előfizetésem
Hírlevél
Felvidéki magyar vagyok, ha azt kérdezed, milyen nyelven imádkozom, azt mondom, magyarul
Vajon milyen lehet úgy felnőni, hogy önmagában a neved vagy az akcentusod elárul rólad valamit? Ha ugyanazért a mondatért egyszer mosoly, egyszer szájhúzás jut osztályrészül attól függően, épp milyen nyelven fogalmaztad meg? Az anyanyelv nemzetközi napja alkalmából három, felvidéki származású nőt kérdeztünk arról, mit jelent számukra az anyanyelv. Belsőséges történeteikből kiderül: az anyanyelvvel szorosan összefonódó identitás soha nem éles, direkt határhúzások-, sokkal inkább évekig tartó, belső munka eredménye. Határon innen és túl.
Az UNESCO közgyűlése 27 évvel ezelőtt nyilvánította február 21-ét az anyanyelv nemzetközi napjává azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet a Föld nyelvi sokszínűségére. Bár az anyanyelv tipikusan egy olyan kincs, amelyet hajlamosak vagyunk magától értetődőnek venni, számos honfitársunk nem mondhatja el magáról ugyanezt. Három, felvidékről származó nőt kérdeztünk a magyar és a szlovák nyelvhez való viszonyáról, hogy megmutassuk: a megszólaláshoz néha nagyobb bátorság kell, mint gondolnánk, különösen akkor, ha az ember lánya két, merőben más világ és egy határ között egyensúlyozik.
Anyanyelvemben az otthonom
„Nagyon korán megmutatkozott számomra, hogy az, ami otthon van, az a csodás, magyar burok nagyon különbözik attól az országtól, amelyben születtem,” – fejtegeti a Komáromból származó Alexandra, mi jut eszébe az anyanyelv szó hallatán. Alexandra számára teljesen természetesnek számított a magyar nyelv anyanyelvi szintű használata családon belül, hiszen az édesanyja és a nagyszülei is ezen a nyelven beszéltek hozzá. Elmondása szerint először édesapja apropóján tűnt fel neki a nyelvi különbözőség (édesapja szlovák egyetemre járt, a baráti köre is nagyrészt szlovákokból tevődött össze és ő maga is gyakrabban használta a nyelvet, mint a család többi tagja), de a személyes felismerések legelőször közösségben érték.
„Édesanyám szlovák óvodába íratott be, azzal a céllal, hogy gyermekkorban megtanuljak szlovákul. Azzal viszont nem számolt, hogy az óvónők is mind magyarok, így néhány szlovák mondókán kívül nem igazán rögzült semmi konkrétum a nyelvvel kapcsolatban, összességében csak annyi, hogy a szlovák egy idegen nyelv. Innentől kezdve folyamatosan változott a szlovák nyelvhez való hozzáállásom és az azzal való kapcsolatom,” – magyarázza.
Kísértetiesen hasonló élményekről számol be a dunaszerdahelyi származású Laura, és a vámosbalogi születésű Éva is. Laura és Éva is egyértelműen a magyart jelölik meg anyanyelvükként, és – egy-egy, családban is elhangzott szlovák kifejezéstől eltekintve – mindketten közösségben találkoztak először a szlovákkal. Akárcsak Alexandra, úgy Éva kapcsolata is hullámzó a szlovák nyelvvel.
Ezzel a módszerrel felnőttként is gyerekjáték lesz új nyelvet megtanulni
„Gyerekként, akit nem ismertem, arról nem tudhattam, tud-e magyarul, így automatikusan szlovákul szólítottam meg. Amikor egyetemistaként Magyarországon éltem, könnyebb volt az életem, mert
gondolkodás nélkül megszólalhattam az anyanyelvemen.
„Nem kellett például arra figyelnem a boltban, a kasszás vajon beszél-e magyarul... Felszabadító volt! Most, hogy visszaköltöztünk Szlovákiába, megint ugyanaz van bennem, mint gyerekként. Jelenleg nagyon bizonytalan vagyok, ha szlovákul kell beszélnem, és ez eléggé frusztrál. Ez egy plusz feladat itt.”
Laura úgy látja, a felvidéki magyarok szlovák nyelvvel való kapcsolata nagyrészt azon múlik, milyen tanítóval hozta össze őket a sors a kezdetek kezdetén, és hogy az oktató mennyire bátorította őket a nyelv használatára, vagy épp mennyire törte le a szárnyaikat. „Általános iskolában készpénznek veszik, hogy mindenki tud szlovákul, pedig nem így van. Nem a nulláról kezdik a nyelv tanítását, ez pedig már önmagában óriási nehézséget jelent tetézve azzal, hogy a szlováknak más a hangzása, sok benne a mássalhangzó-halmozódás...
Egy kisgyerek, aki épp fogat vált, képtelen ezeket a szavakat kimondani, a kevés sikerélmény pedig egy életre el tudja venni a kedvét a nyelvtől. Már az iskolapadban van egy alapvető társadalmi megkülönböztetés, amit baromi nehéz ledolgozni,” – foglalja össze.
Laura ugyanakkor előnyét is látja a kitartó munkának. „Az, hogy megtanultam szlovákul, rengeteget hozzáadott az önbizalmamhoz és az identitásomhoz, sőt, elmondhatom, hogy emiatt talán egy fokkal kitartóbb vagyok az átlagembernél. Az, hogy meg tudtam állni a helyem szlovák környezetben is, olyan tartással és szemléletmóddal ruházott fel, amelynek óriási hasznát vettem a későbbiek folyamán,” – fogalmaz.
Határhelyzetek
„Magyarországon szlováknak tartanak, Szlovákiában pedig magyarnak,” – válaszolja Éva arra a kérdésre, érezte-e magát valaha idegennek a szülővárosában vagy Magyarországon azért, mert más nyelven (is) beszél. „Többször mondták Magyarországon, hogy szlovák vagyok, mit keresek itt. Rengetegszer megdicsértek, milyen jól beszélek magyarul, és aziránt érdeklődtek, mikor tanultam meg ilyen jól a nyelvet... Persze, tanulták történelemből, hogy elcsatoltak területeket, de sokan el sem tudják képzelni, mit jelent ez ma a gyakorlatban...
A magyar az anyanyelvem, de Szlovákiában előfordul, hogy például a boltban, hivatalos helyen, vagy olyan közegben, ahol valaki nem tud magyarul szlovákul beszélek. Sajnos Szlovákiában sem érzem magam mindig otthon. Ott is sokszor hallani, hogy a magyarok menjenek haza, de persze, ez inkább emberfüggő. Nem minden szlovák ilyen,” – fejti ki a tapasztalatait a kirekesztésről Éva.
Alexandra is őriz az emlékezetében olyan tapasztalatokat, amikor a származása, anyanyelve miatt került kellemetlen helyzetbe. „Gyermekkoromban édesanyámmal sokszor látogattunk el a fővárosba, hogy megnézzük az augusztus 20-i tűzijátékot. Egy alkalommal, ahogy araszoltunk ki Budapestről (lehúzott ablakkal, mert irtózatos meleg volt) bekiabált nekünk egy autós, hogy hülye tótok, mégis mit kerestek itt? (A szlovák rendszám alapján következtetett erre.) Emlékszem, Édesanyám nem hagyta annyiban; nagy vehemensen visszakiabált, hogy augusztus 20-án szerinted mit keresünk itt?”
A megkülönböztetés Laura számára sem ismeretlen. „Miután magyaros vezetéknevem van, a szlovákok már a bemutatkozásnál tudják, hogy felvidékivel van dolguk. Van egy élményem, amely már a felnőtt életemhez kötődik. Részt vettem egy nyílt napon egy szlovák cégnél, előttem a névtáblám, és amikor megválaszoltam egy kérdést – egyébként teljesen helyes szlovákkal – csak egy szájbiggyesztést kaptam válaszul, majd, miután egy szlovák származású kolléga elmondta ugyanazt, őt megtapsolta a közönség. Ezt akkor nagyon helyre kellett tennem magamban!” – foglalja össze keserű tapasztalatait Laura.
Az első magyar szinkrontolmács 28 nyelvvel boldogult: lépj te is a nyomdokaiba
A fiatal nő ugyanakkor hamar belátta, hogy felesleges minden alkalommal felhúznia magát ezeken az – egyébként mindennapos – eseteken. „Hamar tisztáztam magamban, hogy igen, szlovák állampolgár vagyok, magyar vezetéknévvel, az anyanyelvem a magyar, a szlovák pedig az első, tanult idegennyelvem.
Ha azt kérdezed, milyen nyelven imádkozom, azt mondom, magyarul
„Ha azt kérdezed, milyen nyelven fogalmazódnak meg bennem a félelmeim, rávágom, hogy magyarul, mint ahogy magyarul is imádkozom. Soha nem fogom magam csak magyarnak mondani, mert – sajnos vagy sem – nem Magyarországon születtem. De soha nem fogom magam szlováknak mondani sem. Felvidéki magyar vagyok. Többféle rétegből állok, de – talán épp emiatt – soha nem éreztem magam idegennek egyik országban sem!”
Kettősségben az erő
Laura hasonló pozitivitással áll a kétnyelvűséghez, mint az identitáshoz. Elmondása szerint a kétnyelvűség egy eszköz, átvitt értelemben pedig a megküzdési stratégiájának megtestesítője is. „Sokkal nagyobb a tűrőképességem az akadályokkal kapcsolatban. Valószínűleg nem véletlen, hogy ma egy olyan multinacionális cégnél dolgozom, ahol az angol a kommunikáció elsődleges nyelve, ez pedig korántsem jelent számomra kihívást. Emellett, persze jól mutat az önéletrajzomban a szlovák nyelvtudás is! Egy plusz kincs, ilyen értelemben ténylegesen hasznos eszköz!”
Bár Alexandra leszögezi, sosem tartotta magát kétnyelvűnek, tagadhatatlan, hogy az ő önéletrajzában is jól mutat a szlovák nyelvismeret. Ez a plusz készség nemcsak a gyakorlatban hasznos! Elmondása szerint valahányszor kiderült eddig a felvidéki származása, rácsodálkoznak az emberek, ez pedig beszélgetési alapot teremt, végeredményben pedig közelebb hozza a kérdezőt és a kérdezettet egymáshoz. Miután Alexandra összesen négy idegen nyelven beszél, állítja: a szlovák nyelv ismerete hozzásegítette ahhoz, hogy gyorsabban megértsen és elsajátítson bizonyos nyelvtani struktúrákat, ezáltal megkönnyítve saját maga számára az idegennyelvek megtanulását.
Arra a kérdésre, mit üzennének azoknak a fiataloknak, akik most próbálnak egyensúlyozni a magyar és a szlovák nyelv között, mindhárom nő ugyanazt a választ adja: merjenek beszélni, és ne foglalkozzanak azzal, ha esetleg valamit rosszul mondanak! „Ami fiatalként nehézségnek, felesleges tehernek tűnik, az később mind értelmet nyer, sőt, előnnyé is válhat. Nagymamám szerint ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy. Nem tudok vele vitatkozni!” – idézi fel mosolyogva mamája bölcsességét Alexandra.
Talán épp ez az, amit az anyanyelv világnapján érdemes magunkkal vinni. Az anyanyelvünk jóval több, mint szimpla kommunikációs eszköz. Otthon, gyökerek, családi- és nemzeti emlékezet egyszerre. Aki pedig két nyelvet hallva nő fel, érzékenyebben hall, több rétegben létezik, és talán – idővel – bátrabban is szólal meg. Noha úgy tűnhet, a két ország közötti határ kívül húzódik, a valódi munka belül zajlik; annak elfogadása, hogy az identitás nem vagy-vagy, hanem is-is kérdése.
