Az utóbbi évek legjobb brazil filmjét Gabriel García Marquez mágikus realizmusa hatja át

Gabriel Mascaro fesztiváldíjas filmje a közeljövő Brazíliájába repít, ahol az ország erőforrásai kimerülőben vannak és a diktatórikus kormányzat sajátos népességpolitikával törekszik az egyensúly fenntartására: mindenki 80 éves koráig dolgozik, akkor pedig a „kolóniára” szállítják őket, ahol jól megérdemelt pihenésüket tölthetik – csakhogy innen még senki nem jött vissza, hogy meséljen róla.

A főszereplő, Tereza (Denise Weinberg) 78 éves, egy halfeldolgozó üzemben dolgozik, ahogy egész életében tette. Mindig követte a szabályokat, egyedül nevelte fel a lányát és nem vonta kétségbe a törvényt. Most azonban „előzetes védettséget kap”, ami azt jelenti, hogy megfosztják önrendelkezési jogától és a kolóniára vonulásáig a lánya gyámsága alá helyezik. Rádöbben, hogy elfogyott az ideje: amit egész életében halogatott, most kell megvalósítania, az előtte álló két évben.

Elsőként legnagyobb vágyát akarja valóra váltani, hogy életében egyszer repülhessen – csakhogy a lánya nem ad engedélyt a repülőjegy megvásárlására, ezért merész lépésre szánja el magát: megszökik. Táskájába rejti összes kuporgatott pénzét és útnak indul: mivel hivatalos szállítóeszközre nem szállhat fel, egy csempészhajó fedélzetén vág neki az ismeretlennek, ahol a kapitány (Rodrigo Santoro – Karl az Igazából szerelemből) egy új világot nyit meg előtte: az „azúr ösvényt”, mely egy másik valóságba vezet.

Tereza lassan döbben rá, hogy létezik egy világ az ő szabálykövető rendszerén kívül, ahol nehezére esik az eligazodás és bármennyire törekszik rá, csak egy motor nélküli repülő fedélzetére jut el. Közben körözést adnak ki ellene (mint minden „szökevény” nyugdíjas ellen), így kénytelen hazatérni, ahol azonnal „lehetőséget kap” arra, hogy a kolóniára utazzon.

Másodszor is megszökik, immár az első utazás tapasztalataival felvértezve, mert pontosan tudja, hogy az élete a tét. Végül egy vele egykorú asszony személyében társra talál és mindkettejüket megmentő, igazi barátság szövődik köztük – két nő között, aki már pontosan tudja, hogy az életnek egy értelme van: az, hogy élvezzük. A filmet áthatja Brazília nemzeti kincse, a Gabriel Garcia Marquez által megalkotott mágikus realizmus és a film zárása egyfajta tisztelgés a mester előtt. A két nő – a Szerelem a kolera idején agg szerelmespárjához hasonlóan – le-fel hajózik az Amazonason, hogy törvényen kívüliként éljék meg az utolsó évek szabadságát.

A hosszú élet titka nem a stresszmentesség, hanem a tudatos stresszkezelés

Mesés dokumentarizmus

A film rendezője, Gabriel Mascaro a fiatal brazil rendezőgeneráció képviselője (1983-ban született, a 2000-es évek közepe óta aktív filmes és képzőművészeti körökben), aki friss hangjával és vizuális világával újra feltette a brazil filmet a nemzetközi palettára. Munkáira egyszerre jellemző a személyesség, egyúttal tükröt tart a társadalom elé, és kritikus-önkritikus módon mutatja be a jelen Dél-Amerikáját – ezzel hívta fel magára a kritikusok és a fesztiválszervezők figyelmét.