A 2026-os GLAMOUR Women of the Year gálán Az év színésznője kategóriában öt hihetetlen művész közül választották ki olvasóink, ki viheti haza az elismerést. Szavazataik alapján Márkus Luca kapta az üvegszobrot, de úgy hozta az élet, hogy a díjat a legjobb barátnője, Bora Fanni vette át helyette - mert Luca még javában a Vígszínház Házi színpadán játszott, amikor elhangzott a neve.
Ezeket láttad már?
Szerencsére Márkus Luca végül megérkezett a gálára a Vígszínházból, így még aznap este kezébe vehette a díjat, amelynek kapcsán alkalmunk nyílt beszélgetni vele egy kicsit. Szóba kerültek színházi szerepek, egy közelgő tévésorozat, de a kerek születésnap hatása, a történetmesélés fontossága, és Luca elárulta azt is, mit mondott volna a GLAMOUR Women of the Year színpadán, ha ő veszi át az elismerést.
Az első kérdésem eredetileg az lett volna, hogy kit hívtál fel először a győzelem hírével, de így arra vagyok kíváncsi: hogy tudtad meg, hogy te lettél az év színésznője?
A rendes lányok csendben sírnak című előadásban egy 17 éves, rossz körülmények között élő, a fiatalságát nem túl jó időszakban megélő lakótelepi lányt játszom, ahol nem fér bele, hogy bármilyen sminkem vagy frizurám legyen. Épp az öltözőmben próbáltam valamit az arcomra varázsolni, hogy utána meg tudjak itt jelenni, amikor záporozni kezdtek az üzenetek, hogy én nyertem. A barátaim írtak és anyukám, aki itt a helyszínen követte az eseményeket. Nagyon izgatott lettem, mert váratlanul ért, egyáltalán nem számítottam rá, és nagyon boldoggá tesz.
És nagyon szép dolog az élettől, hogy a legjobb barátnőm vette át a díjat, akivel már húsz éve kísérjük egymást mindenféle élethelyzetben, megható volt visszanézni ezt felvételről. Legalább nem kellett izgulnom a köszönőbeszéden! (nevet)
Mit mondtál volna, ha te magad veszed át a díjat?
Azt osztottam volna meg a jelenlévőkkel, hogy elgondolkodtam, mennyire szép paradoxon a mai nap. Az előadás, amiben ma játszottam, egy nagyon súlyos történetet és időszakot dolgoz fel a kilencvenes évekből, a maffiaelnyomás időszakából. Durica Katarina olyan nők történeteit gyúrta össze három karakterbe, akik ebben az időben, ebben az élethelyzetben nem tudták megvédeni magukat, nem tudtak kiállni egymásért, sem saját magukért, és tulajdonképpen nem volt döntésük a saját életükről.
Az egyik pillanatban még ott ültem a színpadon a kinyúlt, kiszöszösödött melegítőnadrágomban és a kapucnis pulcsimban, és aztán felvettem ezt a szép ruhát azért, hogy idejöjjek egy olyan eseményre, ahol a nőknek már van felszólalási lehetőségük, és ami ennél is fontosabb, hogy tehetséges, ragyogó ambiciózus nők azért gyűlnek itt össze, hogy egymást ünnepeljék.
És eszembe jutott az is, hogy milyen csodálatos, hogy én ilyen női történeteket közvetíthetek: olyan nőkét, akiknek nem volt hangjuk, és egyszer csak én lehetek az a hang, és tehetek azért, hogy ezek a történetek megváltoztassanak valamit a világunkban vagy legalábbis embereket arra ösztönözzenek, hogy valamit máshogyan csináljanak a jelenünkben és jövőnkben. Az pedig, hogy a munkámat mások egyszer csak észlelik és figyelemmel kísérik, és mondjuk még díjra is jelölnek miatta, az pedig nagyon megható dolog.
Erős Antónia: „A hitelesség nem a hangerőn, hanem a következetességen múlik”
Amikor először arra gondoltál, hogy színésznő leszel, megfordult ez a fejedben?
Dehogy, nyolc-kilenc évesen engem a színház varázsa fogott meg, hogy az egész egy óriási játszótér, ahol különböző emberek bőrébe bújhatok. Ezek a karakterek persze hatással vannak rám is, és azokra az emberekre is akik beülnek a nézőtérre. Ez egészen elvarázsolt engem, és nem is változott sokat azóta. Tulajdonképpen a mai napig ez a lényeg számomra. Csodálatos, hogy ezzel járnak elismerések, nyilván nagyon értékelem és nagy boldogsággal fogadom ezeket, de nem ez áll a hétköznapjaim fókuszában.
Azért dolgozom, hogy jelen tudjak lenni a próbákon a kollégáimmal, hogy létrehozzunk olyan előadásokat, amik aztán valahogy megmaradnak az emberek fejében, vagy adnak valamit ebben a teljesen kicsavart, borzasztó világban.
Igen sűrű évad felénél jársz most, három premiered is volt szeptember óta (LL3t4rgIA, Rebbenő pillantások a kihalás pereméről, Könnyűvel indul). Melyik áll most a legközelebb a szívedhez, és miért?
Nagyon rossz vagyok az ilyen favorizálásban, az összes kedvences kérdést ki szoktam húzni, de azt szívesen elmesélem, hogy például a Letargia című előadásunk nagyon érdekes élmény számomra. Az egész próbafolyamat nagyon hullámzó volt, nagyon sok mélyponttal és küzdelemmel járt. De valahogy sikerült átlendülni, és megtalálni valami olyan lényegi dolgot ebben a karakterben és az egész történetben, ami miatt nagyon szeretem játszani, és egy nagyon fontos előadássá vált számomra. Az pedig külön nagy öröm, hogy rengeteg fiatal jön be erre az előadásra és csillogó szemekkel követik végig az egészet.
Lehet, hogy ez lesz számukra a kapudrog a színházhoz?
Így van, és ez nekem egy nagyon fontos tapasztalás. Hitet ad, hogy a felnövekvő generációk nyitottak lesznek a színházra, és van igényük arra, hogy átéljenek valami olyat, ami a szemük előtt történik, ami megismételhetetlen, ami a következő napon már nem lesz ugyanolyan.
Nemcsak színpadon játszol, hanem forgatsz is. Májusban jelenik meg a Birodalom című sorozat, ami egy elég ellentmondásos világot dolgoz fel, és amilyen produkció itthon még nem készült.
Életem legizgalmasabb munkája volt, a szakmai életem egyik nagy mérföldkövének tekintem. Amikor leforgattuk, megálltam egy pillanatra, és azt gondoltam: igen, én ilyen típusú feladatok miatt szerettem volna színésznő lenni. És most nyilván sok mindenkinek eszébe juthat, hogy a Birodalom egy nagyon extrém világot és ipart mutat be. Sokan sokfélét gondolunk a felnőttfilmekről, a pornóiparról, ez egy nagyon megosztó téma. De ezek emberi történetek.
Nyilvánvalóan nem a meztelen testekről és a szexről szól ez a sorozat - mivel ezt a közeget mutatja be, kikerülhetetlen - de sokkal inkább szól azokról az emberekről, akik valamilyen úton-módon, az életük egy adott pillanatában odajutottak, hogy ezt választották, és azt érezték, hogy ezzel tudják kifejezni, megmutatni magukat, vagy ezzel tudnak életben maradni. Nagyon sokféle út vezet ide, és ezeket érdekes volt megvizsgálni azokkal, akikről ez a produkció szól.
Találkoztál is Monique Covet-vel, akit te alakítasz?
Igen, nagyon sokat beszélgettem vele, és elképesztően izgalmas dolog, hogy egy olyan embert játszhatok el, akivel le tudok ülni, aki nagyon sok mindent meg tud velem osztani. Azt éreztem, hogy pakolom a hátizsákomba az ő motivációit, megéléseit, és egy óriási élmény volt, hogy ezekkel a hátam mögött tudtam eljátszani egy szerepet. Nyilván nagyon sok olyan kérdést kaptam, hogy miért kell ebből sorozatot csinálni, miért kell piedesztálra emelni bárkit, aki ebben részt vesz?
Nem kell, és mi nem állítunk semmit, nem ítélkezünk, nem népszerűsítjük az ipart, egyszerűen csak történeteket mesélünk, ami számomra mindig a legizgalmasabb a szakmámban. Ha tőlem megkérdezik, hogy miért szeretem ezt csinálni: a nagyon sok-sokféle történet miatt, ami mögé beállhatok, amit közvetíthetek, és ez is egy olyan életút, amit szerintem érdemes figyelemmel kísérni.
Persze, a Birodalom egy megtörtént események alapján íródott fiktív sorozat, tehát sok olyan eleme van, ami nem történt meg a való életben, ugyanakkor nagyon tanulságos. Mert a felszínen a felnőttfilmeseké egy extrém, nagyon kipakolt élet, ami alatt sok-sok réteg van, lenyűgöző élmény volt ezeket bontogatni és megjeleníteni.
Ők lettek a GLAMOUR Women of the Year nyertesei 2026-ban
Nemrég lettél harminc éves, volt benned valamilyen várakozás, netán elvárás ezzel a kerek számmal kapcsolatban?
Jól érzem magam! Azt érzem, hogy a helyemen vagyok, olyan emberek vesznek körül, akiket nagyon szeretek, és akik boldoggá teszik a mindennapjaimat, és szakmailag is ott tartok, ahol szerettem volna. Maga a szám engem annyira nem érdekel, nem aggódom azon, hogy jaj, most már hármassal kezdődik az életkorom, és vége van a húszas éveimnek. Egy olyan típusú szorongást azért behozott az életembe, hogy ha belegondolok abba, hogy mennyire gyorsan, egy szempillantás alatt elrepült ez a 30 év, akkor egy következő szempillantás múlva már 60 éves leszek?
Nagyon nehezen viselem a veszteségeket, nem tudok elengedni embereket az életemből, és tudom, hogy ahogy idősödöm, egyre gyakrabban fognak ilyen élmények érni. Ez megijeszt, és nagyon sokszor kerülök ilyen gondolatspirálba mostanában, szóval lehet, hogy ezt egyébként ez a kerek évszám hozta el. De minden más jó! Szeretek felnőtt, szuverén ember lenni, élvezem, hogy egyedül hozok döntéseket, hogy megválogathatom az embereket, akik körülvesznek - nagyon vártam tizenévesen is, hogy ez eljöjjön. Eljött, nem csalódtam, jó ez a harminc!
Művészeti vezető: Schneider Zoltán
