előfizetésem
Hírlevél
Szenvedésből tartalomgyártás: ez most a legveszélyesebb trend
Azt mondják, a seb a legerősebb ékszer, hogy az igazi karakter a fájdalomból kovácsolódik, és hogy minél több rajtad a heg, annál inkább vagy érdekes, mély, vonzó. De mi van, ha nem akarunk érdekesek lenni? Csak élni. Légzéssel, békével, hétköznapi hétfőkkel. Ha nem akarjuk a fájdalmunkat látványossággá formálni? Csak gyógyulni. Csendben. Méltósággal. Az utóbbi években a traumák nyelvezete bekerült a hétköznapi kommunikációba. TikTok-videók, Instagram-karusszelek, posztok százai beszélnek gaslightingről, CPTSD-ről, sémákról – sokszor diagnózis nélkül, önreflexióval keverve vagy anélkül.
A trauma a közösségi médián dívásodik
A szándék jó. A nyelvkeresés fontos. Csak közben észrevétlenül átlépünk egy határt: ahol a trauma már nem gyógyulási út, hanem esztétika. A „történetem” identitássá válik, a fájdalom branddé. Az Instagram-feed-en a sírás is szűrővel történik.
Minél többet szenvedtél, annál hitelesebb vagy?
Kialakul egy furcsa verseny: ki sérült jobban? Ki élt át mélyebb fájdalmakat? Ki posztol róla többet, szebben, meghatóbb zenei aláfestéssel? És mi történik azokkal, akik „csak” belül szenvednek? Akik nem kiabálják világgá a traumájukat, mert az annyira mélyen van, hogy még nevük sincs rá? Az igazi trauma nem mindig látványos. Nem mindig követhető posztban, szimbólumban, idézetben. Néha csak csend van. Disszociáció. Ismétlődő testfeszülés, rémálmok vagy a hiányzó reggelek, amikor az ember elfelejt létezni.
„Miközben mély belső folyamatok, bátorság, bölcsesség, sokszor más emberek támogatása is szükségesek, hogy valaki jobbra fordítsa traumatikus előéletét, a zajos médiában sokszor én is azt látom, hogy a traumából szenzáció lesz, és akár mintha valamiféle licitálás is elkezdődne a hatáskeresésben” – mondja Huszka Zsuzsa, Jól-Lét mentor.
„Amikor traumáról esik szó, sokan egyértelmű, »nagy« eseményekre gondolnak elsőként – olyanokra, amelyek kézzelfoghatóak, látványosak, és kívülről is »súlyosnak« tűnnek. Ezek valóban lehetnek traumatikusak, de a trauma igazából nem magán az eseményen múlik, hanem azon, mi magunk hogyan éljük meg.”
Neked munkád van vagy hivatásod? A pályatanácsadó szerint nagyon nem mindegy
Máté Gábor megfogalmazásában „a trauma az, ami benned történik, annak a következményeként, ami veled történt. Mivel az számít, hogy az adott személy számára milyen hatással járt, külső személy csak találgathat, vagy helyes, vagy helytelen következtetéseket vonhat le egy-egy esemény (pl. baleset, bántalmazás stb.) traumatikus hatásának milyenségére vonatkozóan.
A trauma utólagos reakció: amikor egy negatív eseményre az ember intenzív félelemmel, rémülettel, tehetetlenséggel reagál. A traumás élmény akkor is megjelenhet, ha maga a veszélyhelyzet már elmúlt. A traumás élményeknek és emlékeknek szintén komoly hatása lehet az érzelmi állapotra, különösen, ha eleve stresszes a helyzet. Ezek különböző módokon manifesztálódhatnak, és nem mindenki reagál ugyanúgy a traumára. Lehetséges érzelmi hatás lehet például a szorongás, a depresszió, a düh, a lehangoltság, a bizalmatlanság vagy akár az önértékelési problémák is.”
A fájdalom nem érv – és nem verseny
Statisztikák szerint a WHO 2023-as adatai alapján világszinten egy év alatt több mint egymilliárd ember szenved el valamilyen traumatikus eseményt – ideértve a természeti katasztrófákat, bántalmazást, közeli veszteséget, balesetet vagy háborús hatásokat is.
Otthagyta a marketinges állását, birkapásztor lett az Alpokban
Magyarországon a Lelki Egészségvédő Alapítvány szerint minden negyedik ember élt át legalább egyszer poszttraumás stresszt az életében, de a többség soha nem kap professzionális segítséget. A gyógyulás így nem lineáris. Nem „szép”. Nem jól dokumentálható. És nem is kell annak lennie.
Nem kell „büszkének” lenni arra, amin keresztülmentél. Nem kötelező megtalálni benne az értelmet. Vannak tapasztalatok, amik egyszerűen túl fájdalmasak ahhoz, hogy inspirációvá formáljuk őket. Néha az igazi erő abban van, hogy nem magyarázod meg. Hogy nem próbálsz értelmet adni annak, ami értelmetlen. Hogy elfogadod: nem a trauma határoz meg téged – hanem az, ahogyan utána továbbmentél.
A traumát lehet méltósággal is viselni.
Nem azt jelenti, hogy nem fájt. Nem azt, hogy el kell hallgatni. És nem is azt, hogy mosolyogva tűrni kell a belső viharokat. A méltóság itt nem más, mint hogy nem engedem, hogy a trauma határozza meg, ki vagyok. Hogy megőrzöm az emberi mivoltomat, akkor is, ha szétszakadt bennem valami. Hogy merem kérni a kezet, ami felemel. És hogy idővel megtanulom: nem a trauma az, ami értéket ad nekem – hanem az, ahogyan viszonyulok hozzá.
A méltóság lehet egy csendes döntés: nem hagyom, hogy a múlt rám írja a végszót. A trauma lehet a seb, ahol beáramlik a tudatosság fénye. De ehhez a türelem, a gyengédség és kísérés az, ami segíthet – nem az ítélet, nem a sürgetés. Az önismeret nem a trauma „kitakarítása”, hanem annak megértése, hogy a törés nem vég – hanem az új történet kezdete lehet.
A társadalmi megítélés sem segít. A „szenvedés” vagy túl van tolva – és influencerpóz lesz belőle –, vagy letagadva, nevetségessé téve. A „hiszti” kifejezés, a „ma mindenki sérült” frázis, a „túl sokat gondolkodsz” gúnyolódások mind gátolják, hogy komolyan vegyük a belső világot. Ráadásul a nőket gyakran „érzelmileg túlfűtöttként” vagy „drámaian reagálóként” címkézik – miközben ők sokszor a családok, munkahelyek láthatatlan traumahordozói. Túlélnek, gondoskodnak, és közben nem mondják ki, hogy ők is szenvednek.
A gyógyulás nem lineáris, nem posztolható – és nem kötelező
„Gyógyulni divat lett. De attól még valódi folyamat maradt” – vélekedik Huszka Zsuzsa. A közösségi terek inspirálhatnak – de nem mindenkit érintenek meg ugyanúgy. Vannak, akik csak 10 év múlva mernek beszélni. Mások most írják a történetük első mondatát. És vannak, akik soha nem akarnak erről beszélni. Ez is érvényes. A trauma nem show. Nem előadás. Nem brand. Hanem emberi történet – amihez méltóság jár. Csend is. És egy belső világ, amit nem kell mindig megosztani, hogy valós legyen.
A karcagi cigánytelepről a tudomány mélységébe – Horváth József molekuláris genetikus története
A Jól-Lét mentor szerint felnőtt emberként a legtöbb, amit tehetünk magunkért, hogy akár csak képzeletben ráhangolódunk a jelen történéseire, és megkeressük, milyen legkorábbi történet kapcsolódik a mostani rossz lelki állapotunkhoz. Ezt követően pedig szeretettel fordulunk az akkori önmagunkhoz, megvigasztaljuk, átöleljük, biztonságot nyújtunk számára. Ezúton saját magunk legjobb édesanyjává és édesapjává is tudunk válni.
Ez furcsa lehet, sokszor nem megy egyedül, ilyenkor nagyon érdemes kísérőt is bevonni a folyamatba. A kérdés nem az, hogy elmondod-e. Hanem az, hogy elhiszed-e: nem kell folyamatosan fejlődnöd, nem kell mindig tanulnod belőle, és nem kell „jó áldozatként” viselkedned. Lehetsz közben csendes. Haragos. Elfáradt. Lehetsz közben ember.
