Egyre több magyar válik idős szülei „szüleivé”, ezt pedig kegyetlen feldolgozni

Mindenkinek van az pillanat az életében, amikor a világ észrevétlenül fordul meg körülötte. Többé nem a szülők óvnak meg bennünket, hanem mi próbáljuk védeni őket. Persze először csak apróságokról van szó: kicsit többet felejt anya, lassabban közlekedik apa, majd mind a ketten csak azt szajkózzák, hogy „nem fontos, majd elmúlik”. Idővel pedig szembesülünk azzal, hogy akik korábban megkérdőjelezhetetlenül irányították a családunk életét, mára makacs gyerekké váltak. Elbagatelizálják a problémákat, nem akarják, hogy segítséget nyújtsunk nekik, tulajdonképpen minden ellen tiltakoznak, ami biztonságot nyújtana számukra. Mi pedig csak állunk ott tanácstalanul, hiszen fogalmunk sincs, hogyan kellene szülőként viselkedni a szüleinkkel.

Megkezdődik a tagadás

A viselkedésük sok esetben teljesen érthető, hiszen az öregedés nem pusztán biológiai folyamat, hanem egyfajta identitásvesztés is. Az, hogy valaki beismeri: nem képes már mindent egyedül megoldani, mélyen sérti az önazonosságát. A magyar idősek jelentős része azonban még mindig úgy gondolkodik, hogy az orvoshoz járás gyengeség, panaszkodni szégyen, az öregedés pedig természetes, nincs mit tenni vele.

Az Eurostat 2022-es adatai szerint a 65 év felettiek közel 78 százaléka él valamilyen krónikus betegséggel. Ennek ellenére sokan inkább a csendet választják, legyintenek még az árulkodó tünetekre is. Egy friss hazai felmérés pedig azt mutatja: az idősebbek több mint fele kizárólag akkor megy orvoshoz, ha a panaszai már elviselhetetlenek. Addig viszont a legtöbben csak rejtegetik a problémát a gyerekek elől, ezzel elkerülve, hogy terhet jelentsenek.

A láthatatlan teher

A másik oldalon ott vagyunk mi, a gyerekek, akik hirtelen gondozói szerepbe kerülünk. Kutatások szerint Magyarországon a családi gondozók átlagosan hetente közel 28 órát töltenek a szülők ellátásával. Ez a teher azonban nem csak fizikai, hanem lelki is. A krónikus fáradtság, az éjszakai virrasztások, a folyamatos aggodalom, amely lassanként felőrli a családtagokat, nem könnyíti meg az életünket. Egy nemzetközi tanulmányban egy gondozó azt mondta: „Nem tudok egymás után három órát aludni, mert anyámat ki kell segíteni az ágyból. A karjaim fájnak, mégis folytatom, mert nincs más.”

Ezek a szavak pontosan leírják azt, hogy milyen érzés az, amikor a szerepek végleg felcserélődnek. A gyermekből szülő válik, a szülőből pedig gyermek. Ezt a felállást pedig mi magunk is megtapasztaltuk itthon. Nagyszüleim már nem élnek, és amíg még velünk voltak, addig is csak arra emlékszem, hogy sokkal inkább voltak gyerekek, mint felnőttek. Ez persze részben a betegségeiknek is volt köszönhető. Édesanyám ápolta mind a kettőjüket, nagypapámról hónapokon át gondoskodott itthon.

Hajnalban nála kezdett, hogy elrendezze a dolgait, este munka után nála fejezte be a napot. Emlékszem, volt hogy elaludt a munkahelyén, mert már annyira ki volt merülve. Pedig vele ilyen sosem fordult elő korábban. De tehetett volna bármi mást? Magyarországon nem igen támogatják ezt a felállást, nem sok lehetősége van azoknak, akik végül arra „kényszerülnek”, hogy ápolják a szüleiket. Miután nagypapám meghalt, nagymamám következett.

25 év múlva Európa harmada 65 év feletti lesz, és ezzel kezdenünk kell valamit

Nagyjából egy év múlva két hónapig jártuk a környékbeli idősotthonokat, hogy megoldást keressünk az ő problémájára, de a kórelőzményei miatt sehova nem voltak hajlandóak bevenni. Hiába nem tudott már mozogni, beszélni, konkrétan semmit, mivel pszichiátriai előzményei voltak, így nem szívesen látott vendéggé vált ezekben az intézményekben.

Igazságos? Nem. Tudtunk bármit is tenni? Dehogy!

Sajnos végül nem is volt rá szükség. Fogalmam sincs, hogy milyen megoldást lehetne kitalálni az ilyen családok problémáira, bár szerencsére van, aki tudja, mi lenne a helyes út. „Ahhoz, hogy az időskor ne legyen egyenlő a mellőzöttséggel, a betegségek miatti szenvedéssel és a társadalmi ellehetetlenüléssel, magas szintű idősgyógyászati ellátásra van szükség” - mondta el Blaskovich Erzsébet geriáter szakorvos „Az időskor nem betegség” című előadásban.

A kommunikáció a kulcsa mindennek

Ahogy a párkapcsolatban, úgy a szakértők szerint itt is a kommunikáció a kulcsszó. Nem parancsolni kell a szülőknek, nem kioktatni kell őket, hanem megpróbálni közösen megoldást keresni a problémáikra. Érdemes például nyitott kérdéseket feltenni nekik, amelyekben a törődés van, nem pedig a vád. Mire gondolok? Például: „Anya, azt vettem észre, hogy többet köhögsz. Szeretnéd, ha eljönnék veled az orvoshoz?” Ez egy olyan megoldás, amely egyszerre mutat odafigyelést és tiszteletet is iránta, hiszen ő még érző ember, egy olyan személy, aki az élete nagy részében gondoskodott rólunk, óvott bennünket.

Az efféle kijelentések, kérdések pedig erősíthetik a közös döntéshozatal érzését. Ha a szülő részt vesz a folyamatban, ő választja meg, hogy melyik orvoshoz menjen, ő döntheti el, hogy melyik segédeszköz a kényelmes számára, úgy fogja érezni: még nem vették el tőle az autonómiáját, a választási lehetőséget.

A gondozó védelme

Sokan viszont a nagy gondoskodásban elfeledkeznek arról, hogy a gondozónak is szüksége van pihenésre, védelemre. A túlterhelt családtag könnyebben kiég, többször szorong, sok esetben depresszióssá válik. A kutatások szerint az Alzheimer-kórral élő betegek hozzátartozói között például kétszer olyan magas a depresszió aránya, mint az átlag emberek körében. Dr. Seth Meyers klinikai pszichológus, a The Psychology Today számára írt cikkében így fogalmazott:

„Az intenzív vagy hosszú távú gondozásból eredő elsődleges mentális egészségügyi tünetek közé tartozik a szorongás, a depresszió és a szerhasználat. Ezenkívül a dühkitörések néha a gondozó saját kielégítetlen szükségletei miatt felhalmozódott stressz vagy neheztelés eredményeként alakulnak ki. Bár ezeket a tüneteket jellemzően kórosnak vagy rendellenesnek tekintik, a gondozás intenzív, krónikus követelményeire adott válaszként kialakuló tünetei valójában érthető reakciónak tekinthetők egy összetett és igényes körülményre.”