Puskás Panni: „Az irodalom az egyetlen terep, ahol maximumra járathatom a kontrollmániámat, és ez a világon senkit sem zavar”
Puskás Panni író, újságíró - a GLAMOUR állandó szerzője -, színikritikus. Három éve jelent meg első könyve, A rezervátum visszafoglalása című novelláskötet, amellyel elnyerte az Írók Boltja ösztöndíját, első regényét pedig, a Megmenteni bárkit 2024-ben az Európai Unió irodalmi díjára jelölték.
Puskás Panni közismert erős szociális érzékenységéről is, amelyet nonprofit szervezeteken keresztül és publicistaként már sok éve artikulál, újabban regényben is olvashatjuk társadalmi változást sürgető gondolait.
Nem titok, hogy mindketten tagjai vagyunk a Színházi Kritikusok Céhének. Kollégaként különösen kíváncsi vagyok, mi adja a kezdő lökést, hogy egy újságíró belépjen az irodalmi térbe – amit A rezervátum visszafoglalása című kötettel tettél meg.
Az autonóm munka iránti vágy! Persze újságíróként is autonóm szerző vagyok, de színházi kritikusként elsősorban mások műalkotásaival foglalkozom. Ez nagy öröm nekem különben: rettenetesen érdekel, mit hoznak létre mások, és nagyon jó ezekről hosszan gondolkodni. Mikor az ember úgy érzi, már sejti, mitől működik valami vagy mitől nem, akkor megszülethet benne a gondolat, hogy „nem kéne ezt véletlenül kipróbálni?” Aztán kipróbáltam, és ettől nagyon szabadnak éreztem magam.
Az irodalom az egyetlen terep, ahol maximumra járathatom a kontrollmániámat, és ez a világon senkit sem zavar: csak azt csinálom, amit szeretnék, és csak úgy, ahogyan szeretném. Fontos adalék még ehhez az is, hogy már hét éve vagyok a Glamour magazin publicistája, és írok hónapról hónapra a feminizmus legfontosabb kérdéseiről. Útközben rengeteget tanultam a cikkeknél megkérdezett szakmai hozzászólóimtól, és hatalmas szabadságot kaptam az alkotásban a szerkesztőségtől, ami hozzájárult saját írói hangom megtalálásához, és a néha kissé karcos humorérzékem próbálgatásához.
A bizalmat egyből megteremtetted szakmai körökben, ezt mutatja az Írók Boltjától elnyert ösztöndíjad is.
Az Írók Boltja az egyik legfontosabb kis szigete a magyar kultúrának, és az egyik leghangulatosabb hely egész Budapesten. Bizonyos tekintetben csoda, hogy ilyen nagy múltú, varázslatos hely még létezhet, pláne, hogy ilyen jól működhet ma is. Természetesen nagy megtiszteltetés volt ezt a díjat átvenni, de fontosabb ennél, hogy megismerhettem azt a remek csapatot, akik a boltot működtetik, és mostanra barátaimnak, szakmai partnereimnek tekintem őket.
Kemény Zsófi: „Hiába áldozza fel magát akárki, egy tapodtat sem moccan a hatalom”
Tavaly megjelent könyved, a Megmenteni bárkit egyben az első regényed, és csakúgy, mint a novelláskötetre, erre az írásodra is sokan felfigyeltek: jelölést kapott az Európai Unió idei irodalmi díjára. Olvasatodban minek köszönhető e rangos nevezés?
Egyrészt a témaválasztásnak. A könyvem ugyanis olyan témákat boncolgat, amik mélyen érintenek egy fontos európai problémakört, a menekültválság lényegében megoldatlan problémáját, és tágabban azt a kérdést, mitől vagyunk mi európaiak tulajdonképpen. De a jelölés szempontjából valószínűleg fontos volt az is, hogy mindezt nem didaktikus mondatokba ágyazva jelenítem meg: egy mikrotörténet felől közelítek, három elveszett ember életébe engedek bepillantást, akik valamiképpen a felvázolt problémacsomag szimbólumaivá válnak.
Eléggé rétegzett a dolog, és igaz, ami igaz, nem akartam olyan könyvet írni, ami csak a magyar olvasóknak lehet érdekes, de nem a marketingszemlélet vezérelt, hanem az, hogy magamat is inkább tartom európainak, mint magyarnak.
Jellemző, hogy „mint gombostűt a szénakazalban”, úgy kell a történeteidben keresni a férfiakat – ahogy egy podcastben fogalmaztál. A feminizmus iránti elköteleződés tükröződik az erős női karaktereidben.
Ez vicces, de míg A rezervátum visszafoglalásában kifejezetten fontos volt számomra, hogy a társadalmi nemi kérdésekkel foglalkozzak, addig a Megmenteni bárkit című regényemben ez tényleg csak nyomokban érhető tetten. Nem szeretném az egész írói pályámat a feminizmus oltárán feláldozni. Különben van benne annyi, hogy az ember felhúzzon rá egy egész életművet, de engem rengeteg más dolog is érdekel.
Benne van a levegőben, hogy a női írók merészen kitárulkoznak: tabusított témákról beszélnek vagy nyíltan felvállalják önmagukat, sokszor a mainstream áramlattal szembemenő nézeteiket – gondoljunk csak Kemény Lili nagy port kavart Nem című könyvére. Hogy látod, valóban elindult egy új hullám a hazai irodalomban?
Igen és nem. Igen azért, mert valóban egyre több szépirodalmi mű van, aminek a szerzője nő, és ez szuper. És nem, mert sokszor lehet az a benyomásunk a női szerzőkkel kapcsolatban, hogy újratermelik azokat a mintákat, amiket a társadalom elvár egy női szerzőtől (természetesen nem Kemény Lili könyvére gondolok). Valójában az alkotók legtöbb esetben nem mennek szembe semmiféle áramlattal – az is egy kérdés, hogy az én könyveim miféle áramlattal mennek szembe.
Pusztán az, hogy női szerzők belépnek az irodalmi térbe, nem fogja megújítani az irodalmat, miközben feministaként természetesen üdvözlendőnek tartom ezt a tendenciát.
Kemény Lili: A Nem, nem könnyű olvasmány
Van a könyvben olyan megoldás, amit a teátrum világából hoztál?
Persze, eleve három monológból áll a könyvem. Nyáron például a férjemmel, Szivák-Tóth Viktor rendező-drámaíróval készítettünk is belőle egy színpadi szövegváltozatot. Fontos az is, hogy merek, sőt kifejezetten szeretek napi politikai eseményeket beleírni a könyveimbe. Ugyanakkor ez inkább a színház sajátja, hiszen a színházi előadást nem játsszák örökké, így nem vesztik el a szavatosságukat az ilyen típusú utalások. Én viszont irodalmat írok, a könyveimet akár húsz év múlva is a kezükbe vehetik az olvasók. De ha nem értenek majd belőle egy kukkot se, az a legjobb, mert az azt jelenti majd, hogy a jelenünk problémái megoldódtak már.
Milyen társadalmi és morális dilemmákra reflektálsz íróként?
A Megmenteni bárkit című regényemben arról szerettem volna beszélni, hogy mi, európai emberek hogyan vagyunk egymással ebben a világban. Hogy az individuális gondolkodás, az önmagunk szeretete, a saját mélységeink kutatása hogyan válik puszta önzőséggé, és hogy milyen stratégiákat választunk egy olyan helyzetben, amikor meg kéne menteni valakit.
A személyes stratégiáink hasonlítanak a társadalmiakhoz: meghúzzuk a határainkat, miközben arról fecsegünk, hogy milyen fontos az emberség, szimpátialájkokkal támogatjuk a háborúban szenvedő ukránokat, a mélyszegénységben élőkért dolgozó civil szervezeteket, a kizsákmányolt ázsiai munkásokat. A nap végén pedig rendelünk egy rakás hülyeséget egy kínai webshopból csak azért, mert olcsó.
Írásaid erős szociális érzékenységről tanúskodnak, ráadásul sajtósként dolgozol a lakhatási szegénységben és hajléktalanságban élők érdekeit védő civil szervezetnek, az Utcajogásznak. Honnan jön az elhivatottságod?
Szerettem volna tenni valamit, ami kicsit változtat az imént felvázoltakon. Ez az igény már korán megfogalmazódott bennem, de sokáig csak keresgéltem. Politikai megmozdulásokhoz csatlakoztam, például a Magyar Kétfarkú Kutya Párt plakát kampányaihoz passzivistaként, de rengeteget dolgoztam a Momentum Nolimpia elnevezésű kampányában is. Aztán három évig a Baltazár Színház munkatársa voltam: ez egy speciális színház, amelynek társulata sérült, főleg Down szindrómás színészekből áll. Ezt követően mentem át az Utcajogászhoz, ahol sajtósként segítem az önkéntes jogászokat.
Van már a fejedben újabb ötlet, ami egy következő könyv témája lehet?
Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy idén én kaptam a Mastercard Alkotótárs el nevezésű ösztöndíját, úgyhogy jövőre – nincs kegyelem – mindenképpen be kell fejeznem a következő regényem kéziratát. Az életvégi döntésekről és az aktív eutanáziáról fog szólni, de ezek kapcsán valójában arról szeretnék írni, mit jelent jogot szerezni a saját életünk fölötti döntéshozásra. Ez így egy kicsit absztrakt, tudom, de majd a regény lapjain kifejtem részletesebben.
Stylist: Tóth Linda Rita
Smink és haj: Galli Mónika