előfizetésem
Hírlevél
Divat és spektákulum: A performatív divatbemutatók jelenje és jövője - beszélgetés Egri Petrával
Egri Petra divatkutatónál kevesen ismerik jobban a divatperformanszok mágikus világát. 2023-ban megjelent kötete, Divatelmélet, teatralitás, dekonstrukció: kortárs divatperformanszok – amely az Év Könyve díjat is elnyerte –, új elméleti kereteket teremtett a hazai fashion studies területén. Kutatásaiban a divat társadalmi szerepe, filozófiája, pszichoanalitikus megközelítése, valamint a paradigmaváltó, performatív divatbemutatók esztétikai és konceptuális jellegzetességei kapják a legnagyobb fókuszt.
De miként integrálhatók ezek a globális narratívák a hazai divatgyakorlatba, és hogyan változtatja meg a digitalizáció a performatív divat jövőképét? „A valódi divatperformanszokban valami egyszeri és megismételhetetlen interakció jön létre a befogadás aktusában a résztvevők között”
Milyen nagyszabású performatív bemutatókat említenél Alexander McQueen portfóliójából, amelyek elindítottak a kutatómunka útján?
Alexander McQueen szinte összes kollekciójának a performatív megjelenése érdekes és meghökkentő – egy divatkutató számára kincsesbánya McQueen művészete. Egyik személyes kedvencem a VOSS, amely az emberi test szépségének meglehetősen szubjektív kritériumaira kérdez rá. Manapság pedig egyre inkább elgondolkodtató az a kérdés, amit egykor McQueen exponált:
valóban csak az extrém fiatal és extrém sovány testek jelenhetnek-e meg a kifutón „szépként”, a divatiparban általánosan elfogadottként?
McQueen egy zseni volt. Olyan kérdéseket tematizált a kollekcióin és performanszain keresztül, amelyek messze meghaladták saját korát. Nagy hatással volt rám a Highland Rape performansza is, amit a kilencvenes években sehogy sem akart érteni a közönség és a divatmédia.
A média szakemberei ahelyett, hogy elgondolkoztak volna McQueen mélyebb üzenetén, azonnal megvádolták őt a nőgyűlölettel, pedig a tervező célja az volt a performansszal, hogy Vivienne Westwooddal vitázzon a tartan viseléséről, aki nem skót gyökerekkel rendelkező tervező volt, és szerinte abszolút jogtalanul használta fel a tartant a kollekcióiban. A kulturális kisajátítás persze sajnos azóta is a divatipar viszonylag gyakori és még mindig nagyon kedvelt trükkje.
„A divat az előrenézésről szól” - interjú Baldaszti Péterrel, a Nanushka társtulajdonosával
A divatperformansz egyre népszerűbb gyakorlat a külföldi divathetek terén – a 2024-es párizsi bemutatókon talán eddigi csúcsára ért a műfaj. Miért nem épült be még a hazai divatszcéna működésébe? Bella Hadid festékfújt Coperni ruhája szintén bekerült a köztudatba – bár itt a technológiai vívmány hangsúlyosabbnak tűnik a peformativitásnál.
A divatperformanszok is sokrétűek lehetnek, sokféle céllal. Egyáltalán nem mindegy, hogy egyértelműen marketinges céllal nyúl a műfajhoz a tervező, vagy a művészi hitvallásának magától és szabadon adódó eszköze, vagyis egy természetesen adódó önkifejezési mód. A 2001-es évben a Fashion Theory folyóiratban jelent meg Ginger-Gregg Duggan tanulmánya, amely már ekkor egyértelmű kategóriákkal szembesíti az olvasót: szubsztancia (substance), látványosság (spectacle), technológia (science), szerkezet (structure), kinyilatkoztatás (substance).
Manapság a spektákulum társadalmában élünk, ahol az nyer magának nagyobb közönséget, aki leginkább instagramolható (vagy tiktokolható) módon mutatja be a kollekcióját. Nem érdemes például a Chanel látványos díszlettel rendelkező show-it összekeverni a divatperformanszokkal. Manapság csak úgy aggatják a „divatperformansz” kifejezést a tervezők és a közönség is a látványos kollekciókra.
Attól, hogy mondjuk egy show esetében élő zenére vonulnak a modellek, még nem beszélhetünk performanszról, hiszen a vonuláson, a prezentáción kívül semmi exkluzív nem történik benne a néző – a modellek – és a tervező között. A valódi divatperformanszokban valami egyszeri és megismételhetetlen interakció jön létre a befogadás aktusában a résztvevők között, és ez jóval túlmutat a klasszikus kifutók „fancy” reprezentációs világán, az exkluzív dekoráción. Ilyenkor látszólag beépül a műfaj a kortárs divatkultúrába.
Egyébként én pesszimista vagyok a „divatperformanszok új reneszánszának” gondolata kapcsán... egy olyan évben, amikor Sarah Burton (aki Lee legközelebbi munkatársa volt egykor) elhagyja a McQueen divatházat és amikor egy olyan tehetséges tervező, mint John Galliano távozik a Maison Martin Margielától.
Mennyire befogadó vagy épp konzervatív a magyar közeg a kísérleti, akár művészeti megközelítéssel kapcsolatban? Magyarországon főleg a fiatal kortárs tervezőktől, alternatív kollektíváktól láthattunk hasonló gesztusokat, például a Not Allowed-tól, vagy a Terike from Budapest csapatától.
Úgy gondolom, hogy a divatperformanszoknak lenne közönsége itthon is. Egy izgalmas műfajról van szó, ami elgondolkodtatja az embereket: illetve pontosabban azokat, akiket ez a fajta művészet érdekel. Ráadásul a közösségi médiának köszönhetően annyira globalizálttá vált a divatipar, hogy nemcsak az itthoni közönség figyelmére érdemes alapozni. A Not Allowed éppen egy jó példa erre a nemzetköziségre.
Talán, ha kortárs magyar példán keresztül kellene elmagyarázni, hogy mi is számomra az „igazi divatperformansz” esszenciája, akkor ezen a kezdeményezésen keresztül lehetne ezt megtenni leginkább. De azt is hangsúlyozni kell, hogy ebben az esetben (és a Terike from Budapest esetében is) is egy kollektíváról van szó, tehát nem egyetlen alkotóról. Nem termelt ki egyetlen hazai intézményünk sem egy újabb Alexander McQueent, aki egymaga, egy taxisofőr apa háttérrel az egész divatvilágot annyira átírta volna, mint ő.
Ismerd meg a Photo Healing módszert - a vizuális tartalmak lélekgyógyító erejét
Várható bármilyen változás ezzel kapcsolatban (akár a vezető divatrendezvények, BCEFW vonatkozásában)?
Ezt nagyon nehéz megjósolni. Nem találgatnék. A BCEFW is nyitott szerintem a műfajra, de ez az eseményen megjelenő tervezőinken is múlik. Tomcsányi már mutatott be olyan kollekciót, amin a modellek egy „székfoglalót” játszottak el – ez persze McQueen It’s Only a Game sakkjátszma bemutatója óta nem új ötlet, inkább egy divattörténeti referencia újrafeldolgozása, kreatív újragondolása.
A Zsigmond márka növényinstallációi a bemutatókon szintén performatív kísérletek, amelyet azóta más magyar márkák is „koppintottak” a kifutóikon. Ahhoz, hogy a műfaj elterjedtebbé váljon a tervezők körében, szükséges volna jártasnak lenni a divatperformanszok-történetében is.
Teljesen hamis elképzelés, hogy egy tervezőnek nincs szüksége a történetre és az elméletre.
Nyugat-Európában, vagy az USA-ban is elsősorban gyakorlati fókuszú a divattervezői képzés, ám az alapozó tárgyak egyben mind elméletiek is. Az USA-ban a divattudósok is egy specifikált területhez értenek (abból a területből doktorálnak, azután évekig abban a témában kutatnak), azt az egy területet oktatják, így a hallgatók nem ugyanannál a tanárnál ülnek a hagyományos divattörténet órán, mint a digitális divat története órán.
Az a gond, hogy amíg a képzőhelyek sem ismerik fel, hogy az egyes területekre külön szakember szükségeltetik, addig a tervezőpalánták nem a leghitelesebb forrástól hallanak a divatperformanszok jelenségköréről sem, így azt sem tudják, milyen művészeti produktumot hoznak létre. Nagyon sokat kellene itthon fejlődnünk, hogy utolérjük az USA-t a divatkutatások terén.
Tresz Zsuzsana jelmeztervező több „kinézeti” bemutatót szervezett a ’90-es évektől kezdve, először 1992-ben a Ruhák mának a holnapból című előadásával. Kiket emlegethetünk még a művészeti / divatközegből, mint a műfaj legnagyobb hazai képviselői?
Tresz Zsuzsa azért is kedves számomra, mert pécsi alkotó. Az egyik divatperformanszát egy kedves művész barátom, Körtvélyesi László fotózta. Ha ő nem dokumentálja ezeket az eseményeket, akkor feledésbe merült volna Tresz Zsuzsa munkássága. Vele párhuzamosan említhető Király Tamás neve, akinek a performatív divatsétái a Kádár korszakban abszolút polgárpukkasztóak voltak, a fennálló divatrendszert kérdőjelezték meg. Ez is a divatperformanszok lényegi eleme.
Az én divatperformansz felfogásom nagyjából épp ezen alapszik. Olyan dekonstruktív alkotói gesztusnak kell meghúzódnia a divatperformansz mögött, amely képes arra, hogy megkérdőjelezze az érvényben lévő divatrendszert, feszegesse a határokat a viselhető divat és a ruhaszobor jelenségkörei között. Király Tamás egyszerre volt divattervező, képzőművész, (ruha)szobrász. Összművészeti projektekben gondolkodott, ami meghatározta a Kádár rendszer ellendivatját, de a kétezres években is újat tudott mutatni.
Király nemcsak a látványos divatshow-jairól volt ismert, hanem szokatlan anyaghasználatáról is. Olyan efemer anyagokkal dolgozott, amelyek a mai fast fashion paródiájaként is kiválóan működnének. Mert bizonyos értelemben mi is a különbség egy mai fast fashion ruha tartóssága és egy kátránypapírból készült mellény között? Mindkettő roppant efemer... ám a kátránypapírból készült darab mögött ott húzódik az egész divatipar logikájával szembeni kritika.
A Vogue magyar felfedezettje, Bodnár Zsófia fotográfus a kimerevített pillanatban látja igazán a szépséget
Mikor jelentkezett először Magyarországon a műfaj és melyek voltak a legemlékezetesebb hazai performatív pillanatok?
Király Tamás nevét kell megint csak emlegetnem és a Kádár-korszakot a hazai vonatkozások kapcsán. Több emlékezetes pillanat is volt. Ilyenek voltak Király „Dreams” sorozatai a Petőfi Csarnokban, de a Váci utcai divatséták is beírták magukat a divatperformanszok történetébe. Király performanszainak egy része jól dokumentált, más része viszont még felfedezésre vár. A fotográfiák, újságcikkek, az alkotótársakkal készített interjúk és más audiovizuális anyagok a korszak kiváló lenyomatai.
Mi a tendencia, milyen újdonságok kapcsolódhatnak be a közeljövőben és hol csúcsosodhat ki vagy eshet vissza a műfaj?
A digitális divat feltűnése valószínűleg átírja majd ezt a műfajt is. Manapság igen látványosak a Cyber Fashion Weekek digitális kifutói és digitális ruhái. A technológia át fogja írni a divatperformanszokat és a kézművesség fogalmát, de magukat a materialitásról alkotott fogalmainkat is. Ez a tendencia persze nemcsak a divatpeformanszokat érinti: valószínűleg egészen más lesz a közösségi jelenlétünk is a divatheteken.
A digitális divat feltűnése az egész életünket meg fogja változtatni.
Amíg korábban a múzeumban kizárólag fizikai ruhákat, festményeket, vagy divatrajzokat, esetleg fotográfiákat mutattak be, ma a Metropolitan Museum of Art már digitálisan kreálja újra és hozza mozgásba a 18. századból származó ruhákat is. Gondoljunk csak a Sleeping Beauties kiállításra. Többé nem a fizikális ruha áll a középpontban, hanem annak látványos, digitális változata.
