előfizetésem
Hírlevél
Havasi Virág: A mandulaszemű
– Mi van a kezében? – Dörrent egy hang István mögött. Magas nádas vette körül, a sűrű iszap mohón szívta magába a lábait. Megismerte a rajparancsnoka hangját. Nem mozdult. – Kérdeztem valamit, katona!
István lepillantott a kezében tartott levélre, majd feltűnés nélkül elengedte. A papír a mocsárba hullott és ázni kezdett. A tinta azonnal szétfutott.
– Csak a dohányom, őrmester.
– Forduljon meg!
Megpróbálta megmozdítani a bakancsát, amit a meleg sár lábszárig ellepett. Miközben megingott, zubbonya zsebéből elővette a meggyűrt Symphonia-dobozt, majd mielőtt megfordult, rálépett a csatakos levélre. Az őrmester vállszéles terpeszben fürkészte a száraz fapallóról. Tekintete az István kezében lévő sodródohányra siklott.
– Tüzet a vörösöktől akar kérni?
István tekintete a környéket fürkészte, lekerekített acélsisakok után kutatva. A növények édes, rothadó szaga felidézte gyerekkora nyarait a messzi Dráva-parton. Ma igazán nem kívánt meghalni, mégis megérzett valamit, talán azt, hogy nemsokára lövés dördül. Mindenesetre a dohányt az őrmester felé nyújtotta.
Bánhidi Lilla: A tó titka
Egy hónappal később Erzsébet nyolcadik órája zötykölődött a vonaton Szombathely felé. Már nem számolta, hányadszor rándult össze a gőzmozdony éles sípszavától.
– A halottak is felkelnek a sírjukból – zsörtölődött. Őt még nem is zavarta annyira. A karjában a pólyás viszont minden alkalommal sírni kezdett. Erzsébet kitartóan veregette a gyerek hátát, tűrve az utasok rosszalló pillantásait.
– Adja csak, átveszem – dőlt előre a vele szemben ülő dajka. Erzsébet az első három alkalommal visszakozott, de mostanra elfáradt.
Áldotta az eget, hogy magával hozta Sárát, aki a vagon végébe vitte a gyermeket. Erzsébet fáradtan az ablaknak dőlt. A város szürkén derengett a távolban. A szántók sárga folttá olvadtak össze, majd lassan barnába fordultak. Édes, poshadt szag ült meg a levegőben. A meleg fojtogató volt, pedig a napot felhőtakaró fedte. Erzsébet hátán verejték csorgott, ruhája hozzátapadt a bőréhez. Valami a lábának ütközött. Nem akart lenézni, mégis lepillantott. Egy test. Fekete az iszaptól.
A gőzsíp újra felharsant. Erzsébet felriadt, és azonnal csúszni kezdett a padló irányába. Behúzták a vészféket. Tenyerét az ablakhoz nyomta, miközben a kerekek visítottak a síneken. Sára nem volt sehol, a szerelvény pedig nagyot nyögve megállt.
– Sára! Merre vagytok? – Hangját elnyomta a légi sziréna. Megpróbált felkelni, de ekkor becsapódott egy bomba a vonat mellé. Árnyékok suhantak a szántón. Az utasok egymáson taposva tolakodtak az ajtók felé. Néhányan már rohantak is a földeken álló omladozó pajták irányába. – Sára! Sára! – Erzsébet lökdösődve tört előre a tömegben.
– Itt vagyunk – hallatszott a szomszédos fülke irányából. Erzsébet szíve könnyebb lett a pólya láttán. A csecsemő feje vöröslött, csuklott a sírástól. Odarohant, hogy átvegye. A második bomba közelebb csapódott be. A vonat megrándult a sínen. A két asszony elkerekedett szemmel nézett egymásra. – Ne haragudj rám – suttogta Sára. Erzsébet nem hallotta, mit mond, csak a szája mozgásából sejtette. Tiltakozón rázta a fejét, de a dajka elengedte a babát és rohanni kezdett.
Havasi Virág: Három másodperc
Ahogy kiürült a vonat, csend ült meg a vagonokban, csak a repülőgépek zümmögését lehetett hallani. Erzsébetet hatalmas lódarazsakra emlékeztette. Egyedül állt a hófehérbe bugyolált gyerekkel, nézte a kipirult arcát és továbbra is rázogatta, ütögette a hátát. A következő bomba távolabb csapódott be. Látta, ahogy a föld minden irányba röpül, egy dombnál is nagyobb porfelhőt hagyva maga után. Visszaszaladt a táskáihoz, és az olajos padlóra vetette magát. A kislányt az ülés alá csúsztatta, ő pedig a padra borulva hangosan imádkozott.
Mire a szombathelyi kórházhoz ért, alig tudott magáról. A folyosókon fertőtlenítő és verejtékszag terjengett. Erzsébetet egy ágyhoz vezették, hogy ellássák. Csak pár szót váltott a nővérrel, aki elvette a piszkos pólyát. Az ápolónő nem akarta felzavarni, ezért óvatosan becsukta az ajtót, és a kórház másik felébe indult. Utat engedett egy frissen érkező hordágynak. Egy nő feküdt rajta, jobb alkarja hiányzott. A csonkot vérbe ázott rongyok fedték. Együttérző pillantást küldött felé. Ma már ő a hatodik. Viseltes kötény, lyukas harisnya, talán cseléd vagy dajka lehetett.
A tizenkilences kórteremben nyugalom fogadta. Jobbra pillantott, ahol az ellőtt fülű katona kivételesen nem jajveszékelt, a fal felé fordulva aludt. Az ablak melletti ágyhoz lépett és megérintette az ott fekvő férfi vállát.
– István, hoztam magának valamit.
A férfi arca felderült.
– Katalin, magát mindig jó látni.
A sebesült katona feltápászkodott az ágyon. A nővér a kezébe adta a pólyát, óvatosan, hiszen a vállkötés alaposan átvérzett. István kérdezni akart valamit, de Katalin már kisietett a szobából. A gyermekre nézett. Alig lehetett pár hetes, de mandulavágású szemét azonnal felismerte. Az csak az anyjáé lehetett.
– Azt írta, Ilkának nevezett el. – István keze nem remegett. Sem most, sem akkor, amikor a mocsárban maga felé fordította a fegyvert.
