A társfüggőség nem betegség - de attól még érdemes komolyan venni a pszichológus szerint
A társfüggőség témája, bevallom, azért kezdett el érdekelni, mert enyhén ugyan, de tapasztaltam magamon a jeleit. Én vagyok az a csaj, aki még be sem fejezte egyik kapcsolatát, már benne is van a másikban – kamaszkorom óta ezen a vágányon vagyok, kizökkenthetetlenül. Kedves gyerekek, most elmondom nektek, hogy miért érdemes Csipkerózsikából Elza hercegnővé válni, és hogy miért sokkal jobb mese a Jégvarázs.
Nem gondoltam, hogy ezzel bármi probléma lenne, egészen addig, amíg egyszer egyedül nem maradtam két évre. Akkor elkezdtem iszonyú erővel keresni. Ezt ne úgy képzeljétek, hogy minden férfival össze akartam jönni, aki kicsit is érdeklődött irántam, hanem úgy, hogy azokkal is, akik nem. Az egyetlen örömforrásom a Tinder volt, belementem egy csomó olyan helyzetbe, amibe amúgy nem is akartam, vagy hogy konkrét legyek: lefeküdtem egy csomó sráccal, akik nem is érdekeltek.
Ezeket a szitukat mindig szégyenérzet követte, de nem amiatt szégyenkeztem, hogy valakivel lefeküdtem, hiszen mindenkinek szíve joga annyi emberrel lefeküdni, amennyivel csak szeretne. A szégyenérzet abból táplálkozott, hogy rájöttem, képtelen vagyok saját magamat meghatározni egy másik ember külső megerősítése nélkül.
A hipnoterápia nem varázslat, a kezelés során nem lesz belőled csirke, de segítségével hatalmas változásokat érhetsz el az életedben
Egy stabil és kiegyensúlyozott párkapcsolat megszüntette a problémámat - a baj csak az, hogyha most egyedül maradnék, tutira kezdeném az egészet elölről. Csakhogy ez így nem jó, a társfüggőség para, és érdemes róla - akár szakértő bevonásával is - leszokni.
Ki a társfüggő?
A fogalmi keret meghatározásában Máriási Dóra pszichológus segítségét kértem, hogy hitelesen tárjam elétek a lényeget. A szakember elmondta, hogy a társfüggőség kifejezést az akut alkoholisták kapcsolataira és diszfunkcionális családi mintázataira használták először. Az alkoholista párja ugyanis igen sokszor függ a másik függőségétől, alárendelődik annak, sőt, bizonyos szempontból érdekelt is abban, hogy partnere függősége ne szűnjön meg, hiszen a segítő szerepe által érzi saját magát pótolhatatlannak.
Ám a szakértők egy ponton rájöttek, hogy a társfüggőség sokkal általánosabb jelenség - nemcsak az alkoholista viszonyokra jellemző. A társfüggő gyerekkorából hozza ezeket a mintákat, általában olyan családi kapcsolatai vannak, amelyeknek része a hiány. „Hiányt szenved abban, hogy kifejezhesse az érzéseit, hogy bizalmat, törődést kapjon, hogy számítsanak az igényei – szóval sokszor a társfüggőség mögött az elhanyagoltság is megjelenik.
A társfüggő azt várja, hogy a másik boldoggá tegye és megoldja a problémáit, betöltse a hiányt, amit érez. Jellemző rá az is, hogy egy kapcsolatba belépve feladja a saját igényeit, és túlzott önfeláldozósága miatt áldozati szerepkörbe kerül, amellyel aztán manipulálja is partnerét” – mondja a pszichológus. Eskü, én még nem csináltam ilyet – vagyis, na, jó, már nem csinálok.
A társfüggőség és a normalitás viszonya
A társfüggőséget nem könnyű megkülönböztetni a normális párkapcsolati működéstől, és eztért van az, hogy a társfüggők sokszor problémájuk felismeréséig sem jutnak el. Fontos, hogy a függés és a függőség nem ugyanaz!
„Az intimitásnak egyik ellentéte a függőség. Minden meghitt kapcsolat magától értetődő sajátossága a kölcsönös, szabadon vállalt függés egymástól. Ezért tartom egy nagyon sok keserűséget, szenvedést és csalódást magával hozó törekvésnek, hogy egy mai, úgynevezett modern kapcsolatban meg akarjuk őrizni a függetlenségünket. Egy valódi, meghitt kapcsolatban épphogy nem őrizzük meg a függetlenségünket, hanem vállaljuk az egybetartozás kockázatát és felelősségét. Amit megőrzünk, az a szabadságunk!” – írja Pál Feri atya A függőségtől az intimitásig című könyvében.
Tehát véleménye szerint a patologikus helyzet az, amikor párkapcsolatunk szabadságunkban korlátoz minket. Máriási Dóra véleménye szerint a normális és a kezelendő állapotot úgy lehet egymástól megkülönböztetni, hogy utóbbiban a gondolkodás túl merevvé válik, és ez nehezíti az ember alkalmazkodását, fejlődését. „Ha valaki társfüggőségtől szenved és szakított vele a partnere, akkor mindent elkövet, hogy akár egy-két napon vagy héten belül találjon magának valakit, mert egy pillanatot nem bír egyedül lenni.
Ha párkapcsolatban van egy ilyen ember, akkor lehet, hogy olyan egyszerű dolgokban sem képes egyedül dönteni, mint hogy egy vagy két liter tejet vegyen a boltban. (Azért ezt a tejes dolgot tudtam menedzselni). Néha viccelődünk ezen normális kapcsolatokban, például amikor azt mondjuk, hogy ott van a szemed előtt a hűtőben a meggylekvár, és nélkülem nem tudod megtalálni, de ez válhat egy állandó működésmóddá is.”
A nők és a társfüggőség
„Valószínű, hogy a nők szocializációjukból következően inkább hajlamosak a társfüggőségre, a férfiaknál pedig inkább a nárcizmus különböző formái, az elkerülő kötődés jelennek meg patológiaként. A XX. században a dependenciát (túlzott gondoskodással járó, alárendelt függőségi viszony) inkább a nőkhöz kötötték” – mondja Máriási Dóra. Ha végigtekintünk a nők szocializációjának történetén, talán nem is annyira meglepő ez az eredmény.
A nők ugyanis egészen a huszadik századig a férfiaktól függtek mind egyéni, mind társadalmi szinten. Ha belegondolunk, hogy az emberi civilizáció többezer éves történetéből csupán egyetlen évszázad a nők társadalmi emancipációs folyamata, még evidenciának is tűnhet, hogy hajlamosabbak vagyunk a társunk tekintetén keresztül definiálni saját személyiségünket. Ugyanakkor kialakult velünk szemben egy másik elvárás is, ahogy Máriási Dóra fogalmaz:
A XX. század közepétől az egészséges személyiség leírásában fontos szerepet játszik az autonómia és a függetlenség.
Ezért érezünk erős késztetést arra, hogy hozott mintáinkkal leszámoljunk, ám ez sokszor nem is annyira egyszerű. Egy másik érv amellett, hogy a nők nagyobb arányban lesznek társfüggők, mint a férfiak, az, hogy a jelenség erős kapcsolatban áll a bántalmazó kapcsolatok jelenségével. Máriási Dóra fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy bántalmazó kapcsolatba a legkevésbé sem csak a társfüggő emberek találják magukat.
Ugyanakkor, ha társfüggővé éppen nem is válik valaki, aki belép egy bántalmazó kapcsolatba, a bántalmazó kapcsolat társfüggő helyzetet teremt a bántalmazott számára – ezért nem tud belőle kilépni. A pszichológus szerint a társfüggőséget az a társadalmi elvárás termeli újra, hogy párkapcsolatban lehet teljes az élet.
És tényleg, rendre olyan média felől érkező mintákat látunk gyermekkorunktól fogva, amelyekben ez az alap: a romantikus komédiáktól a szappanoperákon át a Disney legtöbb rajzfilmjéig az a happy end, hogy a pasi meg a nő végre összejönnek, és boldogan élnek, amíg… nem tudjuk meddig, mert az összejövésnél többnyire véget ér a mozi. Szerencsére egyre több példát látunk arra, hogy ez kezd megváltozni.
És itt jön be a képbe a Jégvarázs. Elza hercegnőt nem érdeklik a férfiak, neki a testvérével van dolga és saját személyiségével, a depresszióból pedig nem egy szőke herceg csókja miatt mászik ki, hanem az önismeret rögös útján haladva. Elza hercegnő menő, legyünk mind Elza hercegnők!