„Vannak olyan cigányok, akikkel le lehet ülni egy asztalhoz” - interjú a Parno Graszt frontemberével, Oláh Józseffel
A Parno Graszt koncertjein lehetetlen csendben állni: a színpadról ömlik a zene és az energia. A zenekar már több mint két évtizede járja az országot és a világot, miközben megőrizte azt a közvetlen, családias hangulatot, ami sokak kedvencévé tette.
Ezeket láttad már?
A Parno Graszt frontemberével, Oláh Józseffel az együttműködéseikről, a közönségükről, a kulturális életben betöltött szerepükről és a fiatal roma tehetségek helyzetéről beszélgettünk.
Az elmúlt években egyre több kortárs előadóval működtetek együtt, elég csak a Pogány Indulóra vagy a Bohemian Betyarsra gondolni. Honnan indult ez az irány, és mit adnak ezek az együtt működések?
A Bohemian Betyars egészen véletlenül jött, tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt, amikor egy helyszínen játszottunk Pécsen. Először láttuk őket, és egészen meg lepett a fizimiskájuk, a kinézetük. Később ők kerestek meg minket, ennek lett az eredménye a Ha menni akarok című dal. Nagyon vérfrissítő ezekkel az előadókkal együtt dolgozni! Ha a Bohemian Betyarsszal koncertezünk, akkor egészen elképesztő dolgok történnek a színpadon, annyira elszáll mindenki, hogy az hihetetlen
A zenekarnak is nagyon jót tesz, ha kiszakad abból, amit játszik. Mindig a dal dönti el, hogy lesz-e közös projekt vagy sem. Nekem, mint zeneszerzőnek ez új kapukat nyit. Nagyon izgalmas dolog az, hogy egy populárisabb számba hogyan tudom belerakni a Parno Grasztot, hogy ne veszítse el a stílusát.
A közönségetek rendkívül vegyes, nemcsak a roma közösségben vagytok népszerűek. Mit gondoltok, van kulturális küldetésetek azon túl, hogy zenéltek? Érzitek, hogy valamilyen hídszerepet is betöltötök?
Azáltal, hogy többezres tömegeket mozdítunk meg, mindenképpen. Szerintem többségben a nem romák járnak el koncertjeinkre. Ez fontos, és mi ezt keresztként is hordjuk, mert az embereknek van egy elképzelésük a cigányokról úgy, hogy testközelből nem találkoztak velük, csak az internetről látott dolgokon keresztül. Kialakul bennük egy fals kép, és amikor megismernek minket, tényleg rácsodálkoznak, hogy ez valójában nem is így van.
Lovas Rozi: „Igyekszem a lehető legjobbnak lenni minden pillanatban”
Rengeteg ilyen esetünk volt koncertek alkalmával, hogy embereknek megfordítottuk a véleményét a cigánykérdéssel kapcsolatban, mert addig nem igazán vagy egyáltalán nem szerették őket, de megismertek minket. Úgyhogy nekünk ebben nagy szerepünk van, és amíg a Parno Graszt létezik, addig kutyakötelességünk, hogy megmutassuk, vannak olyan cigányok, akikkel le lehet ülni egy asztalhoz.
Régóta létezik a zenekar, de mintha folyamatosan egyre népszerűbbek lennétek. Mi az, amit szerintetek a közönség elkapott veletek kapcsolatban?
Azt látom, hogy egyre többen vannak, mindenhol telt házas koncertjeink vannak, és megdöbbentő, hogy milyen embertömegek jönnek el. Szoktam olvasni Facebook bejegyzéseket ezzel kapcsolatban, és többségben azt írják, hogy önazonosak vagyunk és megmaradtunk olyannak, amilyenek mi vagyunk. Nem vettünk fel sem sztár-, sem nagy művészmaszkot. Nekem mindig az volt a mondásom, nem a közönség van értünk, hanem mi vagyunk a közönségért.
Ha valaki kifizeti a belépőjegyet, nekünk kötelező olyan élményt nyújtani, hogy azt érezzék, ezért megérte. Pláne, hogy vannak olyanok, akik sok kilométert utaznak azért, hogy lássanak minket. A másik, ami még fontos tényező, hogy nagyon jó közreműködői dalok születnek olyanokkal, mint a Pogány Induló, a Bohemian Betyars vagy a Bagossy Brothers Company. Velük egymás közönségei felé is nyitunk, akik elkezdtek a koncertjeinkre járni.
A borítókat, koncertszetteket nézve kirajzolódik, hogy fontos számotokra a vizualitás. Mit szeretnétek megmutatni vagy közvetíteni a látványvilággal, és hogyan kapcsolódik az identitásotokhoz?
Az igazat megvallva, azért cseréltük le a fekete ruhát, mert nagyon meleg volt. Borzasztó volt feketében játszani harminc-negyven fokban. Emiatt kezdtünk el fehéret hordani, és mindenki azt mondja, hogy ez mennyire jól néz ki, így megmaradt. Kényelmesebb és az embereknek is tetszik. Most, ahogy belegondolok, a zenekar jelképe is egy fehér ló. Egyébként valamit mindig adni kell a szemnek is. A látványnak is változnia kell. Ha valaki volt már a koncertünkön, és eljön újra, azt érezze, hogy fejlődtünk.
Hogyan változott a roma zene fogadtatása Magyarországon azóta, hogy elkezdtetek zenélni? Mit érzékeltek ebből ti a színpadon vagy akár a médiában?
Nem mondanám, hogy túl fényes a fogadtatása itthon, szerintem külföldön sokkal jobb a helyzet. Muszáj volt új irányokba mozdulnunk, közreműködő dalokat készítenünk. Olyanokat, amikkel a fiatalokat is megszólítjuk, miközben a régi cigány dalok is megmaradnak. Valljuk be, ez rétegzene, ezért nyitottak vagyunk. Sok élmény éri a közönséget, ha eljön egy koncertünkre. Az biztos, hogy utána nem lesz olyan, hogy valaki ne jöjjön el egy másikra, mert olyan zenét fog hallani, ami szíven üti.
Veréb Tamás: „Volt olyan időszakom a pályán, amikor azon gondolkoztam, milyen civil munkát válasszak”
A roma nők szerepvállalása egyre erősebben jelen van a kulturális térben is. Ti hogyan látjátok ezt a változást? Mit jelenthet ez a jövő szempontjából?
Elég baj, hogy csak a kultúra terén van szerepük. Lehetne sokkal több helyen részük. A roma nők valahogy nagyon hátra vannak sorolva. A falusi cigány lányokat megnézve, nem is nagyon érzem azt, hogy ők vágynak vagy tudnának előre jönni bármiben. Csak a művészvilágban van az, hogy a roma nőknek valamilyen szerep jut, amúgy meg semmi. Ez a fiúkat is beleértve egységesebben igaz. Városban nem ez a helyzet, sokkal több lehetőség van, a művészvilágban pláne.
A zeneiparban nem mindig könnyű érvényesülni. Mi segített nektek abban, hogy egyszerre maradjatok hitelesek és frissek?
Folyamatosan új dolgokat kapnak az emberek tőlünk. Csinálunk számokat más előadókkal, azokat beépítjük a koncertjeinkbe és a többi. Bár a műsorok most már kötöttebbek, de így sincs két egyforma koncertünk, mert állandó a változás. Ha más nem, akkor én biztosan fel borítom a rendet valahol, valamikor. A legfontosabb elem ebben az egészben az, hogy ez egy család. Egymásért megyünk, csináljuk. Mint család, mi örömzenélünk a színpadon.
Az embereknek ez nagyon tetszik, hogy nem művészieskedjük túl, hanem felmegyünk, és odacsapunk szívvel-lélekkel. Nem szeretem azt, amikor egy koncert hullámzik: lemegy mélybe, visszajön, és ismétlődik. Ha egyszer megindul, akkor legyen kicsúcsosodva, aztán a végén robbanjon akkorát, mint egy ház!
„A roma közösségnél nem ismerek befogadóbb közösséget” - Márton Joci LMBTQ-aktivista, identitáspolitika-szakértő a Romaként. podcast vendége
Szerintetek hogyan tud egy fiatal ma bátor lenni és biztos önmagában egy olyan világban, ahol kategorizálnak és elvárásokat erőltetnek rá az emberre? Különösen egy fiatal roma esetében.
A mi koncertjeinken találkozunk ilyen fiatalokkal, de nagyon kevés roma fiatal van, aki ki tudott valamiben emelkedni. Ők általában a városiak. A falusi fiatalok egy másik kérdés, ők nagyon nehéz helyzetben vannak. Nem igazán látok olyan kitörési pontot, hogy ez bármennyire is változhatna. A fiatalok élete ott nagyon más, mint amit a városban elképzelnek. Budapesten nyilván más, mert több a lehetőség, és jobbak a körülmények.
Azt gondolom, hogy Isten mindenkinek megadja a lehetőséget, a falusi cigánygyerekeknek is. Kérdés, hogy felismeri-e és tud-e élni vele. A többség a biztosat nem cserélné el a bizonytalanért. Nincs jövőképük, így nem vágnak bele nagy dolgokba, ezzel nem süllyednek el.
Ha meg kellene fogalmaznotok egy mondatban, hogy mit jelent roma zenét játszani a 2020-as évek közepén, mi lenne az?
Amellett, hogy küldetésünk és szívügyünk, lehet, hogy elcsépelten hangzik, de nekünk cigányzenét játszani maga az öröm, és ezt próbáljuk átadni a közönségnek is, hogy ezt ők is szívják magukba. Remélem, hogy nagyon sok nem roma embernek változik meg a véleménye jó irányba a cigányságról.
Fotók: Generál Kristóf, Stylist: Kökény Nikoletta, Smink: Marencsák Zsófia, Haj: Szepeshelyi Gabriell
