előfizetésem
Hírlevél
Egészségesebb leszel, ha kimondod, amit gondolsz: de nem mindegy, hogyan
Van, aki a virágainak beszél, más a kutyájának, macskájának, és megint más a plüssállatának, míg sokan egy pszichológusnak vagy a naplójuknak öntik ki a lelküket. Nem számít, hogy kinek vagy minek mondjuk, a lényeg, hogy mondjuk. Mert amikor verbalizáljuk érzéseinket, akkor azonnal megkönnyebbülünk, hosszú távon pedig javítjuk az önismeretünket, a kapcsolatainkat és még az egészségünket is. De mégis miért olyan nehéz kimondani, ha valami fáj? És hogyan lehet ezt megtanulni? Mátyus Maja, a Hedepy pszichológusa válaszol.
Hiába, hogy egyre több könyvet olvasunk önismereti témában, mégis sokan vagyunk, akik még mindig nem tudjuk kimondani, ha frusztráltak, feszültek, vagy egyszerűen csak rosszul vagyunk. Hogy lehet ez? A magyarázat sokrétű: a hallgatás benne van a neveltetésünkben, a kultúránkban, a társadalmi elvárásokban, sőt a személyiségünkben is, arról nem is beszélve, hogy bizony az érzések elfojtásának mintája is öröklődik.
„Amikor gyerekként azt tanuljuk meg, hogy a sírást kinevetik, a dühöt büntetik, vagy hogy az érzelmeinknek nincs tere, akkor felnőttként is nehezebben fogunk beszélni róluk, hiszen félünk, hogy újra elutasítanak, kinevetnek, megszégyenítenek” - kezdi a beszélgetést Mátyus Maja, majd hozzáteszi, hogy ez a félelem egyformán érinti a nőket és férfiakat, csak éppen másként. “Mi, nők hajlamosak vagyunk arra, hogy tovább vigyük a »jó kislány« mintát, amelybe a düh nem fér bele, elvégre a szerep azt diktálja, hogy mindig, minden körülmények közepette legyünk kedvesek. Míg a férfiakra ráragad a »nagyfiúk nem sírnak« sztereotípiája, így megtanulják, hogyan palástolják az érzéseiket, akkor is, amikor igazán nehéz nekik.”
Szakértő: a reflux sokszor azt jelzi, hogy lenyeljük a problémáinkat
Mi a különbség a panaszkodás és az önkifejezés között?
Az évek múlásával tehát akaratlanul is elsajátítjuk a hallgatás mesterségét. Ezért jogos a kérdés: tényleg segít, ha kiöntjük a lelkünket? „Alapvetően segít, de nem mindegy, kinek, mikor és hogyan” - figyelmeztet a pszichológus. Ha valaki nem érti, vagy legyint rá, mondván ez nem nagy ügy, azzal éppen a verbalizálással szembeni félelmünket táplálja, hiszen újra megtapasztaljuk, hogy az érzéseink valójában senkit nem érdekelnek, így aztán jobb, ha nem beszélünk róluk.
Ezt tetőzi, ha az önkifejezés összemosódik a panaszkodással. Például, csupán annyit szeretnénk mondani, hogy zavar egy adott helyzet, ehelyett viszont elveszünk a részletekben, és csupa negatív dolgot társítunk a mondandónkhoz. „A panaszkodás fő ismérve, hogy a felelősséget áthelyezzük másra. Vegyünk egy hétköznapi esetet: valaki megbántott minket, erre az egész világot igazságtalannak állítjuk be, és a körülményeket okoljuk. Ezzel szemben az önkifejezés az adott érzésről szól, a konkrét tények felismeréséről és kimondásáról.” Mert ha újra meg újra panaszkodunk, és közben nem változnak az érzéseink, az inkább rágódás. Az önkifejezés ott kezdődik, amikor felismerjük az érzéseinket, és teszünk ellene.
A verbalizálás iskolája
Amikor az önkifejezést gyakoroljuk, nagyon fontos a kontextus.
Egy biztonságos, elfogadó közegben bátrabban kifejezhetjük érzéseinket, legyen szó egy megértő barátról, vagy akár egy szakemberről, aki meghallgat. A második lépés, hogy én-üzenetben kommunikáljunk. Ennek a kommunikációs technikának a lényege, hogy ahelyett, hogy másokat minősítünk, a saját érzéseinkre fókuszálunk. Hogy jobban megértsük, hogyan segít az én-üzenet, Mátyus Maja egy hétköznapi példát hoz.
„Vegyünk egy párkapcsolati konfliktust, ami abból adódik, hogy a párunk nem vitte ki a szemetet. Ilyenkor hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy »már megint nem voltál képes kivinni a szemetet, te sosem figyelsz«. Ezzel megbántjuk a másik, holott az lenne a cél, hogy pusztán kifejezzük az érzésünket. Ezt úgy tudjuk leghatékonyabban megtenni, ha előbb megvizsgáljuk magunkban, hogy mit érzünk: a párunk nem figyel ránk, vagy hogy nem elég fontos számára a kérésünk, tehát mi magunk nem számítunk eléggé. Miután ezt felismerjük, mondjuk el egyszerűen, hogy miért fontos számunkra ez a kérés.”
Nem hisztis vagy, hanem dühös, és jogod van hozzá – Sőt, ideje megtanulni jól csinálni!
Hétköznapi gyakorlatok
Az önkifejezés leghatékonyabb módja, ha én-üzenetben kommunikálunk, csakhogy ez senkinek sem megy csettintésre. Kérdezem is, hogy milyen más megoldások léteznek. „Praktikus gyakorlat az önmonitorozás, ehhez nem kell mást tenni, minthogy naponta egyszer megkérdezni magunktól: hogy vagyok most? Ez segít tudatosítani az aktuális állapotunkat. Ezen kívül a naplóírás is egy hatékony módszer az önkifejezésben.
Ennek érdekében csak egy füzetre és egy tollra van szükség, és persze arra, hogy leírjuk, hogyan érezzük magunkat az aktuális állapotunkban, mi kavarog bennünk, mit érzünk ezzel kapcsolatban? De magunknak is kimondhatjuk hangosan, amit éppen érzünk. Sőt, akár beszélhetünk egy kedves tárgyhoz, plüsshöz, növényhez, vagy a háziállatunknak.” Mert nem kell feltétlenül válasz, a kimondás önmagában is gyógyító, méghozzá szó szerint.
Kimondani és fellélegezni
Hogyan javítja egészségünket a rossz érzések verbalizálása? „Amikor rosszul érezzük magunkat, akaratlanul is összehúzzuk magunkat, befeszül az állkapcsunk, vagy szorít a mellkasunk. Ezek a fizikai tünetek mind arra utalnak, hogy valami nyomaszt. Így ha kimondjuk, hogy mi feszélyez, rögtön megkönnyebbülünk. Az ismert mondás is erre utal: nagy kő esett le a szívemről.”
Érzéseink verbalizálása által csökkenhet a stresszhormon szintje, normalizálódik a vérnyomás és enyhül az izomfeszülés. „A lélek és a test összhangban van egymással. Amit nem mondunk ki, az megmutatkozhat fejfájásban, alvásproblémákban, emésztési zavarokban is.” Adjunk hangot érzéseinknek, hiszen helyettünk senki nem fogja kimondani, ami igazán bánt ott legbelül.
