Keresztes Tamás: „Szemérmes vagyok, emiatt nem érzem annak kényszerét, hogy folyamatosan hírt adjak magamról”
Rendkívül sokoldalú személyiség Keresztes Tamás: játszik, rendez, díszletet tervez és zenél. Gyerekszínészként kezdte a pályáját, de később többször is próbára tette az élet: csak negyedik nekifutásra jutott be az egyetemre. Az idő viszont elég gyorsan és egyértelműen őt igazolta.
Ezeket láttad már?
Keresztes Tamás több mint húsz éve a Katona József Színház társulatának a tagja, de mellette számos független produkcióban is szerepet vállal. Nemrég debütált legújabb rendezése a Delta Produkciónál, a Mindent bele, avagy a lelkek nyugalma, ennek kapcsán ültünk le a Jászai-díjas színésszel beszélgetni.
A tavalyi évadban indult Bástya Színház, amely az általad rendezett darabbal került fel a főváros kulturális térképére. Mi alapján választasz darabot rendezőként?
Nagyon sok esetben nem én választok, hanem nekem ajánlanak darabokat. A Leo Grande-t kifejezetten a Bástya Színház szerette volna, és ők kértek fel a rendezésre. A két színész, a csodálatos Udvaros Dorottya és a nagyszerű Medveczky Balázs miatt volt egyértelmű, hogy vállalom.
Ebből a darabból egy nagy sikerű film is készült, mekkora kihívás volt színpadra vinni?
Egyrészt az a tapasztalatom, hogy ami működik a vásznon, az nem feltétlen működik a színpadon. Ez a darab pedig kimondottan filmre készült. Kétségtelen, hogy kínálja a lehetőségét annak, hogy színpadra kerüljön, hiszen végig egy zárt térben játszódik két színész előadásában. De van benne rizikó, mert egy filmben sokféle eszköz kínálkozik, hogy hogyan tartsuk fenn a figyelmet, hogyan tegyünk egy pillanatot fókuszáltabbá mondjuk egy arcközeli snittel. Ott bármikor lehet vágni és egy új szemszögből mutatni valamit, míg a színpadon ezekre kevésbé van lehetőség.
A legnagyobb kihívás az volt ebben az anyagban, hogy úgy alakítsuk át, hogy a színpadon is megéljen. A darab három nap történése, amit kissé átszabtunk dramaturgiailag, hogy meglegyen a teátrális jellege is és a lendülete is. Valamint igyekeztem egy picit karcosabbá tenni az egészet. A filmben a történet hajlik az édeskés, bárgyúcska romantikára, én vágytam ezt bekoszolni, és elültetni a kételyt a szereplők életével, múltjával kapcsolatban.
Orosz Ákos: „Nekem mindig fontosabb az emberi, mint a szakmai minőség”
Az előadás egy elképesztően pici légtérben zajlik, amitől annyira intim, hogy a nézők akár meg is érinthetnék a színészeket. Dolgoztál már hasonló környezetben?
Nem, soha. De nem csak rendezőként, színészként sem játszottam ennyire kis térben. Amikor elkezdtük a próbákat, komoly fejtörést okozott, hogy például az ágy, ami központi eleme a darabnak, elfog-e férni. Kellett rendesen trükközni, hogy optikailag is megéljen minden a színpadon. De azt hiszem, hogy sikerült ezt a kis teret életszerűvé varázsolnunk, és talán valami otthonosságot is adtunk neki. Ami számomra is meglepő volt, mert az elején voltak kétségeim, hogy az intimitást meg tudjuk-e kellőképpen valósítani.
Amikor a darab bekerült a Szemle programjába, akkor mennyire foglalkoztatott, hogy nyertek-e?
Nagyon örültem, nagyon jólesett az elismerés, amivel az előadást díjazták, tehát mindannyiunk közös munkáját ismerték el. Nem szoktam spekulálni az esélyekről, már a jelölésnek is végtelenül tudok örülni.
Nemrég a legújabb rendezésed is bemutatkozott: a Mindent bele, avagy a lelkek nyugalma az Átriumban. Ez sem a te választásod volt?
Nem, a Delta Produkció vezetője, Gerlóczi Judit keresett meg a témával. A generációk közötti különbségekről, transzgenerációs örökségekről szeretett volna egy előadást, innen indult el a közös gondolkodás. Először kerestünk darabokat, majd arra jutottunk, Bíró Bence dramaturggal és Judittal közösen, hogy az lenne a legizgalmasabb, ha egy teljesen új anyag születne. Ehhez kértük fel a két szerzőt, Németh Gábort és Biró Zsombor Aurélt, akiknek bár szabad kezet adtunk, igyekeztünk koordinálni, hogy milyen feltételek vagy gondolatok mentén bontsák ki ezt a meglehetősen tág témát.
Az előadás két egyfelvonásos produkció egyvelege, két teljesen más szemszögből. Melyik verzió áll hozzád közelebb?
Mind a kettő bennem él, és mind a kettőhöz végtelen sok közöm lett. Jellegükben különböznek, ami fontos tézisünk volt, ezért is kértünk fel két, a generációjukat markánsan képviselő nagyszerű írót a feladatra.
Könnyebb, vagy nehezebb olyan anyaggal dolgozni, aminél nincsen semmilyen támpont, és a nulláról kell megvalósítani?
Szerintem ez alkati kérdés, számomra inkább nehézség. Ez meg tudja gyötörni az alkotókat. Az írókat is természetesen, mert ilyenkor egy darab a próbák közben is rengeteget alakul. Sokszor a próbák mentén fogalmazódik újra valami, ott derül ki, hogy például bizonyos dramaturgiai lehetőségeket nem vettünk figyelembe, emiatt újragondoljuk az egészet, bizonyos részek újraíródnak, a színészeknek újra kell tanulniuk, szóval, tud ez gyötrő folyamat lenni.
Gál Réka Ágota: „Volt amiatt félelmem, hogy a gyerekvállalás mennyire tesz jót a pályámnak”
Az előadás meghatározása szerint generációs kíntorna. Neked is van egy kamasz fiad, illetve sok olyan kollégád is, akik teljesen másik korosztályhoz tartoznak. Mennyire megy gördülékenyen velük a kommunikáció, a munka, a kapcsolódás a mindennapokban?
Nagyon jóban vagyunk a fiammal, de a magánéletemről nem szeretnék beszélni. A közvetlen környezetemben azt látom, hogy egyre markánsabban megvannak a fiatalabb generációknak a saját jellegzetességei, és ezek kevésbé folynak már egybe, őket megelőző, vagy őket követő generációkkal. Emlékeim szerint az én fiatal koromban kevésbé voltak markánsak ezek a határok. De ezek nem is feltétlenül különbözőségek, hanem inkább a generációjuk sajátosságai.
A mai fiatalok szerintem szuverénebbek, mint amilyenek mi voltunk. Teljesen más a lépték, amiben szocializálódtak, amit nagyon ügyesen tudnak kihasználni és a maguk előnyére fordítani. Az is kifejezetten szimpatikus nekem, hogy úgy látom, sokkal nagyobb igényük van arra, hogy figyeljenek egymásra.
Technológiailag vagy a közösségi médiában mennyire követed az újdonságokat, trendeket?
Engem végtelenül lenyűgöz és lázban tart a technika fejlődése, és nem azért követem, mert muszáj velük haladni, hanem azért, mert tényleg izgat. A közösségi média egy másik helyzet, valószínűleg azért, mert én szemérmesebb vagyok, emiatt nem érzem kényszerét annak, hogy folyamatosan hírt adjak magamról. Azt el tudom képzelni, hogy eljön az az idő, amikor ez változik, mert mondjuk egzisztenciálisan a segítségemre lehet. De azzal nem tudok azonosulni, hogy mondjuk naponta megmutassam, hogy éppen mit eszek. Annyi borzasztó dolog van a világban, ezt a fajta közléskényszert valójában tapintatlannak is tartom.
Veréb Tamás: „Volt olyan időszakom a pályán, amikor azon gondolkoztam, milyen civil munkát válasszak”
Több helyen dolgozol, sokszor párhuzamosan játszol és rendezel. Mi kapcsol ki, miből merítesz energiát amikor éppen nem alkotsz?
A levés. Ha csak nézhetek ki a fejemből. Szeretek kiülni a teraszra, nézni, hogy nőnek-e a virágaim, hogy a kis fügefám hoz-e gyümölcsöt. Ezeket hosszasan tudom szemlélni. De jólesik beülni és meginni egy kávét valahol, pusztán amiatt, hogy egyszerűen van rá időm.
Melyik munka tölt fel jobban: ha rendezel, vagy ha játszol?
Mind a kettő lefáraszt, az tölt fel, amikor egyiket sem kell csinálnom. Szerintem színésznek lenni fárasztóbb, mert az fizikailag és mentálisan is nagy strapa. Rendezőként is úgy gondolom, hogy a színésznek nehezebb. Mert a rendező tulajdonképpen ül, szemlélődik, járatja az agyát és sokszor kap olyan impulzusokat a színészektől, ami továbblendíti a folyamatot. Nyilván ez nem mindig vegytisztán van így, és ha a felelősség tekintetében nézem, akkor az a rendező számára nyomasztóbb.
Tehát ha színész vagyok, akkor az felszabadultabb érzés, mert elsősorban saját magamért felelek, meg nyilván azért is, hogy kollegiális legyek, és legyen figyelmem a partnereimre, de a felelősség alapvetően a túloldalon van. A rendező felelőssége az, hogy úgy érkezzen meg egy próbafolyamat elejére, hogy onnantól kezdve a színészek biztonságban érezzék magukat, és hogy legyen kellő inspiráció, ami őket beindítja, kíváncsivá és tettre késszé teszi.
Engem a rendezés tud leginkább kíváncsivá tenni. Az emberekkel való kommunikáció, és annak a légkörnek a megteremtése, amiben jól lehet alkotni. Ez jobban izgat, mint hogy korszerű előadás szülessen. Persze, érdekel a végeredmény, de nem az a fő ambícióm, hogy beigazolódjék, van affinitásom a rendezéshez. Számomra az a legizgalmasabb kihívás, hogy megtaláljam azt, amiben a színészek is megtalálják magukat. Olyan légkört teremteni, amiben egy színész oldottan felfedezheti saját magát, vagy szabadjára engedheti azokat az energiáit, amiket vágyik szabadon engedni.
Nyilván amiatt, hogy többet álltam színpadon, mint ültem a túloldalán, pontosan tudom, hogy miféle szorongásai és kétségei vannak egy színésznek. Emiatt tudok partner lenni rendezőként, mert átérzem azt a végtelenül kiszolgáltatott helyzetet, ami adódik egy próbafolyamat alatt.
Volt sok ilyen pillanatod neked is?
Persze. Ilyen minden színésznek sokszor van, ezeket gyakran átéli az ember. De bármennyire is ambivalens, ezek kellenek, hogy legyen mit leküzdeni. Talán akkor van nagyobb baj, ha nincs ez a jelen idejű küzdelem, mert akkor kevésbé érvényes dolgok születnek. Ezektől a kis mikrotraumáktól tud az ember a felszínen maradni, és ennek a küzdelemnek mindig látható az eredménye, ami elvehetetlen.
