, -10 fok van, ami teljesen vállalható, ha megtanulod a réteges öltözködés szabályait. A gyapjú itt a legjobb barátod, olyan, mint egy második bőr, és hát a norvég ruha tényleg tudja, mi a dolga. Az ovis gyerekek simán kint vannak hóban, szélben, napsütésben, sőt, ha bent tartanák őket, abból balhé lenne (mosolyog – a szerk.). Kint eszik a tízórait is, akár egy-egy hóember társaságában.

Miben váltatok erősebbé szülőként és családként, mióta kint éltek? Hogyan hat a családi dinamikára az, ami körbevesz benneteket?

Abban, hogy itt nincs „nagymama taxi” vagy „papás pótnap”. Csak mi ketten vagyunk a férjemmel, így minden logisztika, minden betegség, minden oviba rohanás közös projekt. Az összes szeretetet, figyelmet, aggódást, választ tőlünk kaphatnak csak meg. Ez néha kőkemény, de közben sokkal erősebb csapat lettünk általa. Olyan, mintha egy állandó túlélőtúrán lennénk, csak itt nem medvékkel, hanem csúszós hókupacokkal és az ovis szülinapi meghívókkal kell megküzdeni.

Ha már szóba került az ovi, mesélj arról, hogy milyen a kinti rendszer, milyen tapasztalataitok vannak ezzel kapcsolatban?

Az ovi itt teljesen más, mint otthon. Van, hogy heti egyszer van csak meleg étel, a többi hideg tízórai, például barna kenyér, sajt, uborka, főtt tojás, vagy akár lazac. A gyerekek esznek répát, uborkát, paprikát, almát, áfonyát – ez a napi természetes étkezési rutin. Ami nekem a legnagyobb különbség, hogy itt tényleg az életre nevelnek. A gyerekek nem egy steril udvaron nőnek fel, inkább olyan az ovi, mint egy szabadtéri kalandpark. Sziklákon másznak, hógolyóznak, esőben sároznak.

Hetente van túranap, és esőben, hóban, szélben is mennek. Ilyenkor kint vannak az erdőben vagy a fjordparton, ahol simán előkerül a kés farigcsáláshoz, tüzet gyújtanak, és a barkácsolás is igazi szerszámokkal megy. Itt nem az a kérdés, hogy veszélyes-e, hanem az, hogy hogyan tanulhatja meg a gyerek biztonságosan használni ezeket az eszközöket? A nevelők száma is teljesen más. Általánosságban 4-5 gyerekre jut egy felnőtt, a mi ovinkban konkrétan 3:1 az arány, ami nekem még mindig hihetetlen szám egy magyarországi óvodához képest.

És persze az sem számít furcsaságnak, ha egy gyerek 1 évesen kezd oviba járni. A 3 évesek többsége már nem alszik délután, de ha valaki akar, nyugodtan megteheti. Szóval az egész rendszer sokkal rugalmasabb, természetközelibb és kevésbé merev. Ez tetszik a legjobban benne. Ha egy dolgot átemelhetnék Magyarországra, az az lenne, hogy a gyereket ne burokban tartsák, hanem hagyják megtapasztalni, milyen a természetben lenni. Mert amit itt látok, attól a gyerekek sokkal magabiztosabbak, bátrabbak és lazábbak lesznek.

Mivel foglalkoztok te és a férjed kint? Szeretitek, amit csináltok?

Mindketten a vendéglátásban dolgozunk. Tromsø-be egész évben jönnek a turisták, szóval hotelekből, étteremből, kávézóból és pizzériából nincs hiány. Nagyon szeretjük, hiszen rugalmasan meg tudjuk oldani a gyerekek logisztikáját, pörgős, multikulturális, és mindig történik valami. És hát, valljuk be, vendéglátásban dolgozni egy olyan városban, ahol a világ minden sarkából jönnek emberek, kicsit olyan, mintha minden nap világkörüli útra indulnál: rengeteget beszélgetsz, új dolgokat ismersz meg, és nemcsak a híradóból ismered a nemzetközi történéseket, hanem az ott élők mesélik el, mi történik valójában.

Az esőt megszokod, de önmagad elveszíted a ködben – amit senki nem mond el az angliai életről

Helyi gasztronómia – mik a kedvenceitek?

Na, itt jön a móka. A norvég konyha elsőre nem tűnik túl izgalmasnak, aztán amikor először ettünk rénszarvas pörköltet áfonyaszósszal, akkor rájöttem, hogy lehet ebben valami. Aztán ott a tőkehal, amit tényleg így hívnak, és tényleg ezt eszik, rántva. A lazac teljesen hétköznapi, és végre már én is el tudom készíteni olyan finoman, hogy a gyerekek is megnyalják mint a tíz ujjukat utána. Van bálnahús steak is (igen, tényleg), de az kicsit megosztó.