előfizetésem
Hírlevél
A szorongás nem elkerülhető - de ha teret kap, elenged: Interjú Nemes Mártonnal
Párizsban, Berlinben, New York ban, Hong Kongban, Londonban voltak kiállításai, és miközben itthon – korábbi galériás együttműködések után ma már – magát menedzseli, nemzetközi frontokon jó nevű galériák képviselik. Régóta ismerjük egymást, Kazinczy utcai műtermében ültünk le beszélgetni.
Érdekes volt követni a velencei szereplés hazai visszhangjait; sokan mintha vonakodnának nagyra értékelni valamit, ami elsődlegesen nem az intellektust célozza, hanem máshol hat.
Igen. Egy társadalmi problémára, szorongásra, traumára explicit módon reflektáló művészeti diskurzus mindig safe space. Ha arról beszélnék, hogy bizonyos társadalmi csoportoknak nem jó, valamivel nem értek egyet, az a téma benne van a hírekben, futnak róla narratívák, ahhoz könnyű kapcsolódni. Amikor fiatalabb voltam, próbálkoztam is ezekhez kapcsolódni.
Érdekelt, mi az, hogy Magyarország, mi ez a posztkommunista, posztszocialista, félig európai hibridlét, akartam ezzel valamit kezdeni. Voltak az épített környezettel foglalkozó műveim, de rájöttem, hogy valójában engem igazából nem ez érdekel, hanem valami tök más. Hogy csak meg akartam felelni ennek, és ezt mostanra elengedtem.
Mi van a helyén?
Az a koncepció vagy energia, amire figyelek, ami felé törekszem, ennek nincs még meg a kialakított kontextusrendszere. Aki erről írna vagy beszélne, nem tud egy már zajló érvelés mentén beszállni. Ezért vagy elutasítás van a munkámmal szemben, vagy olyan fajta befogadás, ami intuitív alapokon működik.
Nagyon szeretem, ahol vagyok és ahova tartok.
Egy autópálya szintű út van előttem, egyenesen halad, azon megyek. És szerintem, amit most elkezdtem, évek múlva sokkal adekvátabb lesz. Bátorság leválni elvárásrendszerekről, kész kategóriákról, amiket egy közeg biztosít. És nem dühös egyedüllétből, hanem csak nyugodtan csinálni, ami belülről jön.
A magyar festő, aki forradalmasította a festménypiacot: ismerd meg Bozó Szabolcsot
Neked mi adott ehhez bátorságot?
Az, hogy mindig egyedül éreztem magam. Középiskolában, aztán a Műszaki Egyetemen is azt éreztem, senki se érti, mit szeretnék. A Képzőn is, a pályám elején is, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójában is. Művészettörténészek, kurátorok között is. Még sorolhatnám. Aztán elfogadtam, hogy nem kell feltétlenül beilleszkedni egy közösségbe. Azt is lehet, hogy megteremted a sajátodat, én ezt választottam. Hasonszőrű emberek között vagyok, akikkel hasonlóan gondolkodunk.
Velencében és a Ludwigból is rengetegen posztolnak, hogy ott vannak, nézik, szeretik. Szerintem a képzőművészet alapvetően nem a szakmának szól. Nyilván a szakmának is, de amikor ezt valaki elkezdi, elsődleges célja közönséget találni. Az embereknek szólni, nekik adni, átadni valamit. Engem felszabadít, hogy a közönségemmel direkt és indirekt módon is kapcsolódom a munkáimon keresztül.
Nekem az a siker, hogy valódi érzelmi és intellektuális interakció jön létre, és egy kiállítás után el tudnak vinni ebből valamit. Ez tölt engem is, létrejön a körforgás, az energiaáramlás. Abszolút élem, hogy csinálok tárgyakat, amik örömet okoznak – másoknak bosszúságot, igen – és ennek az energiáiból tudok továbbmenni. Elkezdtem magam az önfelszabadítást, és ez az egész csak tovább erősítette.
Az önfelszabadítás egyedül zajló folyamat, vagy van, aki segít?
Szerintem csak magának tud bármit is megcsinálni az ember. Nyilván egy terapeuta tudja fogni a kezed, miközben egyedül mész az úton, én ezeken a körökön már túl vagyok. Ha egészségügyi miniszter lennék, bevezetném, hogy harminc- és negyvenéves kora közt minden állampolgárnak kötelező legyen hat hónapnyi terápiára járni, akkor is, ha nem tudja, miért megy.
És emellett tartom, hogy csak te tudod magad boldoggá tenni, csak te tudod, mikben nem vagy őszinte saját magadhoz. Ha erre fel tudsz figyelni és megérteni, tovább tudsz lépni. Kedvencem a dr. Csernus-féle alapaxióma: „Mióta tudja ön, hogy hazudik önmagának?” A legszebb mondat, minden benne van.
Ha rád, a munkáidra gondolok, mindig az energia jut eszembe. Érdekes is a Ludwigban a korai műveket nézni; mások, de látom a közös szálat a maiakkal. Az energiát, ami árad a képeidből, beléd mi tolja?
Egyre inkább semmi. Úgy értem, hogy az energia az van. Alapvetően spirituális vagyok, ami nem egy vallás, semmi köze az ezotériához, az egy energiakutatás. Lényegében arról szól, hogy neked, ahogy itt ülsz a széken, mindened megvan, hogy bármit létrehozhass. Mindent, ami jó megtörténik veled, és ami nem, te generálsz magadnak. Az ember állandó forrás, bennünk van az energia.
Rengetegen írtak nekem, mekkora élmény volt nekik a kiállítás, van, aki azt, hogy hetente visszajárnak, annyira jól érezték magukat. Szerintem valami elveszett a művészetből, amit itt viszont megtalálnak. Egy jövőkutató mondta, hogy az emberiség elvesztette a katedrálisépítők képességét. Hogy valami olyat hozz létre, ami nálad nagyobb. Ezekben a terekben nyilván volt spirituális háttér, de világi módon nézve, van ott hang, fény, szín, vannak formák, van egyfajta nagyság. Ez önmagában kimeríti az összes művészeti ágat, ez is egy összművészeti platform. Ott máshol vagy.
Stumpf-Biró Balázs: Egy olyan buborékban élünk, amit a végtelenségig akarunk fújni
Hívő vagy?
Katolikus keresztény családból származom, de nem gyakorlok semmilyen vallást, viszont olyan jólesik néha beülni egy templomba, lehet zsinagóga is. Hongkongban taoista templomokba jártam. Nem tudtam, mit kell csinálni, néztem az embereket, ahogy csinálják a rituálékat. Pusztán az, hogy szakrális helyen vagy, még ha nincs is az egészhez semmi közöd, akkor is van egy töltete, ami kiszakít abból a városi szövetből, abból a napi rutinból.
A művészet kiállítóterei számomra nagyon hasonlatosak. Ha valódi befogadásban vagy, akkor ez egy olyan idő, amiben elengeded azt, hogy egyébként ott a sárga csekk a táskádban, meg mindjárt hívnak telefonon, meg előtte veszekedtél – hanem az itt és mostban vagy. Szerintem ez a lényeg. Az itt és most. Nekem alapvetően ez most a művészeti programom.
Hogyan jön létre egy mű?
Technológiailag is kötöttek a keretek, meg valójában is, viszont belül áramlás megy, és spontán gesztusok. Ha a fejemben kicsit le tudok csendesedni, akkor megjelenik a kép. Ez a legszebb a művészetben, szerintem ezért is szeretnék olyan sokan ezt csinálni, és ennek az életüket adni, mert ez gyakorlatilag manifesztáció. Látsz valamit a fejedben, ami nem létezik, és megvalósítod. A szellemi térből materiálisba átültetés öröme semmihez se fogható. És folyamatos kíváncsisága, hogy vajon milyen lesz.
A következő hat hónapon belül két galériában is készül kiállításom, de e percben nem tudom neked megmondani, mit fogok kiállítani. A történeteket, amiket a képeken látunk, évek óta írom. Párhuzamosan futnak a szálak. Már korábban tudatosan felszabadítottam magam kategóriák alól, hogy akkor én absztrakt festő vagy női testeket figuratívan ábrázoló festő vagyok. Mindig úgy képzeltem, hogy ez egy mező, lehet szabadon mozogni. Keserű Ilona nagy inspirációm, nála nincsenek lezárt korszakok, szimultán léteznek, keverednek a ciklusok. Nálam is ez történik, mint egy nagy flóra és fauna.
De kész tervvel kezded csinálni a műveket.
Igen, részben. Gépen kikísérletezem, megtervezem. Nézem a színkódokat, melyik melyikkel hogyan találkozzon, majd Bonyhádon gyártják le a zománcokat. De hogy aztán a teljes műnek milyen a széle, a tükörlapok hova kerüljenek, a porfestés hol lesz, ezeket menet közben alakítom. Ha halálpontosan tudnám, hova tartok, valószínűleg nem akarnék odamenni. Minden mű felfedezés. Félig van megtervezve, és van benne hely az életnek.
Hogy nőttél fel oda, hogy legyen saját, állandó stábod? Művészként lenni meg csapatot vezetni kétféle dolog.
Más is. Két különböző személyiséget igényel. Amikor Londonba költöztem, dolgoztam egy művésznek, én voltam a kilencedik asszisztense. Komoly csapat volt. Voltam Bridget Riley műtermében, ismerem az asszisztenseit.
Egy ponton túl felfogtam, hogy a képzőművészet, azon túl, hogy kitalálod, rengeteg kézi munka.
Fizikai tárgyakról beszélünk, azokat elő kell állítani. Sok művésznek nem tud besegíteni senki, de Rembrandt, Rubens, akiket nagyra tartunk, valójában egy-egy céh voltak. Ha valaki bizonyos lépték felett gondolkodik, kellenek plusz kezek. Mindig is tudtam, hogy ez célom.
Zöldborsóbabák és varrott képek - Kortmann Járay Katalin és Mendreczky Karina közös kiállítása Bécsben
De maga az alkotás magányos dolog.
Amikor festek vagy kitalálok dolgokat, senkivel nem beszélek. Amikor meg ezt össze kell hangolni, az vezetői skilleket igényel. Van, aki ilyenkor hisztérikusan csapkod, kiabál, én törekszem ezt nem csinálni, de ezt is tanulni kell. Sokat fejlődtem, és a csapat is.
A jó vezetői működéshez kértél tanácsot?
Beszélgetek felsővezetőkkel, sok gyűjtőm és barátom is van innen, cserélünk eszmét ilyen szinten, hogy hogyan kell ezt jól csinálni. Annak arányát kell megtalálni, hogy mennyire vagy kedves és nem kedves. Egyik véglet se jó, ezért mi itt monitorozzuk egymást. Hétfőnként van csapatmeeting, mindenki elmondja, mit csinált, mit fog, tudunk egymásról, kapok és adok is feedbackeket.
Kollektívaszinten nekem Andy Warhol volt mindig szimpatikus. Ahol most ülünk, az én műtermem, de van egy felső szint még egy műteremmel. Ott azok tudják a saját munkáikat csinálni, akik részt vesznek az én dolgaimban, akikkel dolgozom. Ez kollektív alkotóenergia, win-win.
Az ügyvezetés, a cég pénzügyi menedzselése is érdekel?
Abszolút. Plusz az ügyfélkapcsolat. Ötféle feladatkört végzek egyszerre.
Imádod, vagy szükségszerűségből?
Alapvetően szeretek az emberekkel beszélgetni. Képes vagyok figyelni, megérteni a dolgaikat. Nem véletlen, hogy a legtöbb kliensem közeli barátom lesz, nemcsak magyarok, de ázsiai, német, amerikai, svájci gyűjtők. Eljárunk vacsorázni, meglátogatjuk egymást, felhívjuk egymást telefonon. Ez elég ritka, művészek általában nem szeretnek a gyűjtőkkel beszélgetni, úgy érzik, nem ismerik azt a fajta életvitelt.
De engem alapvetően az emberek érdekelnek, felsővezetőkkel is azért lehet csomó mindenről beszélgetni, mert lényegében minden ember ugyanazokkal a szituációkkal küzd. Ha te nem diszkvalifikálod magad bizonyos társadalmi közegekből, ha te azt gondolod, ember vagy, mint ő, bárkivel tudsz bármiről beszélgetni. Ha elengeded, hogy ő mennyivel nagyobb, gazdagabb, ügyesebb, okosabb, onnantól menni fog.
Egyetértünk. Ezzel a mobilitással az elmúlt években sokféle határt tudtál könnyen átlépni, érted a nemzetközi művészeti terep működését, és tudod is, hova szeretnél eljutni, röviden úgy mondható, hogy a tetejére. Hol dől el, hogy ekkorában mersz gondolkodni?
Fejben. Tizennyolc évesen is azt gondoltam, hogy szeretnék New Yorkba költözni. Székesfehérváron éltem, és tudtam, muszáj Budapestre mennem. Tizenöt voltam, mikor életemben először egyedül felültem egy vonatra, és remegő térdekkel, kezemben térképpel elmentem a Nagydiófa utcai festékboltba, hogy vehessek flakonokat. A gondolattól, hogy a Déliben leszállok és megkeresem azt az utcát, majdnem agyonnyomott a félelem.
Grecsó Krisztián jut eszembe, amikor mesélte, milyen volt vidékről idejönni Pestre, és nagyon hasonló, csak ő a Keleti pályaudvar környékén éli át, hogy itt van, ahova vágyakozik, ami irtó nagy és átláthatatlan, mégis azt érzi, itt kell valahogy gyökeret ereszteni.
Milyen az anyukád? Azt mondogatja kiskorodtól, hogy bármit akarsz, megcsinálhatod?
Igen. Anyám mindig azt mondta: „Menjél, fiam, nem magamnak szültelek.” Nem biztos, hogy akkor felfogja egy ember, mennyire sokat kap ezzel. Éreztem, hogy nagy dolog. Sose kellett megküzdenem azzal, hogy lelkiismereti kérdést csinálnak abból, hogy Londonba költözöm. Szuper volt a családom, hagyták, hogy csináljam, amit akarok.
Érdekes, hogy a képeid anyaga csupa kemény dolog, rengeteg fém, üveg, mégis, összességében totál érzéki élmény nézni őket. Kedved lesz táncolni, élni, akarni dolgokat.
Jó, hogy ezt mondod. Én a saját művészetemben nem a depressziót, a szorongást és a fájdalmat szeretném bevinni a kiállítótérbe, ezek korlátlan mennyiségben állnak rendelkezésre a világon, bárhová nézel. Nyomasztódni része az életnek. Nem lehet megúszni, se elmenekülni előle, sőt, ha megadjuk az időt, amit kér, arrébb megy. A munkáimban próbálok valamiféle emelkedettebb szinten beszélni, olyan érzelmi tölteteket megmutatni, amik kicsit feljebb viszik az embereket.
Ahogy mesélsz a dolgaidról, az jön át, hogy a helyeden érzed magad, nagyjából természetes, amikben vagy. Amikor állsz Hongkongban a megnyitódon, vagy Velencében egy biennálépartin gratulálnak, vagy New Yorkban a nagy műtermedben festesz – van, hogy kicsit megszédülsz, hogy na, álljunk meg egy pillanatra, ez tényleg történik?
Hűűű… Mindig ilyen érzésem van, hogy hűűű. Minden nap, amikor ide belépek, és köszönök a többieknek. Tisztában vagyok vele, hogy honnan indultam, hova jutottam, és néha nem fogom fel, mi történik.
Stylist: Tóth Linda Rita
Smink és haj: Marencsák Zsófia
