előfizetésem
Hírlevél
Szakértő arról, ha a mindfulness gyakorlása csak egy újabb pont lesz a teendőid listáján
A 21. századi ember számára a pihenés többé már nem a semmittevés, az ágyban vagy a napon fekvés szinonimája. Sokkal inkább egy projekt, amit be kell illeszteni a mindennapjainkba. Ebben a gyors tempójú világban, ahol az önoptimalizálás már egy vallássá vált, a megnyugvást ígérő technikák, mint a mindfulness is áldozatul esnek a hatékonyság oltárán. A tudatos jelenlét eredetileg a létezés öröméről szólt, az ítélkezésmentes megfigyelésről. Mára azonban sokak számára egy újabb tétellé vált a tennivalók listáján. Üdvözlünk a teljesítményközpontú tudatosság korában, ahol már a belső békét is be kell írni a naptárba.
Az eredeti buddhista gyökerekből származó és táplálkozó meditáció kicsit átalakult, mire elérte a nyugati embereket. A spirituális mélységeket és az etikai alapokat sok esetben felváltotta a kortizolszint-csökkentés és az agyi alkalmazkodás ígérete. Azt sugallják, hogy a mindfulness hatására nemcsak jobban fogjuk magunkat érezni, hanem hatékonyabban hozunk döntéseket is, valamint jobban bírjuk a munkahelyi stresszt. Ezt a jelenséget gyakran hívják a szakértők „McMindfulness”-nek, utalva arra, hogy a módszer kiüresített, gyorsfogyasztássá vált, ami közel sem azt adja, amit ígér.
A probléma ugyanis ott kezdődik, amikor a meditációs párna már edzőtermi kellékké válik. Az emberek ugyanis nem a megvilágosodást keresik, hanem annak előnyét, hogy kikapcsolják az agyukat. Az okosórájukon keresztül nézik a szívritmust, és aggódunk, frusztrálttá válunk, ha az elménk nem csendesedik le az előírt tíz perc alatt. Ez a fajta teljesítménykényszer teljesen kiöli belőlünk az elfogadást, a megnyugvást, a megvilágosodás élményét.
A mindfulness és az önismereti munka ellentmondásai
Minél görcsösebben akarjuk elérni az eredményt, annál távolabb kerülünk tőle. Ráadásul teljesítményközpontú társadalomban a meditáció már-már státuszszimbólummá vált. Sokan azon versenyeznek, ki tud többet meditálni, önismereti munkát végezni, és ha valaki nem volt képes erre napi tíz-húsz-negyven percet erre szánni, az le van maradva. A burkolt dicsekvésnek köszönhetően pedig már ott tartunk, hogy a belső munka egy versennyé vált. Ez a szellemi nárcizmus pedig észrevétlenül szivárog be a mindennapjainkba. Úgy érezzük, hogy, ha nem haladunk elég gyorsan az önismereti úton, ha még mindig szorongunk, vannak dühkitöréseink, akkor rosszul csináljuk az egészet.
5 mindfulness gyakorlat elfoglalt embereknek, ami észrevétlenül változtatja meg az életedet
„A teljesítménykultúra egyik sajátossága, hogy mindent mérhetővé és optimalizálhatóvá tesz még azokat a gyakorlatokat is, amelyek eredetileg épp a nem csinálásról és az elfogadásról szólnának.” - mondták el a NyugiZóna Project alapítói. Kovács Tünde és Boukortt Meryem úgy vélik: „A mindfulness nem teljesítmény, hanem tudatos jelenlét ítélkezés nélkül. Amikor azonban a gyakorlat beilleszkedik egy versengő, eredményorientált közegbe, a fókusz eltolódhat az önelfogadásról az önoptimalizálás felé. Nem a jelenlét minősége válik fontossá, hanem az, hány napja meditálunk, mennyire vagyunk produktívabbak tőle, vagy gyorsabban csökken-e a stressz.”
Hozzátették, ilyenkor az önismeret sem feltárás, hanem projekt lesz, ahol a cél a gyorsabb fejlődés és a hatékonyabb működés. „A paradoxon éppen az, hogy a tudatosság így elveszíti legfontosabb funkcióját: a belső tapasztalatokkal való együttérző kapcsolatot.”
A nyugodt alkalmazott többet bír
Itt jönnek képbe a HR-osztályok. Nem mehetünk el ugyanis amellett a jelenség mellett sem, amikor a vállalatok beépítik a mindennapjaikba a belső csendet. A hatékonyság kapcsán felismerték, hogy egy kiegyensúlyozott dolgozó többet bír, kevesebbet betegszik le, és ritkábban lázadozik a problémák ellen.
Itt a mindfulness már nem egy segítség, hanem a kizsákmányolás egyik eszköze.
Ezt a folyamatot a szakértők gyakran szellemi gázlángolásnak nevezik. Ahelyett ugyanis, hogy a cég csökkentené a toxikus munkaterhelést vagy a tarthatatlan határidőket, meditációs szobákat nyitnak, tréningeket kínálnak. A felelősség így újra az egyéné, nem a cégé. De mivel jár ez? Ha például kiégünk, az nem a 60 órás munkahét hibája. Ez azért fordulhat elő, mert nem voltunk elég tudatosak, nem meditáltunk eleget. A szemléletmód pedig a rendszerszintű hibákat egyéni felelősséggé minősíti át.
A munkavállaló pedig, mivel lojális, még a reggeli kávéja mellé is meditál egyet, hátha így majd jobban bírja a strapát. Ez a fajta tárgyiasított spiritualitás pedig megfoszt bennünket attól az élménytől, amiről a mindfulness szólna. Már nem gyakorlat lesz, hanem egy újabb feladat a végeláthatatlan munkahelyi listán.
A hangokra figyelés paradox módon segítséget kínálhat az egyre zajosabb világunkban
Többé már nem bízunk a megérzéseinkben?
A teljesítménykényszer másik problémája a technológia fejlődése. Nem figyelünk önmagunkra, egyszerűen mindent az okos eszközökre bízunk. Ha az óránk azt mondja, hogy nem aludtunk jól, akkor fáradtnak érezzük magunkat még akkor is, ha egyébként frissen ébredtünk. Ugyanez van a meditációval. Biofeedback eszközökkel mérjük az agyhullámainkat, grafikonon elemezzük a belső békénket, és frusztrációt érzünk, ha a nyugalmi indexünk aznap alacsonyabb az előző időszakénál.
Ezt hívják digitális kontroll-mániának, amely technológiát visz a spiritualitásba. Egy olyan helyre, ahol annak semmi keresnivalója. Elfelejtjük, hogy a mindfulness lényege éppen az adatokon és az ítélkezésmentes tapasztalás lenne. Amikor a jelenlétünket pontozzuk, akkor egy újabb függőséget alakítunk ki. Már nem önmagunkhoz, hanem az algoritmushoz kapcsolódunk hozzá. A csend így többé nem szabadságot, hanem egy újabb adatot szül, amit elemezni, optimalizálni és javítani kell.
A toxikus pozitivitás
Van egy másik terület, ahol problémát tud szülni az, hogy versennyé tettük a mindfulnesst. Applikációk ezrei ígérnek azonnali megnyugvást, meditációs élményeket, ahol jelvényeket kapunk azért, ha elég kitartóak vagyunk. Ez a megközelítés azonban köszönőviszonyban sincs a mindfulness eredeti céljával. Fenntartja azt a téveszmét, hogy csak a megfelelő pontszámokkal lehetünk hitelesek. A toxikus pozitivitás pedig elnyomja a valódi nehézségeket. A cél ugyanis már kizárólag a zen állapot fenntartása, mindegy hogyan és milyen eszközökkel.
A gond ezzel kapcsolatban az, hogy így nem a probléma gyökerét tárjuk fel, hanem kvázi egy agyra ható fájdalomcsillapítót veszünk magunkhoz.
Ahelyett, hogy megvizsgálnánk azt, hogy miért égtünk ki, még intenzívebben próbálunk eljutni a nyugalmi állapotba, hogy tovább bírjuk a gyűrődést. Megpróbáljuk elhitetni magunkkal, hogy csak rajtunk múlik a boldogságunk, még egy alapvetően boldogtalan környezetben is.
Egy hónapig minden nap meditáltam, és megosztom veled, miket tapasztaltam
Hogyan kaphatjuk vissza a mindfulness erejét?
Az első és legfontosabb ebben a teljesítményhajhász világban: fel kell ismernünk, hogy a tudatos jelenlét nem egy cél, hanem egy folyamat. Vissza kell találnunk a kezdőpontra. Nyitottnak kell lennünk, nem szabad elvárásokat támasztani magunk elé. A valódi tudatosság nem ott kezdődik, ahol tökéletesen urai vagyunk az elménknek, hanem ott, ahol képesek agyunk elengedni a tökéletlenséget. Ahol elismerjük azt, hogy bizony vannak napok, amikor szorongunk, dühösek vagyunk, és ez nem hiba, hanem az emberi lét része.
A cél tehát ne az legyen, hogy még jobban meditálunk, még többet fókuszálunk. Adjunk engedélyt magunknak arra, hogy a tudatos jelenlét ne feladat legyen, nem kell, hogy mindenáron vezessen valahova. Nincs profitja, nem tesz minket sem jobb, sem hatékonyabb munkaerővé. Nem szüntetni meg a kiégést, a szorongást. A valódi szabadságot csak akkor érhetjük el, ha képesek vagyunk a csendet önmagáért szeretni. Ne eszközként tekintsünk rá, hanem egy segítségként.
Ahogy mondani szokták, a belső béke elérése sem egy versenyfutás, hanem egy maraton. Itt nincs dobogó, hogy ki éri el leggyorsabban. A csend pedig nem a hatékonyságot támogatja, hanem az emberi létezésünket, ami sokkal több annál, minthogy minden nap produktívak vagyunk.
