Oláh Anna: „Számomra a legközvetlenebb és legőszintébb kifejezési forma mindvégig a rajz maradt”
Hol táskát tervez, hol grandiózus papírra rajzol – Oláh Anna minden médiumban remekel, de ami még fontosabb, minden területen ízig-vérig önmagát adja. Anna a szó szoros értelmáben az összes rendelkezésre álló idejét alkotással tölti vagy épp a következő projekten töri a fejét.
Ezeket láttad már?
Oláh Anna alkotóval az Anna Grand Hotel bárjában beszélgettünk az Annák Éve beszélgetéssorozat keretein belül, a következő napon már két Alvószínház előadást ágyazott meg a Festetics-kastély impozáns báltermében, november 5-én pedig – mindezt megkoronázva – megnyitott legfrissebb önálló, APOLLO névre keresztelt kiállítása a Hybridart fényárban úszó tereiben. Csupaszín, évszázadok kultúrájával, bölcsességével, egy nagy adag intuícióval és pimasz lazasággal átitatva.
A képzőművészeti médiumoknál mindig előrajzolás, előtervezés nélkül alkotsz. A táskáknál is hasonlóan működsz? Az mégiscsak egy sokkal strukturáltabb, számítást és precíz illesztést igénylő feladat.
Persze! Most éppen egy táskán dolgozom, és rendkívül frusztráló tud lenni, amikor elsőre nem áll össze. Ilyenkor gyakran félreteszem néhány napra, hogy távolabbról tudjak ránézni – de olyan is előfordul, hogy végleg elengedem, és soha többé nem nyúlok hozzá. Olyan ez, mint egy extrémsport: érzelmileg felfokozott állapotban kell lennem, különben nem működik megfelelően. Minden munkafolyamatomnak flow-élményben kell zajlania, mert ha megpróbálok tudatos kontrollt gyakorolni, az azonnal megbénítja az egész folyamatot. Egyszerűen nem működik, ha túlgondolom.
Az arcaid esetében gyakran megjelenik a művészettörténetből ismert „legjellemzőbb felületek törvénye”, vagy épp a voluta csigavonalak. Mennyit merítesz a hellászi vizuális kultúrából?
Rengeteg ikonográfiai hatás ér, és több kortárs kedvenc festőm is van, de különösen vonzódom mindenhez, ami a görög mitológiához vagy a klasszikus arányrendszerhez kapcsolódik. Sokan például Alekos Fassianos-hoz hasonlítják a munkáimat, aki a műveiben szintén egyszerű, lendületes vonalkezeléssel mesélt el egész történeteket. Nálam is gyakran megjelenik az egyvonalas gondolkodás, de általában megszakítom, nem viszem végig egyetlen húzással, mert az már túl kötött lenne.
Az ábrázolásmódom részben még a rajztanulás időszakából ered: az egyik meghatározó feladat a kroki volt, egy gyors, egyvonalas rajz, amelynek mégis felismerhetőnek kellett lennie, tartalmaznia kellett a modell karakterének esszenciáját. Ezt a gyakorlatot mindig is nagyon szerettem. Később persze megtanultunk szénnel dolgozni, árnyékolni, színekkel bánni, és ugyan ma is dolgozom olajfestékkel, de számomra a legközvetlenebb és legőszintébb kifejezési forma mindvégig a rajz maradt.
Pálmai Anna: „Most igazán jól vagyok”
Azt mondtad, egy hétköznapi műtermi közeg inspirálta az útirajzok installációját. Mi ennek a története?
Volt ötven rajzom, amelyeket nagyon szerettem volna kiállítani, viszont sokáig nem találtam rá a megfelelő megjelenítési formára. Hónapokig küzdöttem vele, mert semmi nem tűnt igazán hitelesnek. Egyszer csak átjött a kollégám, András (WaldronÚr), látta, hogy épp a keretezéssel próbálkozom – odanyúlt a műteremben egy összefestékezett, régi fadarabért, és odatette az egyik rajz mögé. Azt mondta: „Én ezt csak így lazán ráraknám.” Különösen fontos volt, hogy ezek ne kerüljenek üveg mögé, mivel ebben a térben és kiállítási szituációban nem igénylik a zártságot, távolságtartást vagy épp reprezentativitást. Az volt a legfontosabb, hogy a rajzok minél szabadabban, szinte lebegve jelenjenek meg.
A műveidet mindig sugárzóan boldog aura ragyogja körül. Milyen hangulatok ösztönöznek az alkotásra – hogyan működsz például a szomorú pillanatokban?
Nem igazán jellemző rám a szomorúság – ha őszinte akarok lenni, egyszerűen nincs időm szomorúnak lenni. A negatív érzelmek közül talán az aggodalom, a feszültség vagy a stressz üti fel a fejét a hétköznapokban. Ilyenkor persze nem könnyű elkezdeni rajzolni: egyszer egy csodálatos taverna teraszán ücsörögtem, és éppen valamilyen hétköznapi probléma nyomasztott, amiért képtelen voltam inspirált állapotba kerülni. Ezekben a szituációkban ösztönöznöm, sőt, már-már kényszerítenem kell magamat az alkotásra. Minden nap kézbe kell vennem a ceruzát és a papírt – így érzem igazán, hogy azt a feladatot végzem, amiért itt vagyok. Ha kimarad egy nap, elvesztettem azt az időt, amit gyakorlással tölthettem volna.
A színtömegeket is úgy kezeled, mint a vonalaidat? Hagyod, hogy az intuíció vezesse a kezedet?
Ezeknél a kis tájképeknél – vagy általában az útirajzoknál – az a célom, hogy a lehető legegyszerűbb módszerekkel, legkevesebb beavatkozással rögzítsem a formákat és a benyomásokat. Hihetetlenül nehéz egy-egy színt „csak úgy” lazán elhelyezni a papíron, szinte észrevétlenül érinteni a felületet az ecsettel. Ez a kép például mindössze harminc másodperc alatt készült el, de akad olyan is, amin három percig dolgoztam, és már túl soknak érzem, mert egy ponttól már nem az ösztön vezeti a kezemet.
Szerintem a legtöbben ott rontják el – legyen szó akár festészetről, akár bármilyen más alkotásról –, hogy túlcsinálják. Pont ezért gondolom azt, hogy minden egyes nap rajzolni kell – nem feltétlenül azért, hogy szebbek vagy precízebbek legyenek a vonalaid, hanem hogy tudd, mikor kell megállni.
Érzel valamilyen irányú elmozdulást, több görög inspirációt a rajzaidban, mióta az éved felét Görögországban töltöd?
Szerintem ez egy folyamatos alakulás. Ha csak azt vizsgálom, hogyan rajzoltam egy arcot öt évvel ezelőtt, már az is teljesen más – a vonalvezetés, a karakterek, idővel minden változik, fejlődik, finomodik. Ami cserébe egy egészen új tapasztalás, hogy régebben egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy valaha tájkép festésére hajtom majd a fejemet. A görög életem viszont sokat lendített ezen: egyszerűen csak leülni, belemerülni egy naplementébe, megfigyelni, majd készíteni egy apró, szinte jelentéktelen kis rajzot – hihetetlenül megnyugtató élmény.
Egész nyáron, amikor csak volt egy szabad percem, elővettem a sketchbookomat és az akvarellt, és azzal kísérleteztem, hogyan használhatom szabadabban a színeket.
Olyasmik, mint a vizuális naplórészletek vagy emlékképek – nem törekszem dokumentarista pontosságra, de fontos, hogy visszaidézzék azt az érzetet, amiben éppen ott voltam. Sokkal mélyebb kapcsolódást érzek a látványhoz, mintha fotót készítenék – az egész arról szól, hogyan tudom magamat a jelen pillanatban tartani.
Gál Réka Ágota: „Volt amiatt félelmem, hogy a gyerekvállalás mennyire tesz jót a pályámnak”
Korábban említetted, hogy a vonal a mindened, ugyanakkor a művészi tevékenységed egyik fontos szelete a térbeli alkotás, a táskakészítés – természetesen itt is tetten érni a rajzaidat, hol negatív, hol domború díszítőelemként. Tervezed, hogy a kétdimenziós mintákat később teljesen átemeled háromdimenzióba?
Abszolút, ez már egy jó ideje megfogalmazódott bennem, de ehhez a megfelelő műterem, idő és elmélyülés szükséges, ami most pillanatnyilag nem áll rendelkezésre az életemben. A tükrök például előtanulmányai egy nagyobb lélegzetvételű, épületléptékű műnek, amelyet szívesen megvalósítanék egy kollaboratív projekt részeként, építészekkel karöltve.
A szobor számomra szorosan kötődik a kerthez is. Imádom a kerteket, és mindig is vágytam arra, hogy ezek a vonalak egyszer majd egy gyönyörű természeti környezetben öltsenek majd testet. De a fény is régóta foglalkoztat, a tükröknél megjelenő világító vonalak különösen közel állnak hozzám.
Ott Anna: „Hiszem, hogy az olvasás erős önismereti eszközként is funkcionál”
Itt bekapcsolódik a kiállításod névadója, Apollón, a fény istene.
Igen, az előző kiállításom az Artemis címet kapta, aki a görög mitológiában Apollón ikertestvére. Artemis a hold istennője, Apollón pedig a naphoz, a fényhez, a tudáshoz és az irodalomhoz kötődik – teljesen természetes volt számomra, hogy az ikrek vonalán haladva most Apollón nevét választom. A mostani anyag szorosan kapcsolódik a korábbi tárlathoz, és bizonyos elemei – például az a három tükör, amelyet nyáron, a miszlai művésztelepen készítettem – ugyanebbe a gondolati ívbe illeszkednek.
Ez az inspiráció már két-három éve folyamatosan megjelenik az alkotásaimban. Részben azért is, mert Mykonos mellett, alig öt kilométerre található Délos szigete – egy régészeti terület, múzeummal, de mindenféle kiszolgáló infrastruktúra – kávézó, bolt – nélkül. Időről időre áthajózom oda egy napijeggyel, és délután, a naplementében térek vissza. Amikor ott vagyok, mindig valami megfogalmazhatatlan érzés lesz úrrá rajtam.
Veres Mónika Nika így éli meg a sikereket, az érzéseit és a kilókkal folytatott harcot
Ha már Miszlát említed: mi évekkel ezelőtt, képzőművészeti színtérben, közös barátaink által ismertük meg egymást, akikkel időnként közösen alkottok a Miszlai művésztelepen.
A miszlai művésztelep alapítói nagyon jó barátságban voltak a szüleimmel – ők is művészek –, régóta ismerték egymást a solymári, illetve érdi művészközösségen belül. Én már szinte belenőttem ebbe a közegbe, azóta is minden évem egyik csúcspontjaként tekintek a kastélyban töltött egy hétre. Miszla mellett a Kecskeméti Alkotóházban is megfordulok időről-időre. Ez eredetileg is műteremháznak épült, fantasztikus terekkel rendelkezik, amelyeket időszakosan ki lehet bérelni.
Gyakran tervezem, hogy kiállítási felkészüléshez egyedül, elvonulva töltök pár napot. Számtalan kedves élményt köszönhetek annak az alkotóközösségnek, például az alvószínházi előadásunk első mondatai is ott születtek meg – Angi modellt állt nekünk, közben írta a szövegeket. Fontosak ezek a műteremmunkák – ugyan van egy bőrdíszműves műhelyem, egy üzletünk, és otthon is kialakítottam magamnak egy mini-műtermet, de ritkán akad olyan tér, ahol lehetőség adódna egy 4x4 méteres vászonkép elkészítésére.
Hogyan tudsz ilyen természetességgel és könnyedséggel átlépni egyik műfajból a másikba?
Nem érzem megterhelőnek, mert mindkettőt szeretem, még ha más-más típusú jelenlétet is kívánnak. A tükrökhöz például idő és tér kell – az egy zajos, anyagigényes, fizikai munka, ott rendet kell csinálni magad körül, hogy egyáltalán nekiláthass a folyamatnak. Ezzel szemben a vonalrajzokat szinte rutinszerűen gyártom, bárhol, ahol éppen járok, hiszen annak a pillanatnyiság a lényege. A táskakészítés is hasonlóan fontos számomra, különösen, amikor egy új forma születik.
Karády Anna: „Ha túl sok az akadály, akkor érdemes elgondolkodni, hogy nem a saját utunkat járjuk”
Terveztek-e az Alvószínházhoz hasonló, performatív, interdiszciplináris eseményt a közeljövőben?
Nekem van egy merényletem Eke Angéla ellen – nagyon szeretném egyszer a kezembe fogni a „Sss…”-t kötet formátumban, így amint lesz öt összefüggő napom (ami idén már aligha fog megvalósulni), neki is látok a kivitelezésnek. Ami az előadásokat illeti: folyamatosan keressük (nem aktívan, de mindig nyitott szemmel járva) azt a teret, ahol újra életre tudna kelni az Alvószínház.
A boltunk erre sajnos nem alkalmas hosszú távon – ott egyszerre működik workshop, műhely és üzlet, és logisztikailag nagyon megterhelő ebben a konstrukcióban megrendezni az előadás első szezonját. Ugyanakkor rengeteg élményt adott, sokat jelentett mindenkinek, de a bolt inkább a bölcsője volt ennek a projektnek. Most már más térre lenne szükség, hogy tovább tudjon fejlődni. És valószínűleg majd jön is, amikor elérkezik az ideje – egyelőre csak vágyunk rá, és bízunk abban, hogy egyszer valaki azt mondja: „itt van a helyetek”.
Most, hogy még nagyon friss az élmény – milyen volt a Festetics-kastélyban életre kelteni az Alvószínházat? Hogyan hatott az előadás hangulatára az új környezet?
Egészen varázslatos volt! Nem szoktam nosztalgikus gondolatokba bonyolódni arról, hogy talán más korban kellett volna élnem – végső soron az ember abból dolgozik, amit kapott –, de ha bárhol élhetnék, egy ilyen helyen tenném, mint a Festetics-kastély. Olyan terei vannak, ahol nem tűnik valóságtól elrugaszkodottnak egy csomó szaténpizsamában ugrándozó ember látványa. Teljesen más atmoszférát teremtett ez a patinás, történelmi tér, sokkal könnyebb volt a közönségnek is belehelyezkednie ebbe az álomszerű világba, az egész gyönyörűen rezonált Angi meséjével. A falakon elhelyezett kárpitok, faragott részletek, stukkók és kristálycsillárok – teljesen beszippantott minket!
Mikes Anna: „Nagyon tüzes lánynak gondolom magam”
Milyen visszajelzések érkeztek az előadás után?
Nagyon szeretjük, amikor véget ér a mese. Angi ilyenkor lassan kilép a térből, zenével és fénnyel kísért ébredési időt kapnak a nézők, és csak ezután kapcsoljuk fel a villanyt. Előfordult, hogy a végén tapsolt a közönség, de számomra talán az a legszebb, amikor csendben kelnek fel, és úgy viszik magukkal a történetet. Ez a mese nagyon tömény szövegre épül – tele mély gondolatokkal –, és az is lehet, hogy csak egy-egy mondat marad meg belőle. Nem olyan, mint egy hagyományos színházi előadás, ahol egy erősebb darab után már a szünetben érezni lehet, hogy a nézők másképp vannak jelen. Persze van, aki azonnal beszélgetni kezd, van, aki kérdez, de olyan is akad, aki végigalussza az egészet.
Sokan talán ilyenkor tudnak kapcsolódni igazán a belső gyermekkel.
Igen, ez erős részét képezi a koncepciónknak, hiszen a meseolvasás gyakorlata valahogy felnőttkorunkra kikopik, pedig egy nagyon fontos és jó tevékenység. Én a mai napig hangoskönyveket hallgatok alkotás közben. Van ennek egy személyes vonatkozása is: gyerekkoromban Apukám az Ezüst tó kincsét olvasta nekünk, míg én tűfilccel kezemben ültem és rajzoltam, egyetlen vonalat húztam, oda-vissza. Ezt az élményt – hogy valaki mesél, én pedig közben alkotok – jó mélyen elraktároztam magamban. Talán ez volt az első alkalom, amikor kialakult ez a sajátos vonalmódszerem, és azt hiszem, azóta is ebből táplálkozom.
Kutatások bizonyítják, ez a tevékenység csodaszerként hat a mentális egészségedre
