előfizetésem
Hírlevél
A legtöbb nő elnyomja ezt az érzelmet, pedig sokkal egészségesebb lenne a világ, ha nem tennénk
A jókislányok nem okoznak problémát. Ha nagyon kell, sírjanak, halkan. De dühösek semmiképp se legyenek. Micsoda abszurd gondolat! Egy tisztességes, társadalom által tisztelt nő nem csinál jelenetet, nem borítja az asztalt senkire, nem emeli meg a hangját. Nem fejezi ki az érzéseit. Egy rendes nő viselkedik. Egészen addig, amíg be nem telik az a bizonyos pohár, amíg el nem megy a falig, amíg minden porcikája hangosan nem ordít belül, mert érzi, ezt így nem lehet tovább. ELÉG VOLT! És a düh – hiába akarják bennünk elnyomni – segít kiszabadulni. Mert néha csak annyi marad, hogy valaki – vagy az élet – arcába ordítsuk: Baszki, baszki, baszki!
A gyomrodban kezdődik. Vagy a mellkasodban. Egy halk, de lassan mindenre kiterjedő érzés. Nyom, feszít, mozdulásra késztet. A statikus nyugalom elbírhatatlanná válik. A test mozdulna, a torkunk feszül, a hangok gyülekeznek, kiáradásra készek. Minden adott, hogy kiadjuk a frusztrációnkat, a nehezünket, a dühünket. Mégsem tesszük. Mert azt tanultuk, hogy egész egyszerűen ezt nem szabad. Nem szép dolog dühösnek lenni, hangosan a világ tudtára adni a bennünk tomboló érzelmeket.
Helyette viselkedjünk a nap minden percében, a ránk kiosztott szerepekhez tartozó elvárt viselkedésektől ne térjünk el, mindenkinek jobban tetszik, ha kedves, csendes, mindent megoldó nők vagyunk. Ez a társadalmilag felállított „szabályrendszer” azonban több sebből vérzik. Linn Stromsborg Baszki, baszki, baszki című könyve mentén ezt jártuk körbe Gersei Csenge pszichológussal.
Egész felnőtt életemben dühös voltam
Adott egy nő, aki fuldoklik az életében. Traumatikus gyerekkor – az édesanyja elhagyta – alapozza meg boldogtalan házasságát, ami inkább érződik frusztrált együtt élésnek, mint boldog párkapcsolatnak: a férfi csalja őt, nem veszi ki a részét az otthoni és gyerekneveléssel kapcsolatos feladatokból, gyakorlatilag készpénznek veszi, hogy a felesége mindent elintéz. A nőben pedig csak gyűlik az indulat, a düh, a meg nem értettség, a magára hagyottság érzése, és egyre tisztábban rajzolódik ki előtte: nem azt az életet éli, amit szeretne, és olyan elvárásoknak próbál megfelelni, amelyeknek legszívesebben beolvasna.
És végül meg is teszi: beolvas a férjének, a barátainak, rájuk borít mindent. És itt kezdődik a probléma, a könyv egyik fő témája: megteheti-e ezt egy nő? Kifejezheti-e a dühét? Hogyan reagál erre a környezet? De kettőt hátra lépve, miért jutott el ide ennyire nehezen? Miért kellettek ehhez évek és egy csomó a mellébe? Miért olyan nehéz kifejezni a dühünket?
„A düh egy teljesen természetes testi-lelki folyamat, aminek megjelenését nem tudjuk kontrollálni, ahogyan egyik érzésünkét sem. Se családi körben, se társadalmilag nem tanuljuk meg azt, hogyan kell kifejezni, biztonságosan megélni ezeket a nehéz érzéseket.” – kezd bele a düh lényegi ismertetésébe Gersei Csenge. – „Gyerekkorban tanuljuk meg az érzelmeink szabályozását, és a nők esetében itt kezdődik el az a folyamat, amelynek mentén letiltják őket a saját dühükről, mondván, az nem szép, egy rendes kislány nem tombol vagy csapkod.”
Egy kétévesnél még teljesen normális az is, ha valamit akar és ezért a földre veti magát, de egy felnőtt esetében ez már nem feltétlenül oké
Holott az érzéseink minden esetben üzennek valamit, jelentést hordoznak, segítenek kézzelfoghatóvá tenni, mi történik bennünk a külső tényezők hatására. A düh például nagyon fontos jelzés bántás, határátlépés esetén, ugyanis azonnal jelzi nekünk: valami olyan dolog történik velünk, ami nincs rendben, amire reagálni kell, amitől meg kell védeni magunkat. Ha azonban nem tanultuk meg értelmezni, elbírni ezeket az érzéseket, gondba ütközhetünk a rájuk való reagálás során is. Ha pedig nem tudunk reagálni, benne maradunk a jó kislány szerepben, aki csak tűr, tűr, nem szól, a saját igényeit háttérbe szorítja, kizsigereli magát, elviseli azt is, ami már rég nem jó.
Ez hosszú távon pedig lelki és mentális problémákhoz vezet.
Pontosan ezzel küzd a főhősünk is, amit a norvég író finom eszközökkel, de egyértelműen érzékeltet: a könyvben hosszú oldalakon keresztül sorolja, pontosan miért dühös, a lista végeláthatatlan, és egy-egy sora erőteljes ütést mér a gyomorszájunkra. „A düh gyakran egy fedőérzelem, vagyis egy jelzés, egy katalizátor, ami mögött a valódi okok húzódnak. A dühön keresztül jutunk el a saját igazságunkhoz, a megoldáshoz. Ezt nem lehet kikerülni. Az érzés nem múlik el magától, csak elkerül róla a fókusz azáltal, hogy elnyomjuk. Az érzés a testben is megjelenik testi reakcióként. Azonban, ha nem foglalkozom vele, nem hozom a felszínre, nem tudatosítom, akkor beragad a testbe, különböző problémákat – betegségeket – okozva.” – magyarázza a pszichológus.
De végtére is, mi marad abból, ki marad abból, akiben csak a düh kering? Aki csak táplálja a dühét, és ebbe a forrongó katlanba csak újabb és újabb hozzávalók kerülnek, újabb okok, amiért dühös lehet? Ha ennyi düh van bennünk, marad másnak hely? Van ott még öröm, könnyedség, nevetés? Van ott még élet?
Nőnek lenni annyi, mint pszichológushoz járni, mert nem tanultuk meg megélni az érzéseinket
Stromsborg sorra veszi a női lét ellentmondásait, hosszan sorolja, milyen elvárásoknak kell megfelelnünk, mindig magas szinten teljesítenünk, mindezt úgy, hogy a mosoly az arcunkon még csak meg sem remeg. „Nőnek lenni…” – kezdetű mondataival feltár egy komplex univerzumot, amivel pontosan tisztában vagyunk, hiszen sokan pontosan ezt éljük a mindennapokban, azonban így egyben, egy lélegzetvételre végig olvasni egészen döbbenetes, bennünk reked a szusz.
És ez igaz az egész könyvre. Mert egy olyan valóság tükröződik vissza az oldalakról, ami bármelyik nővel megtörténhet, bármelyikünk ismerhet ilyen nőt – bármelyikünk lehet az a nő. De a kezdeti sokk, majd egy mély levegő után koncentrálhatunk azon a soraira, amelyek a változás lehetőségét rejtik magukban. A reménysugarat, hogy lehetne másképp. Még akkor, ha elképzelhetetlennek tűnik ez a változás.
Ezért mondanak ma egyre többen nemet a „jó kislány” szerepre
„Mi van, ha nem akarunk folyamatosan felelősségteljesen viselkedni, mi van, ha egy kis időre van szükségünk? Mi van, ha mások akarunk lenni, mint akik vagyunk? Mi van, ha nem bírjuk állandóan azt csinálni, amit elvárnak tőlünk, akkor mit teszünk?” Teszi fel a csak látszólag költői kérdéseket az író. Mert az egész könyvvel meg is válaszolja őket. Például ellene megyünk a szabályoknak. Megszegjük őket, megtörünk egy éveken vagy egy életen át hozott mintát. Kitörünk a szűk keretből, amiről azt hittük, a miénk, mert azt gondoltuk, nem érdemlünk többet. Pedig de. Kitörhetünk egy olyan életből, ami nyom, és elfoglalhatjuk azt a teret, amit szeretnénk – és ami jár nekünk.
Magamat választani
Gersei Csenge szerint a düh felismerése, megélése és helyes kezelése időt, türelmet és gyakorlást igényel, hiszen aki nem ebben nőtt fel, aki nem tette magáévá ezt a szemléletet, annak felnőttként borzasztóan nehéz átírni az idegrendszerét. Ráadásul, ha ez olyan plusz nehézségekkel is kiegészül, mint a parentifikáció – ahogy a regényben is –, még összetettebb a folyamat.
„Nagyon sok parentifikált ember mászkál az utcán, ami látszólag más téma, de nagyon is összefügg: akik gyerekkorban azt internalizálták, azt tették belső valósággukká, hogy elsősorban másra és az ő igényeire kell figyelni, hogy saját magukat háttérbe szorítják annak érdekében, hogy némi szeretetet, figyelmet, elismerést kapjanak, nekik időre van szükségük a változásra, hogy ezt az új fajta működést megtanulhassák. – magyarázza a pszichológus. – Nekik az érzések őszinte kifejezése, az önmagukért való kiállás, a határaik védelme, az igényeik felvállalása egy teljesen más univerzum, amibe idő „beilleszkedni”. És pontosan talán ezért nem is az az első lépés, hogy a dühünket ki tudjuk fejezni, hanem az, hogy saját magunkat felemeljük, és megértsük, megérezzük, hogy vagyunk olyan fontosak, mint bárki más, akit eddig magunk elé helyeztünk – sőt, fontosabbak.”
A düh élni akar
A düh látszólag nem egy vonzó érzelem, a körülöttünk lévő emberek se tudnak mit kezdeni vele, ha már kifejezzük. Ahogy Stromsborg is írja, gyerekként természetes a dacosság, az ellenállás, a düh, hiszen fejlődésünk esszenciális része, hogy megtapasztaljuk határainkat, hogy van saját akaratunk, véleményünk, hogy a bennünk megszülető érzéseink hatással vannak testi reakcióinkra. És pontosan ezt a természetességet kell felnőtt korunkban nem csak egészséges korlátok között tartani, hanem egyenesen megfékezni, elnyomni. Pedig Csenge szerint a düh nagyon is életigenlő.
„Amikor a dühömet úgy tudom kifejezni, hogy az nem rombol, se engem, se a másikat, és megvédem magam vele, akkor az egy óriási igen saját magamra és az életemre. Ez nagyon fontos! Bár mindenki tudná, hogy a düh valójában minket szolgál. De maga az érzés és az általa megélt tett és cselekedet nélkülözhetetlen és elemi tapasztalás a saját magunkat választás folyamatában.” – összegzi a pszichológus.
Ha a test drasztikusan jelez…
Érdekes kérdés, kiben mikor telik be a pohár, hol van az a határ vagy történés, ami felébreszt bennünk egy életösztönt, ami meghúzza a vészcsengőt, ami változásra késztet. Lehet, hogy ezt több kisebb dolog összeadódása váltja ki, de az is lehet, hogy egy sokkal komolyabb jelzés, például egy csomó. Egy csomó a mellben. A semmiből. Egy nagy ébresztő, amikor a legtöbb ember megáll, elgondolkodik, és változtat. Drasztikusan. Mert drasztikus jelet drasztikus irányváltás követ.
A folyamatos düh, méreg, harag és frusztráció elnyomása nyomot hagy. A lelken is, de gyakran a testen is. „Máté Gábor A test lázadása című könyvében beszél a stressz és elfojtott érzelmek hatásáról, arról, hogy az érzelmek hogyan törnek utat és követelnek helyet, figyelmet maguknak a testünkben azáltal, hogy különböző betegségeket okoznak. Én azt gondolom, hogy elsősorban hajlamosító tényezők, környezeti hatások, genetikai állapotok járulnak hozzá egy ilyen betegség kialakulásához, de a testi jólléttől elválaszthatatlan a lelki állapot, és ilyen módon az érzelmi, lelki nehézségek komoly hatással lehetnek a betegségek felbukkanására.” – összegzi Gersei Csenge.
Nem hisztis vagy, hanem dühös, és jogod van hozzá – Sőt, ideje megtanulni jól csinálni!
Újjászületés
Életünk nehéz szakaszai észrevétlenül alakulnak ki. Nem egyik pillanatról a másikra, inkább csöndben, észrevétlenül kúsznak be az életünkbe a hétköznapok monotonitása mentén. Ahogyan egyre kevesebb a szín és a fény az életünkben, mert felemészt a megfelelés és az elvárások kupaca. Aztán egy nap kinyitjuk a szemünket, talán egy nyaralóban, ahová egyáltalán nem akartunk eljönni, és semmi mást nem akarunk, csak ordítani. Ordítani ki a világba, bele a mindenségbe, hogy mindenki hallja azt, ami bennünk van. Néha kijön ez a hang, néha nem. Néha fuldoklunk a torkunkban rekedt hangmennyiség nyomásától, néha pedig bátran, nem félve a következményektől, beleállva a saját erőnkbe kieresztjük, hagy szálljon a széllel.
Hiszen tényleg, mi marad abból, akiben már csak düh van? Mi születhet egy ilyen állapotból?Remélem, élet. Mert ahol minden elpusztul, ott minden újra is kezdődhet. És van olyan, amikor nincs más út, csak a teljes pusztulás, hogy a helyén valami új élet sarjadhasson.
A mi életünk. Az önazonos, őszintén vágyott élet.
Ami csak a miénk.
