előfizetésem
Hírlevél
Petőfi Sándor édesanyjának sokkal nagyobb szerepe volt fia költővé válásában, mint hinnénk
A magyar kultúrában kevés alak van, akiről annyira készre csomagolt mítoszt kapunk, mint Petőfi Sándor. A forradalom költője, a márciusi ifjú, a szabadság hangja, aki fiatalon eltűnt a történelem sűrűjében, és akinek halála pontosan olyan legendás, mint az élete. A nemzet emlékezete Petőfit hőssé emelte, szoborrá merevítette, tankönyvi arccá tette. De miközben a „Petőfi-jelenséget” generációk óta ünnepeljük, alig beszélünk arról, aki az egész történet legemberibb részét hordozta, az anyjáról.
Arról a nőről, aki gyerekeket nevelt, mosott, főzött, dolgozott, aggódott, és próbálta életben tartani a családját. Aki egyszerű paraszti-szolgálói háttérből érkezett, és akinek a fiából az ország legnagyobb költője lett. Majd ugyanaz az ország később gyászolta a fiát, miközben az anya ott maradt a veszteséggel, a bizonytalansággal, a szegénységgel, és a megválaszolatlan kérdéssel: mi lesz, ha elveszti a fiát? Hrúz Mária története sokkal többet mond el a 19. századi Magyarországról, mint hinnénk.
A költészet a vérében volt
Hrúz Mária 1791-ben született, felvidéki szlovák családban, Turóc megyében. Soknemzetiségű, szegény, kemény munkára épülő társadalomban nőtt fel, ahol a nők élete a túlélésről szólt. A források szerint cselédként dolgozott, majd Petrovics Istvánhoz ment feleségül, aki mészáros volt, és egy ideig úgy tűnt, hogy a család felemelkedhet. De a felemelkedés ebben a korban kockázatos volt. Mert egyik nap még volt üzlet, másik nap már nem volt.
Egyik nap még volt tető az ember feje felett, másnap már nem volt. A Petrovics család élete így a folyamatos újrakezdésekről szólt, és Hrúz Mária ebben a bizonytalanságokkal teli világban tette a dolgát. Gyerekeket nevelt (Sándor és István fiát), vezette a háztartást és költött. Mert Hrúz Mária bizonyos értelemben költő volt. Habár nem adott ki köteteket, és a neve sem szerepelt a reformkori irodalmi körökben, legalábbis erről nincs adat.
Vagyis nem maradt fenn utána egyetlen vers sem, pedig számos költeményt szőtt a fejében.
A grófnő, aki nem csupán múzsa volt, hanem a magyar irodalom aktív alakítója
A paraszti és kisvárosi világban a nők évszázadokon át úgy adták tovább a nyelvet, hogy altatódalokat énekeltek, népdalokat dúdoltak, imákat mondtak, szólásokat, rigmusokat használtak, és a gyerekeiknek olyan ritmusban beszéltek, amit ma már alig ismerünk. A szóbeliség költészete volt ez, amelyben a mondatok az új információk mellett ritmust, érzelmet és hangulatot is hordoznak. És Petőfi költészetében pontosan ez a hang az, ami annyira különös, pontosabban a népies egyszerűség, a dal-szerű ritmus, az a könnyedség, ami mögött valójában óriási mesterség áll.
Petőfi nem véletlenül lett a „nép költője”. Valószínűleg azért, mert a nép nyelvét otthonról hozta.
Az Anyám tyúkja egy vallomás
Petőfi költészetének egyik legnagyobb paradoxona, hogy a versei úgy hatnak, mintha egyszerűek lennének, mintha csak leült volna, és kiírta volna magából, amit gondol, mintha nem lenne benne tudatosság, mintha a vers természetes beszéd lenne. Ebben áll az ő művészete, és ez a művészet nem a semmiből nőtt ki. A nyelvérzék, a ritmusérzék, a mondatok zeneisége, amiket nem kizárólag iskolában tanult, ezeket a gyerekkorban ismerte meg az anyai beszéd dallamából, a gyerekkori dalokból, a mesékből, a konyhai félmondatokból. Ha pedig Petőfi költészetét úgy olvassuk, mint egy nyelvi csoda történetét, akkor Hrúz Mária szerepe hirtelen óriásira nő.
Forradalom Petőfi anyjának szemével
1848 Petőfi számára a történelem csúcsa volt. Az ország ünnepelte, a kortársak rajongtak érte, a közösség szinte a vállán vitte, csak Hrúz Mária nem ünnepelt. Anyai szívvel nézte az eseményeket, és érezte, hogy a forradalom legalább annyi hőstettet szül, mint amennyi veszélyt rejt. Fia, Petőfi Sándor pedig nem csupán költő volt, ugyanúgy ismerték aktív politikai szereplőként, mint poétaként, akinek a neve visszhangzott az utcákon.
Az írófeleségek, szeretők életét gyakran mellékszálként jegyzik a tankönyvek, ez óriási hiba
Miközben ő azt kántálta: „Talpra magyar!”, addig Hrúz Mária talán épp ezt gondolta: „Ülj le, Sándor, ne legyél ilyen hangos, mert bajod esik.” De a nemzet hőst akar, az anya pedig fiút. A történetnek azonban van egy olyan fordulata, amelyet sokan máig rosszul tudnak. A köztudatban gyakran úgy él, mintha Hrúz Mária túlélte volna a fiát, és végignézte volna, ahogy Petőfi alakja legendává válik. Csakhogy a háttérben élő asszony ekkorra már nem volt jelen.
Hrúz Mária 1849 tavaszán meghalt, néhány héttel azelőtt, hogy Petőfi Segesvárnál eltűnt volna. Így nem élhette meg sem a fia halálának bizonyosságát, sem azt a hosszú, kínzó várakozást, amelyet a nemzet később magára vett, amikor a test hiánya miatt elindultak a találgatások, miszerint talán él még, talán fogoly lett, talán valahol messze van. A legenda tehát nemcsak Petőfit emelte el a valóságtól, de az anyját is, akiről sokáig úgy beszéltek, mintha ott állt volna a gyászban, holott valójában már ő is eltűnt a történelem süllyesztőjében, csendben, névtelenül, ahogy élt.
