Nem a diplomától lesz valakiből jó fotós, hanem akkor, ha belső indíttatásra fényképez - interjú Kepes Judit fotóművésszel
Élete központjában volt mindig is a művészet, de az „alapmotívum” a biztonság, az otthon, a haza, a család ismételt elvesztése és újra keresése. Ezek a gondolatok foglalták keretbe beszélgetésünket Kepes Judit fotóművésszel, műfordítóval, aki több mint négy évtizede, egy római vakáción találkozott a nagy Ő-vel.
Judit azóta felváltva él Rómában és Budapesten - egy ideje pedig Hegymagason is, ahol küzdelmekben és fordulatokban gazdag életéről beszélgettünk.
Jelenleg min dolgozol?
A covid alatt Pesten rekedtem és egy Canon selfie nevű kis automata nyomtatóval kinyomtattam minden elérhető és jónak tartott fotómat. Ezt az anyagot látta meg egy építész barátom, a Ffrindiau-galériát vezető Janesch Péter, és ebből jött egy retrospektív kiállítás ötlete, ami Fényidő címmel idén májusban volt látható.
Ezzel párhuzamosan alakult ki egy fotóönéletrajz terve, képekkel és szöveggel, amin most dolgozom. A Rómában töltött évek alatt sokat foglalkoztam a különböző korszakokban készült képeim összekapcsolásával, sorozatokba rendezésével, aminek révén azok új jelentést nyerhettek.
Ez akár az ars poétikád is lehetne?
Igen, mert számomra a fényképezés egy önreflexiós folyamat része. Ez több mint pusztán jó képeket készíteni. A fotográfusi működésem azért is rendhagyó, mert az esetek nagy részében nem megbízásból, hanem belső indíttatásra fényképeztem.
Ha már Rómát említetted: beszéljünk kicsit a kétlaki életformáról.
Vagy inkább háromlakiról, mert már Spanyolország is az életem része, ahol a fiam és a két kisunokám élnek. Régebben némi megrázkódtatással járt egyik világomból a másikba átköltözni, ma már könnyebben megy, nem függők annyira a környezettől, mindenhol egyfajta elefántcsonttoronyban élek.
„Rengeteg elfojtást, ki nem beszélt érzést hordozok, amiket a darabjaimon keresztül próbálok kiadni magamból” – Interjú Feledi Jánossal
De Hegymagason sok régi barátra leltél a szomszédságban, nem?
A hegymagasi házzal, amit még Konrád György biztatására vettem meg, gyerekkorom „varázshegyének” világa jött kicsit vissza.
Csodás lehetett, ha így emlegeted.
Az volt, egy darabig. A Széchenyi hegy tetején, egy viszonylag zárt, csaknem családias, kicsit zárvány-szerű közegben kezdődött az életem. A Hargita nevű háromemeletes társasház garzonlakásainak egyikében laktunk, amiket fiatal házaspároknak utaltak ki, köztük a szüleimnek is. Mindenki mindenkit ismert, és hétvégéken különféle, főleg művész barátok jöttek látogatóba, anyám maga is grafikus volt. Kirándultunk, nagy beszélgetések voltak, közös főzések, éneklések.
Ennek a biztonságnak az élménye máig meghatározó számodra?
Igen, bár, mint kiderült, elég törékeny biztonság volt. ’56 egy kis időre rést nyitott ennek zárt világnak a falán, hat és fél éves voltam, mikor apám, ezen a „résen át”, egy aktatáskával a kezében, nehéz szürke télikabátban kilépett az életünkből. „Disszidált”, amit anyám, aki harminc évesen egyedül maradt két kisgyerekkel és a nagymamámmal, sosem tudott kiheverni.
Megállt az idő?
Folyt tovább az élet, csak szomorúbban, de a baráti közeg mindenen átsegített minket, az öcsémmel később mindketten egyetemre kerültünk, én a bölcsészkarra, magyar-olasz szakra, ami ismét biztonságos környezetet jelentett számomra, miközben eljártam a Fiatal Művészek Klubjába is, ami megint egy külön világ volt, rengeteg művész baráttal.
Mi mindent hagytál magad mögött, mikor elköltöztél Rómába, huszonkilenc évesen, egy szerelem bűvöletében?
Mindent, lakást, fordítói munkát, barátokat…. Szerelem volt első látásra. A találkozásunk meseszerűen törvényszerűnek tűnt: gyerekkorom óta, mikor a festészet, irodalom, zene állandó része volt az életünknek, nem tudtam magamnak más társat elképzelni, mint aki maga is művész – és ő az volt. Úgyhogy össze is házasodtunk. Anyám csak annyit kérdezett róla: tehetséges? Nagyon, mondtam én. Akkor jó, elmehetsz vele, válaszolta. Rómában, elvben, családot alapítottunk, de ez ingoványos talajra épült.
Elvben?!
A férjem egy konzervatív torinói polgárcsaládból származott, aminek az értékrendjét, az intézményeit - a családét is -, maga mögött hagyta avantgárd, független színházi társulatának vezetőjeként. Boldogok voltunk tíz éven keresztül, én csaknem minden szabad időmet a férjem színházában töltöttem a próbákat és az előadásokat nézve, miközben a Római Magyar Akadémián a követség sajtóirodájának a fordítójaként dolgoztam. De, ez az egyensúly megbillent a gyerekünk születésével, 1988-ban, és két évre rá a férjem színháza is felbomlott.
Elváltatok?
Valójában hivatalosan sosem váltunk el, Olaszországban ez elég nehéz ügy, két fordulóban zajlik, mi csak a különélésig jutottunk el. A férjem elköltözött, egyedül maradtam a fiammal. A következő évek főleg a mindennapokkal való megküzdéssel teltek, és elkezdődött a Róma-Budapest közti ingázás is, iskolaváltásokkal, válságokkal terhelve.
Mi volt a legnehezebb?
Ezekben a magányos római években? A belső, önismereti, pszichológiai munka a fiam felnevelése közben. Kerestem a kapaszkodókat, jógázni is elkezdtem, és végül elvégeztem az Istituto Europeo di Design fotótanszakát, bár ez diploma semennyire se befolyásolta azt, amit és ahogy fényképeztem, de egyfajta jogosítványt adott.
Mire?
Például reklámfotózásra. A reklámfotótól eltekintve a fotózáshoz valójában nem kell nagy szakmai tudás:
a látásmódot nem lehet tanítani.
Hogy jött egyáltalán a fotózás az életedbe?
16 évesen, egy krakkói iskolai kirándulásra magammal vittem az öcsém gépét, és mikor anyám előhívatta a filmtekercseket, a laborosok nem hitték el, hogy a képeket nem egy profi fotós készítette. Jólesett, de nem tulajdonítottam akkor különösebb jelentőséget ennek.
Nem is lett folytatás?
Az egyetem alatt még annyi, hogy el kezdtem járni a zuglói Hazafias Népfront klubjába, Bálványos Huba képzőművész szakkörébe, és az ottani fotó laborban megtanultam nagyítani az akkori szerelmemtől, aki fotós volt. Sokáig nem is gondoltam se fotósként, se művészként magamra, annál is inkább, mivel gyerekkoromban a mamám volt a művész - és az öcsém a zseni -, később a férjem a művész és a zseni, így én nem gondoltam magam se egyiknek se másiknak.
A fotózást egyfajta játéknak tekintettem.
Ez a „játék” fordult komolyra a kilencvenes évektől: a katalógusok szerint 1996-ban idehaza az Off-Broadway Kávéházban, 1997-ben a Merlin Színházban, majd 1998-ban a Római Akadémián állítottál ki. Mért épp a kilencvenes évek?
Én a hazámat kétszer vesztettem el - másodszor, amikor a kilencvenes években teljesen megváltozott formában láttam viszont. Ebben az új Magyarországban nehezen találtam a helyem, egy véletlennek volt köszönhető az első pesti kiállításom is a Nagymező utcában frissen nyílt Off-Broadway kávéházban – aminek a tulajdonosai az Amerikából épp hazatért Dettre Gábor és felesége voltak. Egy itteni barátnőm, hirtelen ötlettől vezérelve, megkérdezte tőlük, nem csinálhatnék-e kiállítást náluk a római képeimből. Miért ne?
Így kapott zöld utat az első kiállításod?
Igen, aminek Rómában, hazafelé volt a címe. Arra reflektált, egy év múltán, a Merlin színházban a Budapesti anzix, majd rá megint egy évvel mindkettőre a Rómában kiállított anyag, ami Riflessi da Dué cittŕ/Két város tükrében címmel a Magyar Akadémia két nagytermében volt látható a pesti és a római képeimből.
Azóta sincs megállás. Idén májusban én is ott voltam új-Budán a már említett Ffrindiau galéria-beli a retrospektív kiállításodon, amit több önálló kiállításod előzött meg.
És egy csoportos, 2004-ben, Firenzében, ahol az Unióba lépésünk alkalmából Keserű Ilona festményei és Haraszty István „Édeske” kinetikus szobrai társaságában voltak láthatóak a fotóim, a magyar művészet képviseletében.
Stylist: Pintér Judit
Smink és haj: Leányfalvi Vanda