Az utóbbi évek legjobb brazil filmjét Gabriel García Marquez mágikus realizmusa hatja át
Gabriel Mascaro fesztiváldíjas filmje a közeljövő Brazíliájába repít, ahol az ország erőforrásai kimerülőben vannak és a diktatórikus kormányzat sajátos népességpolitikával törekszik az egyensúly fenntartására: mindenki 80 éves koráig dolgozik, akkor pedig a „kolóniára” szállítják őket, ahol jól megérdemelt pihenésüket tölthetik – csakhogy innen még senki nem jött vissza, hogy meséljen róla.
A főszereplő, Tereza (Denise Weinberg) 78 éves, egy halfeldolgozó üzemben dolgozik, ahogy egész életében tette. Mindig követte a szabályokat, egyedül nevelte fel a lányát és nem vonta kétségbe a törvényt. Most azonban „előzetes védettséget kap”, ami azt jelenti, hogy megfosztják önrendelkezési jogától és a kolóniára vonulásáig a lánya gyámsága alá helyezik. Rádöbben, hogy elfogyott az ideje: amit egész életében halogatott, most kell megvalósítania, az előtte álló két évben.
Elsőként legnagyobb vágyát akarja valóra váltani, hogy életében egyszer repülhessen – csakhogy a lánya nem ad engedélyt a repülőjegy megvásárlására, ezért merész lépésre szánja el magát: megszökik. Táskájába rejti összes kuporgatott pénzét és útnak indul: mivel hivatalos szállítóeszközre nem szállhat fel, egy csempészhajó fedélzetén vág neki az ismeretlennek, ahol a kapitány (Rodrigo Santoro – Karl az Igazából szerelemből) egy új világot nyit meg előtte: az „azúr ösvényt”, mely egy másik valóságba vezet.
Tereza lassan döbben rá, hogy létezik egy világ az ő szabálykövető rendszerén kívül, ahol nehezére esik az eligazodás és bármennyire törekszik rá, csak egy motor nélküli repülő fedélzetére jut el. Közben körözést adnak ki ellene (mint minden „szökevény” nyugdíjas ellen), így kénytelen hazatérni, ahol azonnal „lehetőséget kap” arra, hogy a kolóniára utazzon.
Másodszor is megszökik, immár az első utazás tapasztalataival felvértezve, mert pontosan tudja, hogy az élete a tét. Végül egy vele egykorú asszony személyében társra talál és mindkettejüket megmentő, igazi barátság szövődik köztük – két nő között, aki már pontosan tudja, hogy az életnek egy értelme van: az, hogy élvezzük. A filmet áthatja Brazília nemzeti kincse, a Gabriel Garcia Marquez által megalkotott mágikus realizmus és a film zárása egyfajta tisztelgés a mester előtt. A két nő – a Szerelem a kolera idején agg szerelmespárjához hasonlóan – le-fel hajózik az Amazonason, hogy törvényen kívüliként éljék meg az utolsó évek szabadságát.
A hosszú élet titka nem a stresszmentesség, hanem a tudatos stresszkezelés
Mesés dokumentarizmus
A film rendezője, Gabriel Mascaro a fiatal brazil rendezőgeneráció képviselője (1983-ban született, a 2000-es évek közepe óta aktív filmes és képzőművészeti körökben), aki friss hangjával és vizuális világával újra feltette a brazil filmet a nemzetközi palettára. Munkáira egyszerre jellemző a személyesség, egyúttal tükröt tart a társadalom elé, és kritikus-önkritikus módon mutatja be a jelen Dél-Amerikáját – ezzel hívta fel magára a kritikusok és a fesztiválszervezők figyelmét.
Az Azúr ösvény eddigi munkásságának csúcspontja, melyben a rendező nem tagadja meg dokumentarista gyökereit, hanem tökéletesen ötvözi a társadalomkritikát a valóságtól elemelt, mágikus-realista ábrázolásmóddal és a festői szépségű vizuális megoldásokkal. Képileg a film ötvözi a lírai realizmust és a dokumentarista pontosságot: a természet illetve a víz motívumaira épülő képi dramaturgia a narratívát allegorikus szinten is továbbviszi.
A főszereplőt, Terezát Denise Weinberg kelti életre, hiteles és mély alakítása a film egyik fő erőssége – gyönyörűen vezet végig a karakter belső átalakulásának folyamatán. A szereplő belső világának finom, hiteles megjelenítése és a karakter fizikai jelenléte munkájának legfőbb erényei - Weinberg igazi érzelmi fókuszt ad a filmnek és hitelessé teszi Tereza lázadását. Denise Weinberg brazil színésznő, 1956-ban született Rio de Janeiróban. Pályafutása az 1980-as években színpadon indult, majd film- és tévészerepek sora következett. Karrierje során több hazai díjat és jelölést kapott.
A berlini bemutató után megjelent kritikák szerint a fesztiválsiker megerősíti Mascaro és a film nemzetközi pozícióját és ráirányítja a figyelmet azokra a társadalmi kérdésekre, amelyeket a mű feszeget. A német kritikák összességében véve erős vizuális műnek minősítették, mely érzelmi és politikai töltettel közelít az idősödés és társadalmi kirekesztés témáihoz, a főszereplő alakítását pedig kivétel nélkül kiemelkedőnek találták.
A kritikákban hangsúlyosan jelent meg a film társadalomkritikus olvasata: az ageizmus, az állami kontroll és a gazdasági logika alapján való kirekesztés problematikája. Több helyen elemezték, hogyan tematizálja a film az időskor kérdését mint politikai és etikai problémát, és hogy a személyes történet miként válik a társadalmi láthatatlanság ellen folytatott küzdelem allegóriájává.
előfizetésem
Hírlevél