Február 21-én este mutatta be a Vígszínház a Frankenstein – A modern Prométheusz című előadást Hegymegi Máté rendezésében. A főszereplő Victor Frankenstein szerepében Orosz Ákos látható, akivel a premiert megelőző héten beszélgettünk a színház szakralitásáról és arról, miért szeretne „embernyi ember” lenni.
Ezeket láttad már?
Orosz Ákossal egykor kollégák voltunk a Vígszínházban, de az utóbbi években nem sok lehetőség jutott a találkozásra. Mégis, úgy üdvözöljük egymást, mint tizenéve ugyanezeken a folyosókon. Öltözőjében beszélgetünk az Ismeretlen táj című előadás előtt, asztalán egy régi típusú, nyomógombos telefon hever.
Hát ez a telefon?
Egy ideje szokásom, hogy fél évre vagy egy-két hónapra kicsit offline vagyok. Legutóbb két éve fordult elő hasonló, ugyanezzel a kis telefonnal jöttem-mentem. Ez akkor borult meg, amikor Bicska Maxi szerepére készültem a Komáromi Jókai Színházban, miközben itt a Vígszínházban is dolgoztam. Mivel az M1-es sokszor bedugult, vagy éppen útzár vagy baleset volt, szükségem volt GPS-re, hogy tudjam, merre tudok felérni leghamarabb a Vígbe. Akkor visszaraktam az okostelefonomba a SIM-kártyám.
Van egy okostelefonom is, amit azért hordok magamnál, hogy fotózhassak, jegyzeteljek, vagy ha akad valami helyzet, akkor megkérek valakit, hogy csináljon hotspotot, esetleg bemegyek valahová és elkérem a Wi-Fi kódot. Így nem teljes a digitális detox, de ha utazom a buszon, villamoson, metrón, vagy épp nem vagyok Wi-Fi közelben, akkor nem a telefonomat görgetem, hanem olvasok, vagy csak úgy csendben vagyok. Ez sokat segít.
Mit olvasol mostanában?
Most éppen Sadhguru Inner Engineering című könyvét. Ő egy indiai jógi, és engem nagyon érdekel ez a fickó. Interjúhelyzetben, amikor megkérdezték tőlem, hogy tudok-e példaképet említeni – és akkor nyilván azt várták, hogy én mondok valaki színészt –, ebbe az irányba mondtam neveket, nagyon tetszik a jógikus gondolkodás, sokat tanulok belőle. Igyekszem én lenni az egyik első ebben a szakmában, aki sikerrel abszolválja a work-life balance nehézségeit. Nyilván ezt egyik szakmában sem könnyű megtalálni, de nálunk talán fokozottan nehéz.
Engem soha nem az érdekelt elsősorban, hogy mennyire tartanak szépnek, híresnek, vagy hogy mások mit gondolnak rólam – szeretnék igazi élményeket magamnak, meg a környezetemnek, és keresem azt, hogy hogyan tudok a legigazabban, legönazonosabban élni. Nyilván szükségem van az alkotásra, a színházra, mellette zenélek és írok is, szeretem, ha másoknak örömet, vagy katarzist okoz, amit csinálok, szeretem, ha szeretnek. De mindemellett keresem azt, hogy hogyan tudok ember lenni, „embernyi ember”, ahogy Mikszáth írta.
Annyi minden zakatol, száguldozik körülöttünk, felgyorsult az információáramlás, és nagyon kevés idő van arra, hogy magunkon gondolkodjunk. Tombol mindenkinek az egója – jó, nem mindenkinek, nyilván nem lehet általánosítani –, de valahogy engem meg pont az ellenkező oldal érdekel, ami annyira most nem népszerű, viszont valahogy mégis azt találom igazinak.
Orosz Ákos: „Nekem mindig fontosabb az emberi, mint a szakmai minőség”
Hosszú évek óta nem beszélgettünk, de úgy érzem, sokkal nyugodtabb vagy. A színpadon ugyanazzal az energiával dolgozol, de az állandó zsizsgés, ami régebben civilben is benned volt, mintha átfordult volna egy nyugalmi állapotba.
Tavaly év végén lettem negyvenéves. Más hőfokon izzok, de talán nem is lobbanok el olyan hamar... Igen, van valami megnyugvás bennem. Elfogadás: önelfogadás. Igyekszem kizárni az olyan dolgokat, amikre nincs hatásom. A saját házam táján próbálok söprögetni, és ott minél többet. Meg befele figyelni, minél többet. Azt gondolom, hogy ezzel talán valahogy a környezetemre is pozitívan hatok. Ezt próbálom. Ezt keresem. Színpadon is mindig az érdekelt, hogy mit kezdünk a nekünk megszabott idővel.
Nekem az alkotás, a színház egyrészt valami szakrális dolog, valami olyan, ami nagyon absztrakt, és a létezés sűrű pillanataival foglalkozik, mint a szerelem, a születés, a halál, a felelősségvállalás, a döntéshelyzetek. Próbálok ebből tanulni, és most már nemcsak a színpadon, hanem az életben is keresem azt a fajta jelenlétélményt, amit egyébként a színpadon furcsa módon többször megéltem, mint mondjuk a magánéletemben.
A zene, mint szakrális dolog az utóbbi években a színházi létezésedben is előtérbe került. Ott A dzsungel könyve, az István, a király vagy a Rémségek kicsiny boltja. Hogy érzed magad ezekben a feladatokban?
Én alapvetően prózista vagyok. De jó a ritmusérzékem, nagyon jó a hallásom, és nem, nem csak azért, mert nagy a fülem. Ha a kezem ügyébe kerül valamilyen hangszer, akkor hamar sikerül valamennyire megszólaltatnom. Egyébként soha semmilyen zenét nem tanultam, de valahogy autodidakta módon ragadt rám. Voltak különböző zenekaraim, írok dalokat, meg dalszövegeket, és vannak színdarabok, amiknek a zenei anyagába én is belenyúltam.
Ezért aztán a zene mindig elkísért, de nem olyan intenzíven, mint mondjuk a Rémségek kicsiny boltjában: 15 dal, full Broadway-musical, de ezt a szerepet is valahogy meg kellett tudnom ugrani. Prózistaként ez egy jó feladat, mert a képességem megvolt hozzá, viszont nagyon kellett a nyugalom és a lazaság, hogy képes legyek kihozni a bennem rejlő potenciált. Egy csomó mindent tanultam önmagamról, új irányból, hogy egyszerűen lazaságból tudjak dolgozni, ez nagyon fontos az énekléshez.
Jó érzés volt a harmincas éveim végén egy teljesen új feladatkörbe belecsöppenni, mert ennek a szakmának az is a lényege, hogy mindig újat tapasztaljunk magunkból is, hogy mindig új helyzetekbe rakjuk magunkat, és időről időre kilépjünk a komfortzónánkból. Mindig nagy örömöt ad a zene, viszont egy ilyen előadás különös izgalommal is jár. Havonta nagyjából 20 alkalommal valami prózai előadásban játszom, hol üvöltözök, hol a füstben jövök-megyek órákon keresztül, hol éppen vicceskedek, de mindenesetre sokféleképpen kell használnom a hangomat, nem csak az éneklésre van trenírozva.
Ezért amikor havonta két-három alkalommal egy-egy nagyobbat kell énekelnem, az mindig különleges esemény az életemben, mert nem ahhoz vagyok hozzászokva, és nagyon nem mindegy például, hogy előző nap mit játszottam, vagy, hogy aznap délelőtt mit próbáltam vagy szinkronizáltam.
A színpadon túl most hogy van jelen a zene az életedben?
Az első zenei albumom előkészítésén dolgozom Tempfli Erikkel és Mogyoró Kornéllal. Lassan, de biztosan halad a projekt. Leginkább a saját zenéimből dolgozunk, mert nagyon-nagyon sok zeném van, amivel még nem kezdtem semmit. Egyszerűen elkezdtünk válogatni a dalokból, felfedezni, átdolgozni őket – ilyen szempontból is aktiváltam magam. Emellett egy verseskötetet is készülök kiadni, és ez a kettő összefügg, hiszen mindig is írtam dalokat, mindig is írtam dalszövegeket. Kicsit dalszövegeket, kicsit verseket, kicsit novellákat, és ezeket most próbálom rendszerezni, egységbe szerkeszteni. Ebben Sediánszky Nóra dramaturg a jobbkezem.
Nyilván csak miután lement a Frankenstein bemutatója, amelyben én játszom Victor Frankensteint, a doktort, aki megteremt egy korábban nem létező entitást.
Nagyon izgalmas a témafelvetés. Egy regény, amelyet jó időre kisajátított magának a horrorirodalom. Kíváncsi vagyok, hogy jelenik majd meg színpadon, hiszen itt nyilván szükséges egy filozófiai mélység is ahhoz, hogy a színházba járó közönséget megszólítsa.
A regényhez szerintem nagyon közel áll ez az adaptáció. Megmondom őszintén, hogy a legújabb Netflix-változatot nem láttam, a legutóbb a regényt olvastam és a mi példányunkat, hiszen ez is egy új adaptáció. Amikor kijött a Netflixen a film, addigra már megkaptam az itteni példányt, és elkezdtem nagyon hamar megtanulni, mert nagyon sok szövegem van. Aztán úgy döntöttem, hogy akkor már csak a bemutató után nézem meg a filmet, bár szerintem nem zavarna be – méghozzá azért, mert szerintem a regényhez hasonlít leginkább a mi verziónk.
Újszerű, és vannak benne új szereplők, itt-ott más a cselekmény, de maga a problémafelvetése a felelősségvállalásról, a kételyről, a határok átlépéséről, az egoról szól, amikor pedig olvastam a regényt, engem sem feltétlenül a horror része volt, ami megfogott.
Réti Adrienn: „Szeretem kinyitni az embereket”
Milyen érdekes, hogy valaki 19 évesen ír egy regényt, és sok-sok idővel később életre kell egy színpadon, és még mindig érvényes kérdéseket boncolgat.
Hát igen, ez komoly. Mary Shelley, a nagy Percy B. Shelley költő felesége 19 évesen írja ezt a regényt. Mindenki nagy meglepetésére: az összes nagy költőt lepipálta az ő rémtörténete.
Egy premier után megjutalmazod magad valamivel?
Most már megpróbálom úgy élni az életemet, hogy olyan dolgokat csináljak, amit amúgy is szeretnék csinálni. Így nincs most ilyen speciális érzésem, hogy mit fogok csinálni, mivel jutalmazom magam. Nekem a buli a színpadon van. Két napom lesz premier után, amikor tudok majd pihenni. Aludni fogok és megélni az élményt. Ez azért mindig egy nagyon intenzív időszak. Hosszú hetekig mész, mész, mész valami felé, és aztán egyszer csak odaérsz. És akkor puff, kilyukad a lufi. Kimerül a benzintank. És akkor mit csinálsz hirtelen?
Van egyébként egy ilyen mondat a Frankensteinben, ami erre rímel, egy Krasznahorkai idézet. Nem pontosan adom most vissza, de az a lényege, hogy „a kielégülés pillanatában jössz rá, hogy nem csak a kudarc kibírhatatlan, de a siker is elviselhetetlen”. Bármi lehet. Lehet, hogy nagyon jó lesz ez az előadás, és nagyon fogják szeretni. Lehet, hogy nagyon jó lesz, de nem annyira fogják szeretni. Lehet, hogy nem lesz annyira jó, de nagyon fogják szeretni. És lehet, hogy nem lesz jó, és nem fogják szeretni. Egy csomóféle variáció van.
De az biztos, hogy a végén egy óriási űr fog maradni bennem, mert maga a folyamat, ahol most tartunk, amiben most benne vagyunk, az összes problémafelvetésével, minden kérdésével, küzdelmével és minden kérdőjelével, ez egy jó dolog. Mert olyan emberek vannak benne, akik tisztelik egymást, mert együtt igyekszünk kihozni egymásból és magunkból a maximumot a legjobb tudásunk szerint.
Ez a mi expedíciónk, ami kockázatos, bizonytalan, de felemelő is egyben. A rendező, Hegymegi Máté alkotócsapata nagyon felkészült, jó példányt írtak, szuper a koncepciójuk, tök jófej kollégák vannak, nagyon-nagyon szép lesz a végeredmény. Az szinte biztos, hogy vizuálisan óriási élményt fog nyújtani. És hát ez a fajta intenzív dolog amennyire fáraszt, annyira fel is dob. Ha pedig ennek vége van, akkor hirtelen az ember egy kicsit lebeg az űrben. Egyszerűbben válaszolva a fenti kérdésedre, szerintem szaunázni fogok.
