előfizetésem
Hírlevél
A gyerekkori traumák nyomot hagynak, de csak rajtunk múlik, meddig cipeljük őket
Van, aki a múltját meseként idézi fel, és van, aki sebekként hordozza. A gyermekkori bántások, elhanyagolás, szorongások gyakran nem tűnnek el nyomtalanul: belenőnek a döntéseinkbe, a kapcsolatainkba, a munkánkba. De meddig jogos hivatkozási alap egy nehéz gyerekkor? Hol van a határ a megértés és a felelősségvállalás között?
Sokan érzik úgy, hogy felnőttként is maguk előtt tolják gyermekkori történeteiket. A szegénység, a szülők válása, az alkoholizmus, a szóbeli bántalmazás mind-mind olyan tapasztalat, amely maradandó nyomot hagy. Egy 2023-as hazai felmérés szerint a magyar felnőttek 46%-a vallotta, hogy gyermekként rendszeresen átélt valamilyen formájú lelki vagy fizikai bántalmazást. Ez a szám döbbenetes, és jól mutatja, mennyien cipelik a múlt terhét. De a kérdés nemcsak az, hogy mit hoztunk magunkkal, hanem az is: meddig írhatja felül a múlt a jelent?
„A nehéz gyerekkor kétségkívül hatással van a felnőttkori működésünkre” – mondja Szabó V. Dóra önismereti mentor, író, majd hozzáteszi, hogy a kötődéselmélet, a traumakutatások és a fejlődéslélektan egyaránt hangsúlyozzák, hogy a korai tapasztalatok alapmintázatokat hoznak létre bennünk: „befolyásolják, hogyan bízunk másokban, hogyan szabunk határokat, vagy épp hogyan kezeljük a kudarcokat. Ezért teljesen érthető, ha valaki a múltját pajzsként emeli maga elé, hiszen ott rejlik a fájdalom forrása.
Ugyanakkor fontos különbséget tenni magyarázat és mentség között. A gyermekkori sebek magyarázzák, miért reagálunk bizonyos helyzetekre túlzott szorongással, vagy miért vonzódunk destruktív kapcsolatokhoz. De nem menthetnek fel teljesen a felelősség alól. A felnőttkor feladata, hogy a múlt terheit felismerjük, feldolgozzuk, és megtanuljunk új válaszokat adni. Egy ponton túl a »nehéz gyerekkor« hivatkozása inkább akadály lehet, mint védelem. Amikor a múlt mindig elsőbbséget élvez, azzal mintegy befagyasztjuk a fejlődés lehetőségét.
A gyógyulás nem azt jelenti, hogy elfelejtjük, ami történt, hanem azt, hogy megtanulunk vele együtt élni anélkül, hogy minden döntésünket meghatározná.
Ne feledjük: a múltunk nem a börtönünk, hanem a kiindulópontunk. Nem tudjuk megváltoztatni, mi történt velünk, de felnőttként felelősek vagyunk azért, hogy mit kezdünk vele: keresünk-e segítséget, tanulunk-e új mintákat, és vállaljuk-e önmagunk alakítását” - fejti ki a szakember.
Hogy segít párt találni egy modernkori kerítőnő? Nagy Erika mesélt szakmájáról
A pajzs, ami elválaszt
A nehéz gyerekkor sokak számára pajzs: magyarázat a döntésekre, a hibákra, a konfliktusokra. „Nem tudok bízni, mert gyerekként is elhagytak.” „Ne kérd számon, mert én így tanultam.” Ezek a mondatok időnként megvédik az embert az ítélkezéstől – de közben falakat is építenek. „Mindig azt mondtam, azért nem tudok tartós kapcsolatot kialakítani, mert a szüleim is elváltak. Egy ponton azonban rájöttem: ez már nem mentség, hanem kifogás. Ha mindig a múltat okolom, sosem leszek felelős a jelenemért” – mondta a coach egyik páciense. A pajzs tehát kettős: véd is, de el is választ.
A gyermekkori sérülések nem a mi hibánk. De felnőttként a felelősség már a miénk: hogyan éljük tovább. Egyre több szakember hangsúlyozza, hogy a trauma nemcsak sebet hagy, hanem lehetőséget is rejt a feldolgozásra.
Aki felismeri, hogy mit örökölt, az már félig megszabadult a béklyótól.
Statisztikák szerint azoknál, akik tudatosan feldolgozzák gyermekkori nehézségeiket (pszichológus, coach vagy támogató közösség segítségével), jelentősen csökken a depresszió és a kapcsolati krízisek esélye. A feldolgozatlan múlt viszont újraírja önmagát – párkapcsolati mintákban, szülői viselkedésben, munkahelyi konfliktusokban. A szakértő úgy látja, hogy a gyermekkori sérüléseink tényleg nem a mi hibánk, de felnőttként mégis a mi felelősségünk, hogyan dolgozzuk fel őket.
„A pszichológia világosan mutatja, hogy amit nem tudatosítunk, azt hajlamosak vagyunk újra és újra ismételni. Ezért a múlt feldolgozása nem csupán önmagunk miatt fontos, hanem a kapcsolataink, gyermekeink, jövőnk miatt is. A felelősségvállalás nem azt jelenti, hogy megbocsátunk és elfelejtjük, ami történt, hanem hogy tudatosan dolgozunk azon, miként építsünk új mintákat a régiek helyére. A kutatások egyre egyértelműbben mutatják, hogy a gyermekkori nehézségek feldolgozása mérhetően javítja a lelki jóllétet és a kapcsolatok minőségét. Azoknál, akik terápiában, coachingban vagy támogató közösségben dolgoznak a múltjukon, kutatások szerint akár 30–40%-kal is alacsonyabb lehet a depresszió, a szorongás és a párkapcsolati válság előfordulása.
Ezzel szemben a feldolgozatlan múlt gyakran láthatatlan szálként szövi tovább magát. A traumákból kialakult hiedelmek és sémák hatással lehetnek a párkapcsolatainkra (például újra és újra hasonló, bántalmazó vagy érzelmileg elérhetetlen partnereket választunk); a szülői működésünkre (tudattalanul átadjuk gyermekeinknek azokat a mintákat, amelyektől mi is szenvedtünk), és a munkahelyi helyzetekre (konfliktusok, megfelelési kényszer vagy túlzott kontroll jelenhet meg). A jó hír azonban, hogy tudatos önismereti munka, terápiás támogatás és biztonságos kapcsolatok révén a sérülésekből erőforrás válhat.” - magyarázza Szabó-V. Dóra.
Soha nem lehetett igazán boldog minden idők legstílusosabb nője, Jackie Kennedy
Amikor a gyerekkor újraírja a jelent
Sok nő számára a múlt nemcsak kifogás, hanem egyben kapaszkodó is. „Ha kibírtam akkor, most is ki fogom.” Ez az erő lehet áldás, de csapda is: hiszen sokan megszokják a túlélést, és nem tanulják meg, milyen az, ha valóban jó. Ha nem kell mindig harcolni, ha nem kell mindig védekezni. A pszichológusok szerint a gyermekkori élmények erőteljesen formálják a stresszkezelést is. Aki állandó feszültségben nőtt fel, felnőttként gyakran hajlamos túlkontrollra, maximalizmusra vagy épp menekülésre. És így ismétlődnek generációról generációra a minták.
Fontos kérdés: mikor jön el az a pont, amikor valaki azt mondja – „igen, nehéz volt, de mostantól másképp akarom”? A változás nem egyszeri döntés, hanem hosszú folyamat. Sokszor kicsiben kezdődik: határhúzásban, önmagunk felvállalásában, új szokások kialakításában.
Szabó V. Dóra szerint a túlélés képessége kétségkívül erőforrás, hiszen megtanít kitartani és alkalmazkodni. De ha a túlélés állandó üzemmód marad, akkor nem enged teret a valódi életörömnek. Az, aki gyermekkorában folyamatos feszültséget, bizonytalanságot tapasztalt, felnőttként gyakran csak akkor érzi magát „biztonságban”, ha mindent kontroll alatt tart, vagy éppen ellenkezőleg: menekül a felelősség és a konfliktusok elől. „A változás ott kezdődik, amikor felismerjük: a régi minták nem kötelezőek. Lehet új stresszkezelési módokat tanulni, lehet gyengéden bánni önmagunkkal, és lehet biztonságot építeni harc nélkül is.
A legtöbb ember nem egy nagy, drámai pillanatban dönt a változás mellett, hanem fokozatosan érlelődik benne az elhatározás. Van, akinek egy krízis, például egy kapcsolat összeomlása, betegség vagy munkahelyi kiégés hozza el a felismerést, hogy a régi minták nem működnek tovább. Másoknál egy halk, belső elégedetlenség jelzi: „többet szeretnék annál, mint hogy csak túléljek.”
Munkamániás szülők, szorongó gyerekek – A kiégés transzgenerációs hatása, amiről nem a főnök tehet
Fontos azt is látni, hogy a változás nem lineáris folyamat. Gyakran hullámokban történik: van előrelépés, visszaesés, majd újra elindulás. A tartós változáshoz nem elég az egyszeri döntés, hanem ismételt gyakorlásra, új szokások építésére és belső megerősítésre van szükség. Mottóm, amit én is a saját terápiás utam során tanultam a pszichológusomtól:
A gyógyulás útja hegyes-völgyes, sose adjuk fel a küzdelmet.
A nehéz gyerekkor tehát nem bélyeg, hanem történet. Egy történet, amelyben mi döntjük el, hogy a főhősök vagy a foglyok maradunk. A pajzsot le lehet tenni – és helyette lehet új nyelvet tanulni: a jelenét.
Statisztikai háttér – hogyan látják a magyarok?
Egy 2022-es TÁRKI-kutatás szerint a magyar felnőttek 38%-a érzi úgy, hogy a gyermekkora közvetlenül befolyásolja a mai párkapcsolati működését. A válaszadók 29%-a vallotta, hogy nehézségei abból fakadnak, ahogyan gyerekként bántak vele, míg 21% szerint éppen ellenkezőleg: a gyermekkori küzdelmek adtak erőt a mai élethez.
A számok azt mutatják, hogy a múlt hatása elkerülhetetlen – de nem egyforma. A különbség abban rejlik, ki mennyire tudatosítja, és mennyire vállalja érte a felnőttkori felelősséget. A kérdés tehát nem az, hogy meddig használhatjuk pajzsként a nehéz gyermekkort, hanem az, hogy mikor engedjük el a pajzsot, és mikor vállaljuk a történetünk teljes egészét. Mert a múlt mindig velünk marad – de nem kell, hogy irányítson is.
