előfizetésem
Hírlevél
Rosa Parks története ma is érvényes: egy egyszerű gesztus történelmet írhat
Kevés embernek adatott meg a világon az, hogy pusztán nyugton maradással váltsa meg a világot, de Rosa Parksnak sikerült és ezzel beírta magát a történelemkönyvekbe. Az apró titkárnő hetven évvel ezelőtt egy egyszerű gesztussal megváltoztatta az amerikai társadalmat.
Rosa Parks az a nő, akit mélységesen tisztelnek Amerikában és szerte a világon, mivel segített elindítani a polgárjogi mozgalmat az Egyesült Államokban, pusztán azzal, hogy színes bőrű nő létére nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér embernek a buszon. Tette olaj volt a tűzre egy amúgy is pattanásig feszült helyzetben, és végre cselekvésre sarkallta a fekete közösség vezetőit. Az általa előidézett montogomery-i buszbojkottként elhíresült esemény a történelem egyik legnagyobb és legsikeresebb faji szegregáció elleni tömegmozgalma lett.
Már az is nagy szó volt, hogy leérettségizett
Rosa Louise McCauley 1913. február 4-én az alabamai Tuskegee-ben született. Szülei, James és Leona McCauley elváltak, amikor a lányuk 2 éves volt. Anyja az alabamai Pine Levelbe költöztette a családot a szüleihez. Rosa gyermekkorában krónikus mandulagyulladásban szenvedett, és miután az ötödik osztályban mandulaműtéten esett át, átmenetileg megvakult, ám egészségi állapota nem sokkal ezután javult.
11 évesen az alabamai Montgomerybe költözött, és ott járt középiskolába, de sajnos nem volt módja befejezni. A 11. osztály elején ott kell hagynia tanulmányait, hogy ápolhassa haldokló nagymamáját és beteg édesanyját. Egy ideig a montgomery-i inggyárban dolgozott, aztán férje támogatásával megszerezte a középiskolai érettségijét. Ez jelentős teljesítmény volt egy fiatal fekete nő számára az 1930-as évek közepén.
19 évesen házasodott össze Raymond Parksszal, egy nála 10 évvel idősebb férfival, aki borbélyként dolgozott, és hosszú ideje tagja volt NAACP nevű színes bőrűek jogait támogató mozgalomnak. A párnak soha nem született gyermeke, házasságuk viszont a férfi 1977-ben bekövetkezett haláláig tartott. 1943 decemberében Rosa is csatlakozott a NAACP montgomery-i részlegéhez, ahol Edgar Daniel Nixon titkárnőjeként dolgozott, akit a feketék szószólójaként ismertek.
A „Fekete Mózest” látomásai sarkallták arra, hogy rabszolgákat szabadítson fel
Nem adta át a helyét a buszon
1955. december 1-jén egy a montgomery-i áruházban eltöltött hosszú munkanap után, ahol varrónőként dolgozott, Rosa Parks felszállt a buszra, ami alapesetben hazavitte volna. A „színes” utasok számára kijelölt sorok közül az elsőben foglalt helyet. A montgomeryi szegregációs törvény előírta, hogy minden tömegközlekedési eszközön legyenek elkülönítve a fehérek és a feketék.
Az előbbieknek elől biztosítottak helyet, az utóbbiaknak hátul. Abban az időben ez csak egy megkülönböztetés volt a sok közül, amit a Jim Crow-törvények előírtak. Ilyen volt az is, hogy a feketéknek elől kellett megvenniük a jegyüket, de csak hátul szállhattak fel a buszra, ami azt jelentette:
le kellett szállniuk és hátrasietniük, a sofőr pedig vagy megvárt minden felszállót vagy nem.
Tehát, azon a decemberi napon, egyszer csak a járat megtelt fehér utasokkal, és a sofőr, James F. Blake megállította a buszt, és egy sorral hátrébb helyezte a két részt elválasztó táblát, megkérve négy fekete utast, hogy adják át a helyüket. A város buszrendelete konkrétan nem adott erre engedélyt, azonban a helyi buszsofőrök a fekete és fehér utasokat elválasztó táblát kényük-kedvük szerint igazították. Ha egy fekete utas tiltakozott, a buszsofőrnek jogában állt megtagadni a szolgáltatást, és hívhatta a rendőrséget, hogy távolítsák el.
A négy fekete utasból három fel is állt, kivéve Rosa Parkst. Blake azt kérdezte: „Miért nem állsz fel?” mire Rosa azt válaszolta „Nem hiszem, hogy fel kellene állnom.” Erre a sofőr hívta a rendőrséget, letartóztatták és bevitték a rendőrkapitányságra, ahol aznap este óvadék ellenében szabadlábra helyezték. Parks később így nyilatkozott az esetről: „Amikor az a fehér sofőr odalépett hozzánk és intett a kezével, majd azt parancsolta, hogy adjuk át a helyünket én azt éreztem, hogy az elszántság úgy borítja be a testemet, mint egy paplan egy téli éjszakán.” – idézi őz a Biography.
„Az emberek mindig azt mondják, hogy azért nem adtam át a helyemet, mert fáradt voltam – idéz Rosa Parks önéletrajzából a History –, de ez nem igaz. Nem voltam fáradt fizikailag. (…) Nem, ahhoz voltam fáradt, hogy megadjam magam.”
A montgomery-i buszbojkott
Rosa Parks tiltakozása később montgomery-i buszbojkott néven vált ismertté. Azon az estén, amikor letartóztatták, ED Nixon elkezdte kidolgozni a Montgomery városi buszok bojkottjának megszervezését. A fekete közösség tagjait arra kérték, hogy 1955. december 5-én, hétfőn – Parks tárgyalásának napján – ne szálljanak fel a buszokra, tiltakozásul a nő letartóztatása ellen. Az embereket arra ösztönözték, hogy maradjanak otthon, üljenek taxiba, menjenek gyalog, biciklivel vagy bármi más egyéb módon munkába.
Kevesen tudják, de nem Rosa Parks volt az első, akivel ilyen buszos incidens történt. Egy 15 éves nővérsegéd és aktivista, Claudette Colvin hasonlóképpen megtagadta, hogy átadja helyét egy fehér utasnak kilenc hónappal azelőtt, hogy Parks megtette volna, de a NAACP úgy vélte: Parks a jobb jelölt a nyilvánosság számára, és így Colvin tettei viszonylag kevéssé ismertek.
Eljött tehát december ötödike. Amikor Rosa Parks megérkezett aznap reggel a tárgyalásra az ügyvédjével, Fred Gray-jel, mintegy 500 helyi támogatóból álló tömeg fogadta. Egy 30 perces meghallgatást követően Parkst bűnösnek találták egy helyi rendelet megsértésében, és 10 dollár pénzbírság, valamint 4 dollár bírósági illeték megfizetésére ítélték. A nap vitathatatlanul legnagyobb eseménye emellett az volt, hogy a város buszai nagyjából üresek voltak.
A becslések szerint a városban akkoriban élő negyvenezer afroamerikai döntött úgy, hogy nem száll buszra és ez így folytatódott több hónapon keresztül. Emellett a fekete közösség vezetői megalapítottak a helyi színes bőrűeket támogató Montgomery Improvement Association (MIA) szervezetet, aminek élére az ifjú lelkész Martin Luther King állt. A szervezet úgy vélte, Rosa Parks esete kiváló lehetőséget kínál további lépésekre a valódi változás érdekében.
Senki sem hitt abban, hogy egy afroamerikai mosónő lehet több, mint mások alkalmazottja - Madam C.J. Walker megcáfolta őket
Eltörölték a városi buszokon a szegregációt
A buszbojkott előrehaladtával erős ellenállás jött létre. A fekete templomokat felégették, King és Nixon otthonait is lerombolták, és jó néhány színes bőrű állampolgárt letartóztattak, mert megsértették a bojkottot tiltó, elavult törvényt. Válaszul a fekete közösség tagjai jogi lépéseket tettek Rosa Parksszal az élükön. Végül 1956 júniusában a kerületi bíróság alkotmányellenesnek nyilvánította a faji elkülönítési, vagyis a Jim Crow-törvényeket.
Montgomery városa nem sokkal ezután fellebbezett a bíróság döntése ellen, de novemberben Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága helybenhagyta a bíróság döntését. Mivel a tranzitvállalatot súlyos anyagi veszteség érte a buszbojkott alatt, és a jogrendszer ellenük döntött, Montgomery városának nem volt más választása, mint feloldani a nyilvános buszokon a szegregációt, és a bojkott 381 nap után, 1956. december 20-án hivatalosan is véget ért.
Élet a buszbojkott után
Bár a polgárjogi mozgalom szimbólumává vált, Rosa Parks élete a letartóztatását és az azt követő buszbojkottot követő hónapokban sem lett könnyebb. Elvesztette az áruházi állását és férjét is elbocsátották, a pár folyamatosan halálos fenyegetéseket kapott. Miután nem találtak munkát, otthagyták Montgomeryt és Parks anyjával Detroitba költöztek. Ott új életet teremtett magának: titkárnőként és recepciósként dolgozott John Conyer amerikai képviselő kongresszusi irodájában.
Az első női elnök Európában, akit elfogadtak keménykezű vezetőnek - ilyen volt Margaret Thatcher, aki felforgatta a világot
Ezután is folyamatosan erőfeszítéseket tett azért, hogy javítson sorstársai életén, és szót emelt a lakhatási diszkrimináció és a rendőri visszaélések ellen, közben kiadta a Rosa Parks: My Story című önéletrajzi könyvét. 2005. október 24-én 92 éves korában hunyt el a detroiti lakásában. Az előző évben progresszív demenciával diagnosztizálták, amiben legalább 2002 óta szenvedett. Ő volt az első fekete nő, aki előtt az Egyesült Államok Capitoliumában tisztelegtek, majd férje és anyja közé temették el a detroiti Woodlawn temetőben.
Számos elismerést kapott élete során, köztük a NAACP legmagasabb kitüntetését és a rangos Martin Luther King Jr. Díjat. 1996-ban Bill Clinton elnök átadta neki az Elnöki Szabadságérmet, a következő évben a Kongresszusi Aranyéremmel tüntették ki, a Time magazin pedig felvette az 1999-es „A 20. század 20 legbefolyásosabb embere” listájára. Ám nem az a fajta nő volt, aki elismerésekre és díjakra vágyott, csupán arra, hogy egy olyan társadalomban éljen a többi színes bőrűvel együtt, ahol nem minden fekete és fehér.
