„Önmagam megtalálása, felfedezése lesz a célom a varráson és az alkotáson keresztül”

Szabó Heni, a Mojzaprojekt alapítója nemcsak új életet ad a megunt anyagoknak, hanem saját belső folyamatait is bátran szövi bele alkotásaiba. Az upcycling technika számára nemcsak fenntartható tervezési módszer, hanem eszköz az önreflexióra, a gyógyulásra és a lelassulásra is. A beszélgetés során szó esett a visszavonulásról, a mentális egészségről és arról, hogyan lehet újratervezni.

Hogyan született meg a Mojzaprojekt ötlete, és milyen személyes élmények vagy felismerések vezettek el idáig?

Jó pár évvel ezelőtt - mikor már javában foglalkoztatott a fenntarthatóság a hétköznapokban - kezdett egyre jobban nyomasztani a ruhaipar elképesztően súlyos környezeti terhelése, amivel a klímaszorongásom is egyre intenzívebb lett. Úgy éreztem minél több mindent változtatok, annál jobban rálátok arra, hogy valójában mekkora a baj. Aztán

be kellett látnom, hogy az egész világot nem tudom megmenteni és elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit tudok tenni egyéni szinten.

Ekkor már külföldön nagyon pörgött a használt ruhák, lakástextíliák vásárlása, átalakítása, újragondolása és rettenetesen tetszett ez az irány. Mivel tanultam és szerettem is varrni, négy éve tettem egy próbát, egy marveles függönyből készült nadrággal, amit azonnal el is vittek. Ezzel kaptam meg az első löketet ahhoz, hogy talán itthon is nyitottak az emberek erre a vonalra. Bár voltak, vannak próbálkozásaim biopamuttal, lennel, tencellel, mindig visszatérek az upcyclinghoz.

Mit szeretnél közvetíteni a márkáddal? Mi a legfőbb szempont a Mojza ruhák kapcsán?

Szeretném, ha nemcsak a vásárlókat, de a márkákat is ösztönözni tudnám a tudatosabb döntésekre. Mert nem kell egy ruha elkészítésének indokolatlan mértékben környezetterhelőnek és etikátlannak lennie ahhoz, hogy hordható és szerethető legyen. Emellett azt hiszem a kényelem és az egyediség a legfontosabb. Az újragondolt ruhákból mindig 1-2 darab készülhet maximum, így biztosan nem látod az utcán szembejönni. Létrehozni valami újat, valami régiből, folytatni egy olyan történetet, ami nagy eséllyel véget ért volna. Értéket menteni és érteket teremteni.

Mérő László: „A mesterséges intelligencia mindent elintéz helyettünk – és ez veszélyesebb, mint hinnénk”

Inkább a rendelkezésre álló anyagok határozzák meg a tervezést, vagy már fejben van egy irányvonal, hogy mit szeretnél elkészíteni?

Bár sokszor készülnek egy fazonból, de különböző anyagokból ruhák, nagyon ritkán tudom elsőre, hogy hogyan fogom felhasználni. Főleg mikor valami hibás. Bár ott sokkal több a matekozás, a végén még boldogabb vagyok, mert tényleg sikerült megmenteni egy anyagot a kidobástól.

Az ötletelés teszi ki a munka legnagyobb részét, de ez a legizgalmasabb is.

Főleg, mivel igyekszem a legkevesebb szabászati hulladékot termelni, tényleg sokat ülök egy-egy anyag felett, hogy a legtöbb része felhasználódjon. Szóval válaszolva a kérdésedre, a legtöbb esetben először a textília vagy a mintája fog meg, utána jöhet a végtelen agyalás, rajzolgatás, tervezés és számolás.

Milyen kihívásokkal találkozol az upcycling során – akár technikai, akár esztétikai szempontból?

Talán az egyik legnehezebb, hogy nagyon limitált mennyiség érhető el, így folyton keresni kell. Sok az utánajárás, a cipekedés, a folttisztítás és rizikó is van benne. Tehát az az idő és energia befektetés, amíg odajutok, hogy szabni tudjam az anyagot, sokszorosa, mintha megrendelném egy webshopról. Ezen kívül nem tudom utángyártani sem. Ez persze a szépsége is, hiszen ettől lesz egyedi.

A közösségi médiában nyíltan beszéltél arról, hogy tavasszal egy időre visszavonultál, most pedig a jelenlegi formájában a Mojzaprojekt megszűnik. Mi váltotta ezt ki, és milyen hatással volt ez rád mentálisan?

Régóta küzdök a magánéletemben a mentális és lelki egészségem hullámvölgyeivel. Ezzel foglalkozom folyamatosan, de az utóbbi egy évem nagyon megterhelő volt. Úgy éreztem, hogy a hétköznapi teendők is túl nehezek, nemhogy még két vállalkozásban helytállni (masszőrként dolgozom főállásban). Teljesen kimerültem. Így akármennyire is féltem tőle, vissza kellett lépnem, hogy átgondoljam milyen irányba szeretnék haladni az életemben és milyen szerep jut a márkának benne.

Azt hiszem ekkor már tudtam, hogy nem folytatom tovább ebben a formában a varrást, de kellett egy kis eltávolodás, hogy jobban rálássak és megvizsgáljam, hogy hogyan vagyok, milyen a kapcsolatom a világgal, hogyan tudok működni ebben a rendszerben és mi az, amivel valójában foglalkozni szeretnék. Tudtam, hogy amíg nem teszem helyre a dolgokat a belső világomban, addig „teher” lesz a mojza is. Akármennyire szerettem csinálni, tulajdonképpen sosem tudtam megpihenni benne.

A közösségi média, a kötelező jelenlét a digitális térben, a tartalomgyártás, a folyamatos agyalás, a megfelelni akarás és még sorolhatnám. Talán ez volt a legmeghatározóbb a döntésemnél. El kell fogadnom, hogy nem vagyok jól és ezen csak akkor tudok változtatni, ha teret adok neki.