előfizetésem
Hírlevél
Blaha Lujza egy nemzet vágyait énekelte meg, a sajátjait viszont mélyen elhallgatta
Miközben a színpadon egy egész nemzet álmait testesítette meg, a magánéletében gyakran maradt magára saját érzéseivel a száz éve elhunyt Blaha Lujza. A díva életét három házasság, egy beteljesületlen, nagy szerelem, egy törvényes és egy bal kézről született gyermek rajzolják igazán kalandosra, érzelmi élete viszont nem csak saját, belső, lelki világáról, hanem a 19. századi, női sorsokról is legalább annyira árulkodik!
Bár Blaha Lujza még életében a nemzet csalogányaként vonult be a történelemkönyvekbe, arról ritkán szól a fáma, mi történt a színfalak mögött, – amikor elhallgattak a dalok. Az Imagine Budapest Díva és csalogány c. Városmesék előadásának hála újra fókuszba kerül a vándorszínészből lett díva életútja, amely megannyi mélységet és magasságot tartogat magában. Különösen, ami a szerelmi életét illeti!
Virágról virágra
Mai fejjel elképzelni is nehéz, hogy egy 15 éves gyereklány egy nála 22 évvel idősebb férfihez menjen feleségül, akivel – ráadásul nem beszélnek közös nyelvet. Blaha Lujza, leánykori nevén Reindl Ludovika (édesanyja beceneve után „csak” Lujza) sorsa azonban így alakult, és visszaemlékezései szerint ezt korántsem bánta. A nemzet csalogánya a cseh származású Jan Blaha mellett tapasztalhatta meg életében először azt a fajta stabilitást, és az abból fakadó biztonságot, amely egész gyermekkorában elkerülte.
Blaha Lujza édesapja, Reindl Sándor huszártisztként szolgált az 1848-as forradalom- és szabadságharcban, annak leverése után azonban menekülni kényszerült. Váradi Sándorra változtatta a nevét és vándorszínésznek állt, feleségével, Ponti Aloizával és lányával, Lujzával együtt. Miután az édesapa 1856-ban meghalt, Lujza édesanyja egy Kölesi Antal nevű férfihoz ment hozzá, így a nemzet csalogánya tízéves kora környékén már túl volt három névváltáson. (Arról nem is beszélve, hogy a vándorszínészek Cukorbabának becézték.)
Girlbossként állt a világhírű magyar márka mögött, neve mégis eltűnt a történelemből
A gyakori névváltások mellett a kis Lujza napjai a kezdetek kezdetétől próbákból és fellépésekből álltak: mindössze 12 éves volt, amikor eljutott Budára, ahol a híres színészdinasztia egyik tagjával, Szilágyi Bélával is találkozott. Szilágyi már akkor méltatta a tehetségét, úgy fogalmazott: „ez a kislány 12 éves korában többet tud, mint más, amikor 60 esztendős.” A vándorszínészi létet azonban kevésbé övezték dicséretek, mint inkább a nélkülözés. „Vajon 60 esztendős koromban tudok-e majd ennyit? De hát most mennyit tudok? Annyit, ha belesülök, nem kapok vacsorát,” – idézi Lukácsházi Luca, az Imagine Budapest sétavezetője Blaha naplóbejegyzését.
Az eredetileg karmesterként tevékenykedő Jan Blaha is ekkoriban figyelt fel a gyermek Lujza tehetségére. Nehéz operákat énekeltetett vele, hogy csiszolja a tudását, és titokban anyagilag is segítette a családot. Később megkérte Lujza kezét, aki részben hálából, részben szülei nyomására igent mondott a cseh férfinak. Blaha ezután is támogatta a karrierjét: kivitte például Bécsbe, ahol a Suppé szerződést kínált neki, a fiatal lány viszont kijelentette, ő magyar színésznő akar lenni. (Ebben – részben – hiányos nyelvtudása is nagy szerepet játszott. Lujzát csak magyarul tanították meg a szülei, amely az Osztrák-Magyar Monarchia csúcsidőszakában nem bizonyult túl szerencsés döntésnek. Legalábbis kezdetben úgy tűnt.) A vándorszínészettel töltött, hosszú évek után 1866-ban életében először költözött állandó lakhelyre: Debrecenbe szerződött, és férjével békében éltek egymás mellett. Házasságuk mindössze hat évig tartott, ugyanakkor beszédes, hogy a nemzet csalogánya élete végéig ragaszkodott első férje és pártfogója vezetéknevéhez.
A csúcson túl
Blaha Lujza férje halála után mutatkozott be Budapesten. 1871-től a Nemzeti Színház szerződtette le, 1875-ben pedig az újonnan alapított Népszínház tagja lett. A Népszínházban töltött évek egy életre meghatározták a még mindig szemtelenül fiatal Lujza karrierjét. Az újonnan létrejött népszínmű a vereséggel zárult, ’48-as szabadságharc önvigasztalásának egyik fő műfaja lett, a magyarságához foggal-körömmel ragaszkodó Blaha Lujza pedig örömmel vált ennek jelképévé.
Prostituáltak mellett várta a bécsi vonatot Sisi, a magyarok kedvenc királynéja?
A közönség az egekig magasztalta például A piros bugyelláris c. darab főszereplőjeként, Lujza pedig örömmel fürdőzött a testalkatához passzoló, (főképp) a paraszti világot idéző karakterekben. A korabeli visszaemlékezések szerint még a sikamlós operett szerepekbe is képes volt valamiféle „tartózkodó finomságot” csempészni, így nem csoda, hogy soha, semmiféle pletyka nem tudta beszennyezni a feddhetetlen színészi perszónáját. Pedig lett volna rá muníció. Lujza 1975-ben ment férjhez Runyai (Soldos) Sándorhoz, akivel mindössze négy évig voltak házasok. A rossz nyelvek szerint Blaha Lujza „tanulmányút” miatt mondott igent Runyainak: a „paraszti-sztárimidzsének” határozottan jót tett a földbirtokos férj.
A helyzet további pikantériája, hogy a házasságkötés előtt Blaha Lujza életet adott egy fiúgyermeknek, akit a naplóbejegyzéseiben csak „Sanyikaként” emlegetett. A kisfiút Reindl Sándor néven anyakönyvezték, később Blaha Sándor néven lett államtitkár. Sosem derült fény arra, ki volt a gyermek édesapja, azonban több forrás egyetért abban, hogy Blaha Lujza igazi, nagy szerelme sejlik fel a háttérben. Tamássy József számtalanszor játszotta Blaha partnerét a színpadon, és úgy tűnik, a kettejük között érzékelhető tűz nem csak az előadásokra terjedt ki. Bár úgy tűnhet, második férje szemet hunyt a kihágás felett, Blaha visszaemlékezései szerint a négy fal között rendkívül erőszakos ember volt. Hiába született közös gyermekük (Blaha Sári), 1879-ben (a korszellemtől eltérően) végül elváltak.
Három a magyar igazság?
Beszédes, hogy harmadik nekifutásra Blaha Lujza már biztosra ment: 1881-ben egy rajongója, Splényi Ödön báró kérésére mondott igent. A feljegyzések szerint ugyan a nemzet csalogánya nem epekedett különösen a báróért, a kettejüket összekötő kapocs mégis erősnek bizonyult. 28 évig voltak házasok.
Splényi türelemmel kezelte a művésznő színészi túlkapásait: számos feljegyzés ír például Blaha Lujza elképesztő babonáiról. Hiába játszott el egy darabot több száz alkalommal, az előadás napján pontosan háromszor kellett elolvasnia a szövegkönyvet, mert attól félt, máskülönben nem lesz sikere. Amikor elkezdték feladni rá a jelmezeit, egy réteget muszáj volt kifordítva viselnie, hogy az meghozza neki az elismerést, egyúttal kikötötte, hogy öltözködés után már ne alakítsanak semmit a ruhán, hiszen azzal „elvarrták volna a szerencsét”. Talán a báróval való találkozása is az egyik babonájához köthető: eszerint, ha kilépett az öltözőből a színpadra, mindenképp egy férfival kellett, hogy összefusson, különben úgy hitte, szerencsétlen lesz az előadás.
„Az isteni Sarah” - A színésznő, aki koporsóban aludt, és az sem tarthatta távol a színpadtól, amikor levágták a lábát
A stabil házasság biztosította számára a színpadon túli megbecsültséget is: ő volt például az első nő, akinek a nevét és arcát marketingcélokra használták kozmetikai- és ruhaipari cégek. (Volt például Blaha púder, krém, legyező, kalap stb.) Nem csoda, hogy a korszellemtől eltérően negyven éves kora után is a színpadon „tartották” (ebben az időben mindenki más „leköszönt” a reflektorfényből, egyrészt azért, mert a legtöbb főszerep fiatal lányokra íródott, másrészt a korszellem – az alacsonyabb várható élettartam miatt – szinte „aggastyánnak” titulálta a negyven feletti nőket). Csiky Gergely például kifejezetten rá szabta a Nagymama c., népszerű vígjáték Szerémy grófnéjának szerepét, amit összesen 65 alkalommal játszott el. Ez biztosította számára a hosszabb karriert – amely pályatársainak egyáltalán nem adatott meg.
Férje 1909-es halála azonban visszavonulásra késztette: innentől már csak néhány különleges alkalommal láthatta a közönség a színpadon. Temetése éppolyan legendás, mint az élete, maga. Még életében kijelölték neki a sírhelyet a Kerepesi temetőben, közvetlenül Jókai mellett. A ravatalozására a Nemzeti Színház előcsarnokában került sor, a temetésen pedig maga gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter is beszédet mondott.
A sors furcsa fintora, hogy miközben a színpadon egy egész nemzet vágyait keltette életre, a magánéletében nem igazán élhette meg azt a szabadságot, amely a színpadi karaktereit jellemezte. Talán épp ezért maradt fent az alakja: nemcsak úgy, mint a nemzet csalogánya, hanem mint egy olyan nő, aki rengeteget adott, mégis – olykor – fájdalmasan keveset kapott vissza az élettől.
