előfizetésem
Hírlevél
Elmegyógyintézetbe kerülhetett, aki nem volt túl lelkes a feleség szereptől
Voltak idők, amikor azokat a lányokat és asszonyokat, akik egy kicsit is másképp viselkedtek, mint ahogy elvárták tőlük, nemcsak kibeszélték a hátuk mögött, hanem sok esetben életük végéig elmegyógyintézetbe zárták őket. Ott pedig sokszor valóban meg is őrültek. Hogy történhetett mindez, és minek kellett változnia ahhoz, hogy a teljesen épelméjű nők intézménybe zárása ma már csak rossz emlék legyen?
Neked feltűnt, hogy nincsenek hisztis férfiak? Nem azért, mert nekik sosincs rossz napjuk és vasból van a lelkük, de a „hisztis” jelző mellé szinte odakívánkozik, hogy „nő” a szóban forgó személy - és a probléma gyökere elég régre nyúlik vissza.
Egy rossz mondat, és már be is zárul mögötted az őrültek háza kapuja
A tizenkilencedik században az elmegyógyintézetek meglepően sokszor szolgáltak az „engedetlen” nők megrendszabályozásának egyik eszközeként. Ha egy nő tettei, vágyai, világfelfogása eltért az átlagostól, a viselkedését hamar „hisztériának”, elmebajnak bélyegezték.
Sokszor a közeli családtagok, leggyakrabban a férjek vagy apák döntése következtében az illető pillanatokon belül elmegyógyintézetben találhatta magát – adott esetben teljesen ép elmével, hiszen egy-egy családi konfliktus feloldása gyakran a nő bezárása volt.
Sőt, az sem volt ritka, hogy egy nő elméjének megbomlását összekeverték a természetes biológiai változásokkal, mint a kamaszkor, a szülés vagy a menopauza. De az olyan tünetek, mint az asztma, a migrénre való hajlam és a depresszió is hamar az elmegyógyintézet falai mögé juttathattak valakit, ahol persze az állapotuk jellemzően csak még rosszabbra fordult, hiszen ezek az intézmények sokáig inkább szóltak az elkülönítésről, mint a gyógyulásról.
A mobilos jegyzettömb lenne a mentális egészségünk kulcsa? Íme 5 technika, hogy a jegyzetelésed tényleg gyógyító legyen
Ezekre a teljesen alaptalan elzárásokra utalnak az olyan, meglehetősen homályos korabeli diagnózisok, mint a „gyermekágyi elmebaj”, az „idegösszeomlás” vagy a „nem megnevezett elmebaj”. Sok esetben még tünetek sem kellettek ahhoz, hogy egy nőt felpakoljanak és intézménybe szállítsanak; az is elég volt, ha valaki túl hangos, sokat olvas, vagy nem elég lelkes a házias feleség szerepétől, amelyet a férje és társadalom elvárt volna tőle. A válás szóba sem jött, így logikus megoldásnak tűnt egyszerűen őrültnek nyilvánítani a renitens feleséget.
A magán elmegyógyintézetek anyagi érdekeltsége is jelentősen növelte a nők bezárásának esélyét. Az intézetek fenntartóinak érdekében állt, hogy minél több betegük legyen – az ágyak és az ellátottak száma közvetlen anyagi haszonnal járt. Előfordult, hogy nem is voltak valódi szakorvosok az ilyen intézmények élén, vagy csak minimális képzésben részesültek: sok esetben a fenntartók örültek, hogy egyáltalán valaki hajlandó őrültek házában dolgozni.
Az „ápolás” mikéntje pedig különös keveréke volt a pszichiátria fejletlenségének és az ápolók kegyetlenkedésének: a magánzárka, a hidegvizes merítés vagy pont ellenkezőleg, a leforrázás, az elektrosokk és a különféle bódítószerek alkalmazása sokáig elfogadott gyakorlat, a piszok és a megalázó körülmények pedig általánosak voltak.
Míg a tizenkilencedik századi Amerikában törvény írta elő, hogy egy férfi esetében a bíróságnak kell döntenie arról, hogy az illetőt elmegyógyintézetbe zárják, addig házas nőknél a férj egyszerű bejelentése is bőven elég volt. Fontos eset volt Elizabeth Packardé, aki három évig raboskodott elmegyógyintézetben, miután férje „mentális instabilitás” miatt bezáratta, kizárólag azért, mert nem értettek egyet vallási kérdésekben. Mrs. Packard végül csak több évnyi küzdelem után szabadult, és az esete mérföldkő lett a nők jogaiért és az elmegyógyintézeti reformokért folytatott mozgalmakban.
Anya nem hisztis, csak változókorba lépett – a menopauza családi ügy (is)
Nagyon lassan, de kezdünk észhez térni
Mégis, a változások kínzóan lassan következtek be, és a valódi reformokat sokszor nem is az orvosok, hanem az újságírók és civil aktivisták indították el. Nelly Bly oknyomozó cikkei például segítettek feltárni az elmegyógyintézetek borzalmait, új törvényeket, szigorúbb felvételi kritériumokat és orvosi ellenőrzést eredményezve.
Bly mindössze huszonhárom éves volt, amikor az 1880-as évek végén beköltözött a New York-i Blackwell’s Island hírhedt női elmegyógyintézetébe. Az akció előtt az elszánt lány kitartóan gyakorolta, hogyan legyen a tekintete üres, viselkedése zavaros, szavai értelmetlenek. Mégis, amint bekerült az intézménybe, és a színészkedést elhagyva normálisan viselkedett, döbbenten tapasztalta, hogy az intézet dolgozói őrültként bánnak egy teljesen hétköznapian viselkedő fiatal nővel is.
Miután kiengedték, Nelly Bly a nyilvánosság elé tárta, mi történik az elmegyógyintézet falai mögött, a helyen, amire senki sem gondol szívesen. Bly cikkei, melyeket később a „Tíz nap az őrültek házában” című kötetében gyűjtött össze, fontos szerepet játszottak abban, hogy valódi változás történjen a vélt vagy valós mentális betegek kezelésében. A széleskörű felháborodás végül vizsgálatokhoz és valódi reformokhoz vezetett – mindezt egy fiatal nő bátorságának köszönhetően, akinek nemcsak ahhoz volt mersze, hogy őrültek házába költözzön, hanem ahhoz is, hogy aztán megírja az ott tapasztalt borzalmakat.
A tizenkilencedik század végétől kezdve bővült a mentális betegek jogait védő törvénykezés, később pedig beépült a nyugati jogrendbe az az elv, hogy senkit nem lehet önkényesen, bírósági vagy orvosi kontroll nélkül megfosztani szabadságától, ezzel párhuzamosan pedig a pszichiátria módszerei is fejlődtek. Persze ez egy hosszú folyamat volt: egészen az 1930-as évekig akadtak olyan pszichiáterek, akik abban hittek, hogy az emberi fogsorban különböző, őrületet okozó fertőzések bújhatnak meg, így előszeretettel húzták ki a hozzájuk kerülő páciensek mind a harminckét fogát. Az ilyesmi nyilván mindenki pszichés állapotának jót tesz.
Akkor leszel igazán erős nő, ha megtanulsz végre nemet mondani
A nők és a vélt vagy valós mentális betegségek kapcsolata nagyon hamar megjelent a filmvásznon is. 1944-ben, Ingrid Bergman főszereplésével mutatták be a Gázláng című filmet, amelyben a főszereplőnő fiatal házasként költözik a meggyilkolt nagynénjétől örökölt londoni házba, ahol hamarosan elkezdenek eltűnni a tárgyak, furcsa zajok hallatszanak, és a gázlámpa fénye pedig hol elhalványul, hol felerősödik.
A különös jelenségek mögött persze az új férj áll, akiről később kiderül, ő maga tette el láb alól a nagynénit. A film pedig megihlette a „gaslighting” vagyis „gázlángozás” kifejezést is, amit akkor használunk, ha valaki tudatosan megpróbál elbizonytalanítani a saját érzékelésedben és ítélőképességedben, hogy aztán fokozatosan átvegye az irányítást az életed felett. „Rosszul emlékszel, ez egyáltalán nem így történt, én ilyet sohasem mondtam?” – ismerős? Menekülj!
