előfizetésem
Hírlevél
A divatillusztráció múltja és jelene – Egy letűnő művészeti ág nyomában
Ki ne emlékezne a Mialkovszky Erzsébet Korok, divatok című Móra – Kolibri zsebkönyvére, amely egészen a görög és római viselettől kezdve a rokokó divatján át egészen a húszas évek végének öltözködését káprázatos illusztrációkon keresztül járja végig? Hajdanán a csillogó, digitális divatfotók százezrei helyett hangulatos divatrajzok hirdették az aktuális trendeket a szakirodalomban és a vezető divatmagazinokban.
A divatmagazinok első nemzedéke még kizárólag kézzel rajzolt anyagokra épült – a rajzok funkciója túlmutatott az illusztráció szerepkörén, sokszor szabásmintaként is szolgáltak, ezért számos tervező törekedett arra, hogy maga is képzett illusztrátorrá váljon, így saját kezűleg tudta papírra vetni elképzeléseit. Mások hivatásos művészeket kértek fel a kollekcióik vizuális megjelenítésére – így tette például a Popelin Ducarre House, amely Jules Davidot, vagy a korábbi cikkünkben említett Glamour magazin, melynek akkori főszkeresztője, Tina S. Fredericks Andy Warhol-t bízta meg illusztrációk készítésével.
Múlt, jelen, jövő
Au Wai Man A divatillusztráció jövője című tanulmányában részletesen ismerteti a műfaj kialakulását, amely a 19. században emelkedett önálló hivatássá: ekkorra vált a divatillusztrátor a divatipar kulcsfontosságú szereplőjévé. A 20. század elejére a divatrajzokra is erőteljes hatást gyakoroltak a képzőművészet legújabb irányzatai – például a fauvizmus, a kubizmus, az expresszionizmus vagy épp a szürrealizmus egyaránt megjelentek a divatképalkotásban.
A korszakban a divat vizuális nyelve egyre nyitottabbá vált, befolyásolta a film, a popkultúra és a fotográfia térnyerése – Au Wai Man szerint az utolsó markáns, képzőművészeti eredetű hatás az 1960-as évek Op Art-ja volt, amely direkt módon szivárgott be a high fashion világába.
A Vogue szerepe
Az amerikai Vogue már egészen a kezdetektől fogva kiemelt figyelmet szentelt a borítók vizuális kultúrájának, és következetesen támogatta a képzőművészeti kollaborációkat. A magazin története során számos neves illusztrátort és képzőművészt kért fel alkotásra – köztük Helen Drydent, Georges Lepape-ot, George Plankot. Az első ilyen megbízást Ethel Wright kapta 1902-ben, majd 1909-ben J. Allen St. John következett. 1926-ban Eduardo Garcia Benito kezdett együttműködésbe a lappal, amely a ’30-as évek végéig tartott.
Lepape 1929 februárjában nyolc borítót illusztrált a Vogue-nak – ebben az időszakban a magazinok logóját is kézzel rajzolták, minden művész saját vizuális nyelvezetéhez igazítva a tipográfiát. Őt követte André E. Marty (1930), majd Carl Erickson (1935), aki több mint három évtizeden át meghatározó alakja maradt a divatrajz világának. A Vogue történetében külön fejezetet érdemel Salvador Dalí szerepvállalása: a spanyol szürrealista művészt összesen négy alkalommal kérték fel borítótervek készítésére – 1939-ben, 1944-ben, 1946-ban és 1971-ben. Joan Miró 1979-ben, a korábban említett Andy Warhol pedig 1984-ben működött együtt a magazinnal.
A horoszkópod nem hazudik – Selenvie elárulja, hogyan öltözködj igazán stílusosan
Hosszú szünet után John Currin volt az első, akit ismét alkotásra invitáltak: 2017-ben, a Vogue fennállásának 125. évfordulóján készült borítóillusztrációja újra visszaemelte a köztudatba a kézzel készült divatkép jelentőségét. A divatrajz tehát közel két évszázadon keresztül hódított. A legelső divatfotók ugyan már az 1850-es évek Párizsában megszülettek, ezek azonban még csupán dokumentációs célt szolgáltak – a promóciós célú divatfotográfia a századforduló után jelent meg a nyomtatott sajtóban.
Az elsők között a Harper’s Bazaar és a Vogue alkalmazta az új médiumot, innentől kezdve a kreatív munka jelentős része a fotósok kezébe került. A Vogue számára 1932 hozta el a fordulópontot: Edward Jean Steichen nevéhez fűződik az első színes fotóborító, amely egy női úszót ábrázol, amint strandlabdát emel a magasba: ez a kép
egy korszak végét és egy új esztétikai paradigma kezdetét jelezte.
A The Fine Art of Fashion Illustration című könyv szerint az illusztrációk ezt követően hosszú időre kiszorultak a vezető divatmagazinokból. Ebben szerepet játszott több ikonikus illusztrátor – például Carl Erickson és René Robert Bouché – halála is, akiknek elvesztése után a szerkesztőségek nem érezték úgy, hogy hasonló színvonalú utódok lépnének a helyükbe.
Ezt a cikket a Subscribe with Google jóvoltából olvashatod díjmentesen december 7-éig!
Emellett a divatipar szerkezeti átalakulása – a Haute Couture háttérbe szorulása, a technológiai fejlődés, a tömeggyártás térnyerése – is előtérbe helyezte a fotográfiát mint gyorsabb, hatékonyabb kommunikációs formát.
Képek, rajzok, fotóművészet
És bár kétségkívül továbbra is a divatfotó hódít, egy pár divatillusztrátor az elmúlt évtizedekben is kitartóan őrizte a haldokló művészeti ágat. David Downton például napjaink egyik legelismertebb divatillusztrátora, aki tovább örökítette a korai rajzok klasszikus eleganciáját és könnyed dinamikáját, mégis minden alkotása tagadhatatlanul kortárs – sajátos képi világa meghatározó szerepet játszott a műfaj újjáélesztésében.
Downton pályafutásának fordulópontját az 1996-os párizsi couture hozta el, rajzai azóta a világ legrangosabb magazinjainak lapjain (például a The New York Times, Vanity Fair és a Vogue) is felbukkantak. A műfaj elkötelezett képviselőjeként a Pourquoi Pas? divatillusztrációs folyóiratot is jó ideig szerkesztette, valamint Masters of Fashion Illustration című kötetében foglalta össze a műfaj legfontosabb mestereinek munkásságát.
Nem veled van baj – A női vágy nem gombnyomásra működik
Richard Haines-t szintén a műfaj élharcosai között emlegetik, ugyanakkor stílusa jóval lendületesebb, képregényesebb, hétköznapi krokikra hajaz – évtizedes divattervezői tapasztalatát egészen sajátos képi világba csoportosította, New York stílusikonjainak megjelenését papír formátumban rögzíteti.
A divatrajz női lángőrzői tekintetében kötelező említést tennünk Tanya Ling-ről, aki bár aktuálisan autonóm képzőművészként működik, a kilencvenes években nemzetközileg ismert divatillusztrátorként égett a köztudatba – stílusát a ösztönös, nyers vonalvezetés és teli színek jellemzik.
És hogy a magyar vonatkozásról se feledkezzünk meg: Hajdu Anett az elmúlt években egyre meghatározóbb szereplőjévé vált a hazai divatillusztrációs szcénának. Rajzai a manuális és digitális technikák szintézisére épülnek, hiteles és kitűnő arányérzékkel komponált műalkotásaiban tetten érthető a művészeti képzésben szerzett ruhatervezői tapasztalata.
Mindig képes a megújulásra, művészeti gyakorlatát kísérletező attitűd jellemzi: a különböző grafikai eljárások kombinálása, valamint kontrasztos mintázatok rétegzése kollázs-szerű hatásban teljesedik ki. Autonóm tevékenységébe mellett változatos művészeti kollaborációk szereplőjeként is viszontláthattuk: például legutóbb az East Of Eden tereiben D’Alma ékszereinek ölelésében, vagy épp az 2022-ben az Anka Art kézműves legyezőin.
