előfizetésem
Hírlevél
Filmbe zárt fény: Sutus Fanni, az analóg divatfotográfia egyik hazai úttörője
Púderillatú analógok, parfümfelhős-álomszerű víziók, nimfaként ábrázolt nőalakok – Sutus Fanni még csak pár éve robbant be a köztudatba, mégis lépten-nyomon az ő képeibe botlunk (és boldogabbak nem is lehetnénk tőle). Hol varázslatos esküvői pillanatokat, hol magyar szépségipari termékeket, hol látomásos, nőies divatanyagokat kap lencsevégre – nemrég a Glamour digitális címlapfotóját készítette el, korábban még a Vogue online platformján is publikálták az alkotását.
Egy belvárosi, fényárban úszó ingatlanban, közvetlenül a Fashion Street mellett lelt otthonra legújabb fotóstúdiója, a Flare, tele élettel, a legkorszerűbb (gurulós!) fotókellékekkel.
A fotóid egészen sajátos atmoszférával rendelkeznek. Természetesen az analóg fotográfia vizuális nyelve eleve rásegít erre a látomásos hatásra, de milyen módszerekkel fedezted fel benne a saját hangodat?
Talán akkor kezdett igazán kibontakozni ez az álomszerű, lágy képi világ a munkámban, amikor felhagytam azzal, hogy más fotósokhoz mérjem magam, és egyszerűen engedtem, hogy a ‘szívem’ vezessen. Elkezdtem tudatosan figyelni arra, milyen is az a „Sutus Fanni”: alapvetően egy szelíd, kedves ember vagyok, és szeretném, ha a fotóim ezt tükröznék vissza. Ezzel párhuzamosan igyekszem egy határozott szín- és formavilágot is kialakítani magam körül.
Előfordulnak olyan tónusok, textúrák, motívumok, amelyeket kevésbé érzek közel magamhoz, ezért ezeket következetesen mellőzöm, ugyanígy bizonyos helyszíneket és technikai megoldásokat is kizárok, így megmaradnak azok az elemek, amelyek ezt a finom, lírai hangulatot hordozzák.
Néha persze kihívást jelent, ha egy felkérés vagy anyag miatt olyan környezetben kell dolgoznom, amely távol áll ettől az atmoszférától.
Tavaly például egy edzőteremben készítettem divatanyagot egy magazinnak – nem volt egyszerű feladat, de a modell álomszerű karaktere sokat puhított az összhatáson.
Mi a nehezebb: egy olyan helyszínt fotózni, ami kevésbé rezonál ezzel a romantikus atmoszférával, vagy egy olyan modellt, aki esetleg határozottabb vonásokkal rendelkezik?
Szerintem a helyszín sokkal meghatározóbb ebből a szempontból. A modellekkel általában megtalálom azt a közös hangot, amellyel elő tudom csalogatni a szükséges finomságot. Ez amúgy is jellemző rám, a fotóimon mindig lágynak, érzékenynek láttatom a nőket, igyekszem a feminin oldalukat hangsúlyozni – nem kihívóan, sokkal inkább úgy, mint egy könnyű szellőt, amit egy édes parfüm leng körbe.
Ha már a parfümöt emlegetjük: a látás értelemszerűen az elsődleges érzékszerv a fotográfiában, de számomra a képeid szinesztetikus erővel bírnak — mintha vanília és eper illat járná körül őket, finom csilingelő zenei aláfestéssel. Más érzékszervek is bekapcsolódnak, amikor dolgozol, vagy amikor a saját munkáidra tekintesz?
Igen, kimondottan szeretem, ha finom illatok vesznek körül. Mindig viselek valamilyen édes, friss parfümöt – a fotóstúdiómat is belengi egy jellegzetes illat, ettől még sajátosabbá, otthonosabbá válik a tér. A friss levegő is fontos komponense az egyenletnek, szerintem mindez hatással van arra, hogyan emlékezem egy-egy fotózásomra.
Mi lenne, ha most nem előre, hanem hátra lépnél — önmagadért?
Maga a fotó és az illat is valamilyen módon az emlékezéshez kötődik – milyen gyönyörűen összekapcsolódik a kettő!
Igen, abszolút! Gyakran előfordul, hogy a fotóim nézegetése közben eszembe jut egy jellegzetes illat, amit sokszor magamra fújok – ez azért is különösen kedves nekem, mert ezt a parfümöt még édesanyám is viselte, amikor mindössze tízéves lehettem. Nem egy drága, ritka illat, de nagyon édes, erősen púderes — a 1881 Cerruti parfüm, kerek, krémszínű üvegben. Ez egyfajta intim, inspirációs forrásom, ettől mintha kicsit minden szebb lenne.
Miért vonz különösen a női portré, milyen tartalmi vagy formai lehetőségek foglalkoztatnak ebben a témában? Gyakorol-e bármilyen hatást a saját identitásodra és nőiességedre?
A karrierem során több olyan lánnyal sodort össze az élet, akik eleinte csak egy egyszerű tesztfotózásra érkeztek hozzám, majd évekkel később már komoly, profi modellként álltak előttem. Elképesztően érdekes látni, végigkísérni ezt a folyamatot, ahogyan egy fiatal lány felnőtt nővé érik – újra és újra kapcsolódhatok hozzájuk, csak épp más minőségben. Ez ugyanúgy igaz a női kollégáimra is, akikkel együtt dolgozom, rengeteg közeli barátság született az évek során, minkesekkel, stylistokkal és fotósokkal.
Önmagam lehetek közöttük, ez pedig minden szinten kiegyensúlyozottabbá tesz, legyen az a munkám, a párkapcsolatom, vagy épp az önmagammal ápolt viszonyom. Már nem feszülök azon, vajon mit gondolnak rólam – egyszerűen csak elengedtem. Talán kicsit buborékban is élek emiatt, de szerencsére úgy tűnik, ezt a biztonságos, szeretetteljes, egészséges légkört a lányok is érzékelik, átveszik a fotózásaink során.
Szerintem ez elengedhetetlen része a közös munkának, elvégre amikor sok nő dolgozik együtt, az könnyen feszültséget szülhet – nekem viszont ez a szakma kimondottan sokat segített abban, hogy a nőkkel egy jó, harmonikus, egészséges kapcsolatot alakítsak ki.
A termékfotóid is magukban hordozzák azt a jellegzetes „Sutus Fanni” esztétikát, holott ez a műfaj egészen más megközelítést igényel, mint egy divatanyag. Mikor kapcsolódott be ez a szegmens, hogyan működsz benne?
Az elmúlt egy-két évben merültem el igazán a termékfotó műfajban, eleinte pusztán kíváncsiságból. Egy időben kicsit telített a portréfotózás, szükségem volt egy kis váltásra – néha-néha jól esik, ha megpihenhet a szemem, és nem tekinteteket és dinamikus testeket kell figyelnem és koordinálnom, hanem egy lassabb, megkomponált csendéletre koncentrálhatok.
Eleinte csak kísérletező szándékkal készítettem ezeket a tartalmakat, majd szépen lassan megérkeztek a konkrét megkeresések is. Az aktuális kedvencem — és talán amire a legbüszkébb vagyok — a CRÉME, akikkel lassan fél éve dolgozom együtt. Fantasztikusan működik a dinamikánk, elképesztően harmonikus az együttműködés Melindával és Rétával, rettenetesen élvezem.
Egy 2020 környékén készült interjúban még dokumentum-fotográfusként hivatkoztál magadra. Hogyan változott ez azóta? Felfedezhető-e a dokumentarista attitűd a jelenlegi vizualitásodban, és ha igen, milyen aspektusokban?
A diplomám szerint dokumentum- és riportfotográfus vagyok, ugyanakkor már nem igazán gondozom ezt a területet olyan mélységben, mint korábban. Persze, bizonyos mértékig a mai napig foglalkozom vele, amikor interjúkhoz, portrés anyagokhoz készítek fotókat — és biztosan érezhető is rajtuk valamennyire ez a szemlélet, de ma már sokkal inkább a divat és a szépségipar felől közelítem meg az alanyokat. Korábban lekötött egy-egy történet teljes ívének dokumentálása az első momentumtól az utolsóig, de az igazság az, hogy ez a műfaj nem túl kifizetődő, rengeteg utazással, pakolással, anyagi vonzattal jár.
Ezzel szemben a stúdiós közeg kényelmet, biztonságot ad, ahol a saját kis tárgyaim ölelnek körül – ez pedig jóval közelebb áll az én habitusomhoz. Ma már divatfotósként és stúdióvezetőként határozom meg magam – hozzáteszem, bár valóban rengeteg időt töltök fotózással, az életem jelentős részét a stúdióm vezetése és működtetése tölti ki.
A stúdiót emlegetve: júliusban hivatalosan is megnyitottad a Studio Flare-t. Régóta dédelgetett álmod valósult meg?
Ennek van egy fontos előzménye: már korábban is volt egy fotóstúdióm, amelyet egy másik fotóssal közösen üzemeltettünk több mint négy éven át – a covid idején indult, amikor még alig akadt munkám. Leginkább az elmúlt két év hozta meg az igazi áttörést, ebben pedig óriási szerepet játszott az előző stúdióm, elvégre volt egy hely, ahol folyamatosan gyakorolhattam, kísérletezhettem. Ennek a fejlődési folyamatnak egy újabb állomásaként tekintek az új stúdióra: egyrészt mindig is vágytam arra, hogy legyen egy saját alkotóterem, másrészt nem kizárólag a fotózásból szerettem volna megélni – a stúdió kiadása és működtetése stabil bevételként is funkcionál.
Van ennek egy másik, jóval személyesebb oldala is: a Londonban töltött egyetemi éveim alatt reggelizőkben, éttermekben dolgoztam – imádtam ezt az időszakot. Tulajdonképpen – bizonyos értelemben – most is épp vendéglátós tevékenységet folytatok, csak épp más köntösbe bújtatva: fogadok egy csapatot, kávét készítek nekik, technikailag segítem, inspirálom őket, ha éppen arra van szükség, ezáltal egy komfortos környezetben tudnak dolgozni.
Mindemellett az új tér körülbelül 60-80 fő befogadására alkalmas, így adott esetben otthont adhat kisebb, exkluzív, rendezvényeknek, ráadásul elhelyeztünk benne egy kisebb konyhát is, amely éppen tökéletes a catering előkészítésére, kávéfőzésre, kisebb vendégfogadásra.
Várom, hogy mindez hogyan alakul tovább, mennyi új találkozást, élményt idézhet elő.
Te innál tízezer forintért Louis Vuitton vagy Dior logós kávét?
A stúdiófotózás és divatanyagok készítése mellett az esküvői fotózás terén is remekelsz: a Magnolia Studio a mai napig szerves részét képezi a portfóliódnak. Kimondottan az analóg fotográfia miatt érkeznek a megkeresések?
Az analóg kamerával fotózott esküvői anyagokba szépen beépül a pillanatnyiság és a romantika-központú látásmód – a párok imádják, amikor az adott momentum vagy érzés fizikailag is testet ölt egy kis negatívon, és a fények, szemcsék gyakorlatilag beleégnek a filmbe. Szerintem az emberek az évek során megcsömörlöttek a túlságosan részletes, steril, digitális képektől, ezért az álomszerű, puhább világot keresik. Illetve maga az esküvői piac is nagyon telített, rengeteg esküvőfotós van, a legtöbben (akárcsak én) itt kezdik a portfólióépítést.
Bár a fotós berkekben sokszor negatív konnotáció társul az esküvőfotózáshoz, én sose szégyelltem, sőt, büszkén vállalom ezt az oldalamat is. Kimondottan szeretettel tekintek erre az időszakra, ekkor futottak be az első munkáim, ami persze jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy stabilabb lábakon álljak. Meg fontos kiemelni, hogy mindez nem csak a képekről szól, van ennek egy gyönyörű érzelmi vonatkozása is.
Fotósként a legmélyebb minőségben válunk az esküvő részévé, mentális támogatást nyújtunk a menyasszonynak – nem egyszer fordult elő, hogy kizárólag én voltam jelen a készülődésnél és segítettem feltűzni a fátylat, vagy épp visszaszaladtam a csokorért, mert emlékeztem, hol tettük le. Ezt nőként persze jóval könnyebb megvalósítani, biztonságban érzik magukat mellettem.
Te és egy pár fiatal fotográfus (például a Képező-galériás kiállítótársaid, Kóti Réka, Martin Wanda és Krász Kíra is) úttörőként emeltétek vissza az analóg technikát a köztudatba.
Mindig elég nagy lendülettel próbáltam bátorítani a környezetemet, hogy analóg technikával is fotózzanak: mentoráltam is fiatalokat, tartottam egyfős analóg „kurzusokat”, ahol együtt átnéztük a gépek működését, filmeket ajánlottam nekik. Azt szoktam mondani: nem kell rögtön sok tekercset ellőni, elég egy is, csak gondoljanak át jobban minden egyes kockát. Fektessen magába az ember — én is ezt teszem folyamatosan.
Elég szépen lerajzolható az ív, amit a divatfotó megtett az elmúlt évtizedekben: szerinted milyen irányba tart most? Számomra ez egyfajta lelassulást, tudatosabb szemléletet jelent, ami nagyon is jót tesz a kortárs divatnak.
Pár éve újra aranykorát éli az analóg divatfotó, ami szerintem egészen fantasztikus jelenség (és valahol őszintén remélem, hogy nekem is volt egy kis közöm ahhoz, hogy itthon is újrainduljon és felvirágozzon ez a trend). Rengeteg tehetséges divatfotós jelent meg a piacon, folyamatosan bukkannak fel új nevek itthon és külföldön is, az Instagram és általánosságban a közösségi média nagy segítséget nyújt a felfedezésben és a (fotósok közötti) kapcsolattartásban.
Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki nyitott erre, de én tudatosan törekszem arra, hogy legyen valamiféle jó viszony a divatfotósok között – amennyire ez a szakmánk sajátosságai mellett lehetséges. Ez egy viszonylag szűk piac, mindenki igyekszik megtalálni a maga lehetőségeit, de ettől függetlenül szerintem kialakulhatna egy támogató közösség. Nagyon bízom benne, hogy a saját stúdiómban ennek meg is tudom teremteni a kereteit: hogy szívesen jöjjenek oda dolgozni, és ez egy olyan hely legyen, ahol az inspiráció mellett kölcsönös támogatást is kapunk egymástól.
Nincs teljes rálátásom a divatfotózás egészére, és nem is követem görcsösen a trendeket. Inkább alkotó típus vagyok, mint megfigyelő: egyszerűen csak csinálom, amihez kedvem van. Természetesen figyelemmel kísérem mások munkáit, de nem hasonlítgatom magam hozzájuk. Inkább olyan vagyok, aki megy előre, és teszi a dolgát.
Azt is látom, hogy sokan azért nem kezdenek bele igazán, vagy nem jutnak előre a fotózásban, mert megrekednek egy passzív, szemlélődő szerepben. Ahelyett, hogy kézbe vennék a fényképezőgépet és elindulnának fotózni, inkább szoronganak attól, hogy mennyi tehetséges fotós létezik a piacon, milyen interjúkat adnak, mit nyilatkoznak. Én inkább arra buzdítanám őket, hogy merjék becsukni a Pinterestet, és induljanak el – alkotni, a saját útjukat járva.
Amikor valaki hivatásszerűen dolgozik a kreatíviparban, és a megélhetése is a művészeten áll vagy bukik, akkor vajon meg tudja-e őrizni a tiszta örömöt és a kikapcsolódást benne? Te hogyan tartod életben a kreatív energiáidat? Megmaradt még számodra az alkotás öröme, amikor létrejön egy-egy sorozat vagy kép?
Épp a téli-tavaszi időszakban volt egy kisebb dilemmám. Valószínűleg a sok változás is közrejátszott benne, de azt éreztem, hogy most kevésbé van kedvem fotózni. Nem volt bennem késztetés arra, hogy projekteket szervezzek, pedig ez korábban mindig fontos része volt a munkámnak, szinte minden hónapban, de legalább kéthavonta összehoztam egy saját, önköltséges fotózást – csak azért, hogy gyakoroljunk, találkozzunk, és a megbízások mellett legyen lehetőség szabadon alkotni.
Ezeknek mindig erős közösségi ereje is volt, az aktuális kis csapatommal együtt találtuk ki, szerveztük meg, vittük végig – és ez rengeteget segített abban, hogy ne égjek ki. Az elmúlt fél évben viszont valahogy hiányzott ez a lendület, kizárólag a megrendelésekre koncentráltam, és egy ponton megéreztem, hogy ez így hosszú távon nem tartható, szükség van valamire, ami feltölt.
Nem minden helyzetben adatik meg, hogy erre jusson idő vagy energia, de már egy kisebb, saját kezdeményezésű fotózás is rengeteget tud adni.
Viszont nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy olyan ügyfelekkel dolgozhatok együtt, akikkel élmény a közös munka. Szabad kezet kapok, jó a hangulat a fotózásokon, a témák is közel állnak hozzám – és ez óriási segítség abban, hogy megőrizzem a lelkesedésemet. Így például a magazinfotózások nyitott, élvezhető terepet jelentenek, és ebben sokat segítenek az analóg technikák is: elveszíthetőbbé, kiszámíthatatlanabbá teszik a képeket, izgalmat visz az alkotásba. Meg persze ott a várakozás, és az a pillanat, amikor visszakapom a szkennelt vagy lenagyított tekercseket és először láthatom a képeket.
