előfizetésem
Hírlevél
Egy kemény film arról, mit tesz egy anyával a belénk programozott bűntudat
Komoly dilemma ajánlót írni egy filmről, melynek minden perce egy-egy puzzle egy komplex női traumából és minden pillanatában benne van a torokszorító szenvedés. Két okot találtam, ami miatt mégis, szívből ajánlom mindenkinek.
Egyrészt egy jó film – ahogy egy jó könyv – úgy működik, mint a betegségek esetében a homeopátia: gyengéden átvezet egy érzelmi állapoton, beépít tanulságokat és bizonyos szempontból a megélés élményét adja egy traumában, melyet valaki más szenved el. A másik ok a felismerés és az empátia képességének fejlesztése: ha ezt követően, a jövőben egy összeomlás szélén álló nővel találkozunk, felismerhetünk tipikus viselkedésmintákat és könnyebben tudunk neki segíteni.
A Ha tudnék, beléd rúgnék hangulata nyomasztó – klausztrofób és rendkívül szubjektív; a kamera gyakran közeli, nagytotálokkal ragadja meg a főhős, Linda (Rose Byrne) arcvonásait, még ezzel is fokozva a kényelmetlenséget a néző számára. Tematikus fókuszában az anyaság terhe, a kimerültség, a társadalmi elszigeteltség, valóság és a pszichózis határán mozgó élmények ábrázolása áll.
A film nem kínál könnyű szórakozást: a természetfeletti határát súroló képzetek vagy a testhorror elemei is a főhős szenvedésének megnyilvánulásai. A lakás plafonjának leszakadása és a motelbe költözés tárgyi, vizuális metaforaként működik: a külső, anyagi világ szétesése párhuzamba állítható a belső pszichés összeomlással, a romló lakókörnyezet a biztonság elvesztését és a kontroll hiányát jeleníti meg.
A rendezés egyik tudatos eszköze a láthatóság megvonása: a kislánya arcának (a záró képsorokat kivéve) teljes hiánya (csak a hangját halljuk), illetve a kamera szubjektív fókusza arra készteti a nézőt, hogy a hiány és a bizonytalanság érzetével szembesüljön. A film a női lét és az anyaság társadalmi elvárásait is tematizálja: a főhősre nehezedő elvárások, a segítség hiánya és a konzervatív társadalmi nyomás mind hozzájárulnak a történet feszültségéhez:
a mű így egyszerre személyes dráma és társadalomkritika.
Megnéztük Lovas Rozi és Molnár Áron thrillerét és nem mertünk egyedül hazamenni utána
Az anyaság felemészt
Az alkotást Mary Bronstein írta és rendezte, a történet alapját saját élményei adják – volt egy életszakasza, mikor kényszerűségből egy motelben lakott a beteg gyerekével és nem számíthatott senkire. Bronstein egyébként egy fontos szerepet el is játszott a filmben. A főszerepet azonban Rose Byrne-ra bízta, aki lenyűgöző alakítást nyújt Linda szerepében: a főhős egy pszichológus, aki történetesen egy tengerésztiszt felesége, aki 8 hetet a tengeren tölt, majd 8 hetet otthon. Bár a kapcsolatuk erős és szeretik egymást, a lányuk betegsége Lindát olyan kihívás elé állítja, amivel nem tud egyedül megbirkózni.
A kislány ugyanis egy táplálkozási anomáliával küzd: nem tud szilárd ételt fogyasztani, ezért egy hasi szondán keresztül kapja meg a szükséges tápanyagokat és napi szinten kell behordani a kórházba, ahol a probléma pszichés hátterét próbálják feltárni. Linda képtelen a saját munkája mellett ebbe a folyamatba is érdemben bekapcsolódni, ezzel veszélybe sodorja a gyereke terápiáját, miközben ő napi szinten jár konzultációra az egyik kollégájához (Conan O’Brien), ahol gyakorlatilag csak ventillál, azokat a tanácsokat, melyek a segítségére lehetnének, nem is hallja meg. Közben az egyik páciense (Danielle Macdonald) gyakorlatilag tükröt tart neki a saját anyasággal kapcsolatos nehézségeivel, de Linda ebben sem ismer magára.
A mentális összeomlás akkor következik be, mikor a házukban egy erodált vízcső törése miatt beszakad a nappali mennyezete, a víz elárasztja a házat és nekik a gyerekével szállodába kell költözniük. Bár a férjével folyamatos kapcsolatban van, neki sem tudja közvetíteni a tehetetlenségét, csak egyre mélyebbre süllyed a kilátástalanságban és a depresszióban.
Nagy Borbála: „Fontos volt számomra, hogy ne az idealizált anyaságkép jelenjen meg”
Végül egy álomban mutatkozik meg a megoldás, ami egy fiatalkori abortuszélményt idéz fel: a férjével a kapcsolatuk elején jártak és félt, hogy ez a helyzet törést okoz köztük, ezért nem mondta meg neki és elvetette a babát. A beavatkozást egy rendkívül fájdalmas eljárással hajtották végre, ami szinte testen kívüli élmény volt számára (ezt idézik meg a természetfeletti látomások): a fájdalmával és az ezt követő bűntudattal azonosult és kódolta a magára hagyottság érzést, ami láthatatlan éket vert közte és a férje közé.
Linda problémájának gyökere az, hogy méltatlannak érzi magát az anyaságra – ebben „segíti” a kislánya, aki olyan betegséggel él, ami az anyát gyakorlatilag rabszolgává teszi. A plafonon tátongó lyuk, a gyerek hasán látható kanul bevezető nyílása mind a szülés – és az abortusz méltatlanságának allegóriája. Ezért nem tudja elfogadni a segítséget sem a férfi terapeutától, sem a férjétől: a szenvedésvágy felülírja a józan ítélőképességet.
Hogy a végére valami jó is kerüljön: Linda helyzete nem olyan reménytelen, mint amilyennek kétségbeesésében érzi – a férje (Christian Slater), aki tényleg szereti őt, érzi a helyzet súlyát és az utolsó pillanatban megérkezik szépen vasalt, fehér tiszti egyenruhában (hogy érezzük a kontrasztot) és átveszi a problémák megoldását.
A mű megosztó kritikákat kapott: sokan dicsérik a bátor, könyörtelen hangvételt és a főszereplő intenzív alakítását, míg mások túl kimerítőnek és szándékosan nyomasztónak találják. A magyar kritikai visszhangok külön kiemelik a film kegyetlen, belső perspektívára épülő dramaturgiáját.
Rose Byrne alakítását a fesztiválokon és kritikai körökben egyaránt kiemelték – számos díjra jelölték és az Oscarért is indul a legjobb női főszereplő kategóriában. Mi nagyon szurkolunk neki!
