előfizetésem
Hírlevél
Azt hiszed az önállóság, pedig lehet hogy egy régi félelem irányít, ezt rejti a hiperfüggetlenség páncélja
Vannak időszakok az életben, amikor úgy tűnik, csak magunkra számíthatunk. Ilyenkor a túléléshez páncélt növesztünk, és olyan erősnek látszunk, hogy senki nem sejti, mennyi félelem és múltbéli seb tartja össze ezt a látszólag rendíthetetlen függetlenséget. A jelenség azonban sokkal több egyszerű önállóságnál: csendes távolságtartás, amely megóv a csalódástól, mégis elzár a valódi közelségtől.
Miközben kifelé határozottságot mutatunk, belül talán épp arra vágyunk, hogy valakihez tartozhassunk, és biztonságban megoszthassuk azt is, amit eddig inkább elrejtettünk. De vajon hogyan kezdődik el az a folyamat, amelyben újra merünk kérni, bízni és kapcsolódni?
A gyökerek árnyékában
A hiperfüggetlenség első pillantásra könnyen összetéveszthető az egészséges önállósággal. Láthatunk mögötte talpraesettséget, eltökéltséget, egy olyan képet, amelyben valaki minden helyzetet egyedül old meg. Ám ahogyan Buzási-Végh Viktória pszichológus hangsúlyozza, ez a működés sokszor nem erőből fakad, hanem abból a belső tapasztalatból, hogy segítséget kérni veszélyes. Aki így él, gyakran gyerekként tanulta meg: a felnőttek nem elérhetők, nem figyelnek, nem tartanak, így marad egyetlen út – a túlélés egyedül.
A gyermeki gondolat ilyenkor egyszerű, mégis sorsformáló: „Nem vagyok fontos. A nehézségeimmel egyedül maradok.” Ez a tapasztalat mélyen beíródik, és felnőttként is meghatározza azt, hogyan reagálunk az élet kihívásaira. A segítségkérés kerülése nem csupán egy rossz szokás, hanem egy régi sebből kinőtt védekezés: jobb egyedül megoldani mindent, mint újra átélni az elhagyatottság fájdalmát.
Viktória szerint azonban éppen ez az, ami hosszú távon belső feszültséghez vezet. Bár a hiperfüggetlenség megóv a csalódástól, egyben elzár attól is, hogy megtapasztaljuk: vannak olyan emberek, akik valóban képesek mellettünk állni. A gyógyulás első lépése ezért nem a segítségkérés, hanem annak felismerése, hogy miért vált ez ennyire ijesztővé.
„Itthon sokan megriadnak a konvencióktól való elrugaszkodástól”
A páncél ára
A hiperfüggetlenségben élő felnőttben ott él a gyermek, akinek szüksége lett volna valakire, de nem volt, akihez fordulhatott. A felnőttkori elkerülés így gyakran nem más, mint a régi sebek újrajátszása: ha nem kérek, nem csalódhatok. Csakhogy a magány csendje is sebez. Az ember ilyenkor megfosztja önmagát attól, hogy olyan kapcsolatokat éljen meg, amelyekben helye van a bizalomnak és a megtartásnak.
Buzási-Végh Viktória fontosnak tartja kiemelni: mindez nem egy „rossz tulajdonság”, hanem egykor életmentő stratégia volt. A probléma akkor kezdődik, amikor a régi megoldás már nem szolgálja a jelenlegi életünket, sőt, épp azoktól az élményektől tart távol, amelyek segíthetnek gyógyulni. A kapcsolódás így nemcsak érzelmi igény, hanem lehetőség is – arra, hogy átíródjanak azok a hiedelmek, amelyekből évtizedek óta működünk.
Az olasz filozófia, ami csodát művel a mentális egészségeddel és az emésztéseddel
Amikor a bizalom újra tanulható
A hiperfüggetlenségből való kilépés nem egyik napról a másikra történik. A pszichológus szerint ez egy lassú, óvatos, mégis mélyen felszabadító folyamat. A sématerápia módszere ebben különösen hatékony segítség, hiszen a terapeuta a limitált szülői újragondoskodás eszközeivel olyan megtartó élményeket nyújt, amelyek gyermekkorban hiányoztak. A kliens először a terápiás kapcsolatban tapasztalja meg, mit jelent az, hogy valaki látja, meghallja és fontosnak tartja őt.
Ebben a biztonságban kezdődhet el a gyakorlás. A szakértő szerint ez sokszor apró lépésekből áll: egy kisebb kérés, egy gondolat megosztása, egy érzés kimondása. A cél nem az, hogy valaki hirtelen sebezhetővé váljon, hanem az, hogy megfigyelje, mi történik akkor, amikor mégis kockáztat. Az első pozitív visszajelzések önmagukban gyógyítóak: „Figyelnek rám.” „Nem hagytak magamra.” „A segítségkérés nem veszélyes.”
Ahogy ezek az élmények gyűlnek, a régi hiedelem – „Nem számíthatok senkire” – lassan veszíteni kezd az erejéből. A hiperfüggetlenség páncélja repedezik, és helyet ad annak az új tapasztalatnak, hogy léteznek olyan emberek, akik mellettünk maradnak, nem a múltunkra reagálnak, hanem a jelenünkre.
A bizalom felé vezető úton
Hogy ez az út hova érkezhet, arra Buzási-Végh Viktória így utal: amikor valaki végre kimondja, hogy vannak, akikre számíthat, az nemcsak a jelennek, hanem a gyermekkor fájdalmainak is megváltást hoz. Mert amit akkor nem kapott meg, azt felnőttként is lehet pótolni – lassan, finoman, biztonságban.
Vége a csendes luxusnak, a divat hangosabban kiabál, mint valaha
És bár ma talán még nehéz hinni ebben, a folyamat vége mindig ugyanaz: egy ember, aki már nem a félelemből épít határokat, hanem a tapasztalatból tudja, hogy a kapcsolódás nem veszély, hanem lehetőség. Lehetőség gyógyulni, bízni, jelen lenni. Ha most épp nehéz elképzelni ezt, Viktória szerint érdemes megtartani egyetlen gondolatot: minden nap egy újabb esély arra, hogy a régi történet helyére egy másik kerüljön. Egy olyan, amelyben nem a magány az erő bizonyítéka, hanem a kapcsolódás bátorsága.
A hiperfüggetlenség mögött megbúvó régi sebek felismerése nem könnyű, de talán éppen ez az első lépés ahhoz, hogy elengedjük azokat a mintákat, amelyek már nem szolgálnak minket. Ahogy egyre több pozitív tapasztalat épül be, lassan megtanuljuk újraértelmezni a közelség jelentését: nem fenyegetés, hanem lehetőség. Lehetőség arra, hogy mások mellettünk legyenek, és mi is helyet adjunk nekik az életünkben. A gyógyulás útja nem tökéletes és nem lineáris, de minden apró kapcsolódás közelebb visz ahhoz, hogy bátran vállaljuk: nem kell mindent egyedül vinni. És talán épp ebben rejlik a valódi erő.
