Péterfy Bori a modern, szabad nő megtestesítője: nyers őszinteséggel követel több nőt a politikába, miközben kendőzetlen nyíltsággal beszél az élete bármelyik aspektusáról. A GLAMOUR Women of the Year gála a női teljesítményt ünnepli, Bori életútja, mentalitása és világlátása pedig tökéletesen visszaadja mindazt, amiről a gála szólt. A nők lehetnek egyszerre nagyon tudatosak, nagyon sikeresek, nagyon érzékenyek, vadak és sebezhetőek egyszerre.
Ezeket láttad már?
Az idei GLAMOUR Women of the Year gála sem maradt koncert nélkül. A színpadon az ezer fokon égő, megalkuvást nem ismerő, elementáris energiájával az egész gála közönségét megtáncoltató Péterfy Borival beszélgettünk nőkről, sikerről, szorongásról, életről és valódi, kompromisszummentes önazonosságról.
Most, hogy beindul a nyár, mennyire lesz sűrű az előtted álló időszak?
Hál’ Istennek nagyon sok koncert lesz, és még a színházi évad is kitolódik kicsit júniusig. Szóval nagyon-nagyon sok a munka.
Van olyan, amit nagyon vársz, vagy amire már nagyon készülsz?
A pár szabadnapot! Tudom, hogy az én számból elég meglepő, de tényleg. Nagyon keményre sikerült ez az év, vagy hát az elmúlt három évet sikerült egy kicsit túltolni. De nyilván a koncerteket nagyon várom. Vannak azok a speciális bulik, amelyek kifejezetten jók szoktak lenni, mint az Orfű, és társai, azokat főleg nagyon várom.
A te naptárad olyan, hogy attól a legtöbben nagyon gyorsan kidőlnének. Te hogyan bírod ezt ilyen jól?
Az én munkám egyben fel is tölt. Múlt héten volt például egy színházi premierem, és bármennyire is pokoli fárasztó az élet, annyira isteni az előadás, meg annyira imádom a szerepemet, hogy az nem hogy visszaad, hanem még fel is tölt. Ugyanez igaz egy jó koncertre is. Meg hát bírni kell, örülök, hogy még tudom csinálni teljes gőzzel, hogy még van ennyi energiám. És ott vannak a kis lopott idők, amikor lehet sportolni, jógázni, meditálni.
Erős Antónia: „A hitelesség nem a hangerőn, hanem a következetességen múlik”
Mikor felléptél a GLAMOUR Women of The Year gálán, akkor is ezer fokon égtél, és lenyűgöző volt, ahogyan ezt az energiát átragasztottad a közönségre, és a végén mindenki felállva táncolt.
Az emberek azért alapvetően szeretnék jól érezni magukat, főleg egy gálán. Magyarországon eléggé jellemző, hogy olyan nehezen szakadnak ki a keretekből az ilyen típusú műsoroknál, és sokszor feszengős az egész. Mikor műsorvezető vagyok egy eseményen, azt is egészen más és rendhagyó módon csinálom. Mivel teljesen máshonnan is jövök, így a művészetnek is olyan ágát csináltam mindig, ami a kísérletezésről, a frissességről, az újításról szólt. Szeretem egy kicsit meghekkelni a dolgokat, amikor csak lehet.
Ha már hekkelés, a koncert végén azt mondtad, hogy szeretnéd, ha több nő lenne a parlamentben…
Úgy mondtam, hogy a kib*szott parlamentben, azért azt tegyük hozzá!
Teljesen jogos. Úgy tűnik, mintha meghallgattak volna!
Az esemény már nagyon-nagyon a választások közeledtével volt, feszült idegállapotban volt szerintem már mindenki. Ez egy olyan díjátadó, ahol nagyon-nagyon sok olyan nő megjelenik a jelöltek, a díjazottak, a felszólalók között, aki tényleg fantasztikusak, és nagyon-nagyon sokat tesznek le a szakmájukban az asztalra. Mindenképp fontosnak éreztem, hogy elmondjam, mennyire vérlázító volt, hogy ilyen kevés volt a nő a parlamentben.
Egyébként is van egy ilyen mániám, hogy szerintem a férfiak már olyan sokszor belebuktak a világvezetésbe, hogy megpróbálhatnák átadni most már nőknek. Nézzük meg, hogy mi mit hoznánk ki belőle! De a férfi ego nem szereti kiadni a kezéből a hatalmat, pedig érdekes lenne. Most viszont fantasztikus nők kerültek a parlamentbe, csodálatos, hogy kimondtam, és tényleg így lett.
Mi kellene ahhoz, hogy egyszer eljussunk addig, hogy az is elképzelhető lehessen, hogy nő legyen az ország miniszterelnöke?
Nehéz ez egy ilyen társadalomban, főleg ilyen 16 év után. Ráadásul azt is látjuk, hogy a politika tényleg pokoli nehéz pálya. Egyelőre örüljünk annak, hogy ilyen fantasztikus pozíciókba kerültek nők, és reménykedjünk, hogy olyan dolgok fognak történni végre, amik fontosak, és más nőknek adhatnak olyan erőt, amiből - talán már nem a mi életünkben, de - egyszer kinőhet egy női miniszterelnök-jelölt.
A GLAMOUR Women of the Year gála a női teljesítményeket ünnepli. Te mennyire tudod megélni és megünnepelni a sikereidet?
Szeretem úgy megélni a sikereimet, hogy átgondolom, mit tanulhatok belőle. A színpadon a magabiztos nő látszik, de azért tudok én is szorongani, elbizonytalanodni, és elveszíteni az önbizalmam. Nagyon érdekes, hogy a szakmámban a tenyerén hordoz az élet, a szakmai döntéseket én hozom meg, ismerem magam, a határaim, tudom mi a terepem, mi az, amit érdemes elvállalnom, és mi az, amiben talán nem lennék olyan nagyon jó. Azonban néha azt érzem, hogy ezeket a skilljeimet a magánéletben elveszítem. Ezt próbálom most egyensúlyba hozni, mert a magánéletben pont azokra a nőkre szokták azt mondani, hogy nem az a tipikus feleségtípus, akik ennyire sok mindent csinálnak ilyen szenvedélyesen.
Márkus Luca: „Csodálatos, hogy női történeteket közvetíthetek”
Nem hiszem, hogy van olyan cikk rólad, amiben ne jelenne meg az a szó, hogy „erő”. Változott számodra ennek az erőnek a definíciója a húszas éveid óta?
Rengeteget! Ráadásul olyan szempontból nagyon későn érő voltam, hogy nem fiatalon jött meg a színpadi önbizalmam. Lehet ezért is égek ki lassabban. Viccelek, de a húszas éveimben tényleg sokkal bizonytalanabb voltam. Nem volt teljesen egyértelmű, mennyire leszek sikeres ezeken a pályákon. Nem a szakmámban, sokkal inkább nőként voltam magabiztosabb és erősebb.
Persze, akinek a sors nagyon kemény kihívásokat gurít elé, legyen szó személyes, családi vagy bármilyen drámáról vagy tragédiáról, az már egészen fiatalon erős kell, hogy legyen, de nekem igazából az anyaság, a válás, az egzisztenciális szorongások hozták el azt az érzést, hogy b*ssza meg, én ezt az egész világot egyedül is el tudom húzni. Persze közben ebben azért baromira el lehet fáradni, meg az ember szeretné, hogy valaki kicsit pátyolgassa meg kényeztesse, de előfordul, hogy ezt is magunktól érdemes várni.
Az elvárások nyomtak téged fiatalként vagy akár most?
Fiatalként egy picikét jobban, mert sok-sok sikeres művész van a felmenőim között, szerettem volna én is megtalálni magamban és működtetni azt a tehetséget, amiről azt érzem, hogy erre születtem, amiben boldog és sikeres lehetek. Amíg nem volt meg ez az érzés, addig szorongtam, hogy megtalálom-e, és az nagyon nem volt jó. Mikor úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok, akkor egyre inkább kezdtem megnyugodni.
Szabó T. Anna: „Bármi történhet velem, jó vagy rossz, nekem írnom kell tovább”
Kívülállóként nézve van benned valamiféle punk attitűd, valami kompromisszummentes, „azért is megcsinálom”-érzés. Mindig is ilyen voltál, vagy ehhez azért kellett belső munka?
A punkság nem volt rám soha jellemző, de az valóban igaz, hogy nem adom fel. Jól tudom kezelni a kudarcokat, és ez szerintem nagyon fontos. A másik szerintem az, hogy jó megérzéssel választottam. Ez a szakma, legyen szó a zenekarról vagy a színházról, csapatjáték. Úgy érzem jó csapatjátékos vagyok, és jó megérzéssel választottam csapattagokat is.
Ha már közösségek, nemrég talán Sisi vagy Lábas Viki beszélt arról, hogy mennyire felemelő, hogy egyre több a nő a zenei színtéren, erősödik a női közösség. Te hogyan látod ezt a változást?
Egyre több női előadó van, de igazából nem is ez igazán a vízválasztó. Ha valaki tényleg ezt a zenekaros, turnébuszos, rock and roll életformát bevállalja ebben a picike országban, azért az tényleg nagyon nehéz, mondom ezt úgy, hogy több mint húsz éve csinálom. Főleg akkor válik azzá, mikor bejön a család és a gyerek kérdés. Ha valaki néha itt-ott fellép énekesnőként, az teljesen tartható, de ez a vándorélet, nagyon kemény.
Sokan vagyunk úgy, hogy bármi öröm vagy negatív dolog ér, a zene az első, amihez nyúlunk. Éreztél emiatt előadóként és szerzőként bármilyen felelősséget alkotás során?
Ez csak akkor működik ha valamit szívből csinálsz, aztán az vagy betalál az embereknek, vagy nem. Az úgy nem működik, hogy „hú, nagyon sok lánynak testképzavara van, ezért most csinálok egy testképzavarról vagy éppen egy borderline-ról szóló dalt". Látom, hogy ez a nyugati popzenében divat, és nagyon sok olyan téma van, amit direkt meglovagolnak előadók, de azokat a dalokat 20-30 fős stábok írják, centire ki van mérve minden, hogy sláger legyen, de ez teljesen más, mint az, amit én csinálok. Ahogy én működöm együtt Tövisházi Ambrussal, aki a zenéket szerzi, ott csak azok a dolgok működnek, ami belőlünk jön.
„A sikeres ember nem az, aki sosem küzd, hanem az, aki csinálja és mozgásban marad.” – Interjú Molnár Dórával, a This is Redy alapítójával
Tehát a lényeg az önazonosság…
Igen, és akkor az elmondhatatlanul jó érzés, egy tök jó érzés, hogy kiderül – akár most itt a legutóbbi, Medúza című lemeznél is –, hogy mennyire sok olyan embert megtalál és megérint a dal, akik hasonló élethelyzetben vannak, vagy voltak, és érzelmileg tudnak kapcsolódni a szövegekhez.
