előfizetésem
Hírlevél
Megnéztük az Üvöltő szelek filmes adaptációját, és tényleg nem mindenkinek való
Mikor felröppent a hír, hogy Emerald Fennel megfilmesíti Emily Bronte Üvöltő szelek című művét, sejthető volt, hogy alaposan kifordítja a sarkából az eredeti regényt, de arra, hogy ennyire, senki nem számított.
A regény rajongói érthető módon elutasítással fogadják – én azonban nem tartozom közéjük, így objektíven tudtam megfigyelni, ami a vásznon elém tárult és ha nem is tetszett minden elemében, erős és karakteres alkotásnak tartom, ami érzelmeket és gondolatokat ébreszt. Emerald Fennel az eredeti művet szabadon kezelve egy grandiózus makro-kollázst készített, mesekönyvbe kívánkozó díszletekkel és rendkívül kifejező, túlfűtött, közeli felvételekkel.
A két főszereplő személye a témaválasztásnál is meglepőbb és már jóval a film megjelenése előtt elindította azt a kritikai lavinát, ami most kap majd igazi lendületet: két ausztrál színész, Margot Robbie és Jacob Elordi kapta az angolok egyik nemzeti kincseként számon tartott mű főszerepét.
Két olyan remekbe szabott emberpéldány, amilyet még nem hordott a hátán az öreg szigetország.
Fennel mindkét színész esetében erősen épített ezekre a külső adottságokra: Robbie megjelenése olyan a filmben, különösen a Catherine házasságkötését követő jelenetekben, mintha az AI rajzolta volna és ezzel higgyétek el, nem túlzok. Az ő karaktere különbözik a leginkább a regénybeli hősnőtől – a filmben gyakorlatilag Heathcliff (Elordi) másik fele: ambivalens, toxikus és kétségbeesett.
Mennyi esélye van egy milliárdos és egy menekült szerelmének a mai világban?
Találkozásuktól, kiskamasz koruktól követjük a történetüket, ahová Fennel a film végén, a végső tragédia bekövetkezte után vissza is repít, így valójában sorsszerűnek tűnik a két főszereplő útja: az érzelmileg elhanyagolt, bántalmazott, szeretet nélkül felcseperedő gyerekek véd- és dacszövetségéből kibontakozó, sorszerű drámája.
Emerald Fennell azt nyilatkozta, hogy azt a filmet akarta elkészíteni, amelyet akkor képzelt el, amikor először olvasta a könyvet tizenévesen: egy „primitív, szexuális, érzelmi” reakciót visszaadó adaptációt. A forgatókönyv személyes, érzelmi újraértelmezés: nem a regény hű másolata, hanem saját kamaszkori olvasmányélményének filmes kivetítése, amelyben tudatosan hagy ki és alakít át elemeket, hogy a vásznon megjelenő szenvedély és testi intenzitás domináljon:
„Olyan filmet akartam készíteni, ami azt az érzést kelti bennem újra, mint amikor először olvastam a könyvet; az érzelmi reakcióra akartam fókuszálni, ami nagyon is ősi és szexuális. Nem a regény hű másolata ez, hanem az a verzió, amit tizenévesként elképzeltem…Nem lehet egy ilyen sűrű és bonyolult könyvet pontosan adaptálni. Ez egy verzió, amelyben vannak olyan dolgok, amiket szerettem volna, hogy történjenek, de a könyvben nem történtek meg."
Nem véletlen a nedvesség, a textúrák
Ezt a célkitűzést maximálisan támogatja az operatőri munka: a képi világot Linus Sandgren operatőr alkotta meg. A barokkos, kifejező kompozíciók és a testi közelség érzékeltetése a gyakran extrém, közeli beállításokkal és erőteljes kontrasztokkal valóban eléri a kívánt hatást. Minden kockában ott lüktet a szexualitás – a zsíros tésztát dagasztó kezekben, a ragacsos csiganyákban az ablaküvegen, a közeli beállítások pedig a gyermeki látásmódot erősítik, ahogy a díszletek és időnként a kellékek használata is.
Az eredeti mű atmoszféráját a helyszínválasztás hívta be a filmbe: a stáb Észak-Yorkshire lápvidékén, a Bronte nővérek lakóhelyétől nem messze vette fel a külső felvételeket. Olyan külső helyszíneket választottak, ahol a táj – a mocsárvidék, a gomolygó köd, a kopár sziklák, a folyamatosan szakadó eső – szinte „visszhangozza” a karakterek szenvedélyét és destruktivitását.
A látványt és a díszleteket – melyről elmondhatjuk, hogy a film harmadik főszereplője – Suzie Davies tervezte. Mint több interjúban elmondta, az általa megalkotott erősen stilizált, kontrasztokra épülő képi világ célja nem pusztán a korhűség volt: a textúrák, színek és tárgyi részletek a szereplők belső állapotát tükrözik. Az alkotók nyíltan vállalták a látványos túlzásokat, az agressziót, az undort keltő elemeket, a szexualitást és a drasztikus fekete humort. Így a film valóban erőteljes, személyes hangot üt meg és a vizuális elemeket is ennek megfelelően használták, ezért a néző nemcsak látja és érti, át is érzi a történet intezitását.
„A vörös szín erőteljes hangsúlyt kap a filmben - ösztönös asszociációkat hordoz a vággyal, az életerővel és a veszéllyel. Ennek a használata feszültséget vitt a képekbe - valami testi, nem szó szerinti hatást - így a néző feszültséget érez, mielőtt teljesen megértené. Nagyon takarékosan, de szándékosan használtuk; soha nem dekorációként.” - mesélte egy interjúban Suzie Davis.
„Kifejezetten sokat játszottunk a textúrákkal - különösen a nedvességgel. Azt akartuk, hogy az egész környezet nyomasztóan nedvesnek tűnjön, mintha maga a Wuthering Heights épülete izzadna. A falakat csillogóvá, csöpögővé terveztük, és ahol lehetett, tükröződő felületeket alkalmaztunk.”
Mindkét színész erősen bevonódott érzelmileg
Margot Robbie és Jacob Elordi többször beszéltek az interjúk során a köztük kialakult intenzív szakmai kötődésről, a forgatás érzelmi intenzitásáról és Emerald Fennell egyedi színészvezetési technikájáról, kedvességéről és nyitottságáról, mely biztonságos környezetet teremtett számunkra a legnehezebb jelenetek felvételénél is. Mindketten említették, hogy a film széles érzelmi skálája és a karakterek szenvedélyes, felfokozott emocionális állapota miatt a forgatás személyes, erős, „bevonó” élmény volt számukra – így a köztük működő erős kémia nem kizárólag színészi technika volt, hanem valódi kötelék jött létre köztük.
Jacob Elordi az interjúk alapján Margot Robbie rajongójává vált. „A történettől vagy a forgatókönyvtől függetlenül, ha lehetőséged van Margot Robbie-val egy helyen lenni, mindig 5-10 méteren belül akarod tudni őt. Figyeled, hogyan iszik teát, hogyan eszi az ebédjét, hogyan csinálja… Mikor csúszik ki a kezéből a folyamat? Mikor bomlik szét a dolog? És soha nem bomlik szét.”
Margot Robbie számára sem volt egyszerű kilépni a film világából: „Mindig függővé válok azoktól, akikkel dolgozom, annyira megszeretem őket, hogy teljesen összetör, amikor egy munka véget ér – soha nem akarom, hogy véget érjen. Azt hiszem, ezt elég gyorsan kialakítottam Jacobbal is… Emlékszem az első pár napra a forgatáson, mindig a közelemben volt, de inkább egy sarokban, és figyelt. A harmadik napra már azon kaptam magam, hogy körbenézek, hol van. Nagyon nyugtalan és elveszett voltam, ha nem volt a közelemben. Olyan voltam, mint egy gyerek, akinek nincs meg a takarója.”
A film egyedi világát a zene teszi teljessé és egyúttal integrálja a történetet napjaink valóságába: zenéjét Anthony Willis szerezte, a soundtrackben pedig szerepet kapnak kortárs, provokatív elemek is (például Charli XCX részvétele), mely a film modern, popos-lüktető hangzását adja. Az eredeti regény elkötelezett rajongóinak nagy nyitottsággal kell kezelniük a látottakat, de mindenképpen ajánlom a filmet, mert sokat elmond a destruktív szerelem természetéről.
