Többet elárul a társadalomról az év szavának kikiáltott kifejezés, mint gondolnánk
2026-ban Erős Antónia nyerte Az év ikonja kategória díját a GLAMOUR Women of the Year gálán, – köszönőbeszédében pedig nemcsak a sikerről, hanem a hitelesség valódi áráról is beszélt. Szerinte a bizalom kulcsa a következetesség: az, ha valaki évek múltán is ugyanazokat az értékeket képviseli a reflektorfényben és azon kívül is. Híradósként különösen fontosnak tartja a szakmai integritást, még akkor is, ha az határok kijelölésével jár. „Szinte mindig ugyanazt mondom, és nem szoktam változtatgatni a véleményemet. Azt sem mondom meg, kire szavazzatok a választásokon, mert ezt egy híradós nem teheti meg” – fogalmazott Az év ikonja, szavait pedig elképesztő ováció fogadta!
Ezeket láttad már?
Erős Antóniával a díjátadót követően hitelességről, a női önelfogadás nehézségeiről és a dicséret erejéről beszélgettünk, amely – szerinte – hiánycikk a mindennapokban, mégis, egyszerűen pótolható, és világokat képes megmozgatni annak is, aki adja és annak is, aki kapja. Pláne, ha nőként megtanuljuk befogadni a jót (is).
A GLAMOUR Women of the Year “Az év ikonja” díja azokról a nőkről szól, akik munkásságukkal bebizonyították rátermettségüket, akik úttörők, sikeresek, egyben hitelesnek bizonyultak az elmúlt évtizedekben. A díj kapcsán felmerül a kérdés: mit jelent számodra az ikon kifejezés?
Ez egy nagyon érdekes dolog, mert amikor kiderült, hogy jelöltek a díjra, elgondolkodtam, mennyire illik hozzám. Az ikon szó kapcsán ugyanis egyáltalán nem gondolnék magamra! Ha viszont abban az értelemben használjuk, mint példakép, vagy példamutató valamilyen témában, azt sokkal közelebbnek érzem magamhoz.
Számomra az ikon olyasvalami, ami szinte elemelkedik a földtől, tehát nem egy híradós kategóriája, mint amilyen én vagyok. A szó kapcsán előbb asszociálok Audrey Hepburnre vagy Marlene Dietrichre, mint saját magamra! Épp ezért a kategória önmagában kicsi zavarba ejtő; biztosan nem fogom azt mondani magamról, hogy én lettem az év ikonja, ezzel együtt viszont nagyon hálás vagyok a GLAMOUR-nak a jelölésért.
Ezentúl egyértelműen a közönséget illeti dicséret azért, mert megszavaztak; ez egy rettentő kedves visszajelzés számomra! Minden közönségdíj és szavazat nagyon-nagyon fontos mérföldkő, mert ilyenkor olyan szeretetáradatot érzek magam felé, olyan kedvességet és elfogadást, ami a mindennapokban nem feltétlenül jön át. Azt, hogy több tízezer ember vette a fáradtságot és szavazatot adott le rám, egészen megható! Nagyon hálás vagyok nekik!
Az ikon szó kapcsán említetted a példakép kifejezést. Mikor érezted a pályád során először, hogy amit csinálsz, az már jócskán túlmutat rajtad, a mindennapi tevékenységeden, mondhatni példaképpé váltál?
Ezek érdekes dolgok, hiszen az ember sosem gondolkodik ilyesmiken a szürke hétköznapokban. Sokkal inkább azt gondolja; ó, a tv-zés talán már kicsit ódivatú, talán a fiatalok már nem is foglalkoznak ezzel! Aztán közben mindig akadnak kedves visszajelzések, amelyek bebizonyítják az ellenkezőjét; valaki például azzal lép oda hozzám, hogy ő híradós vagy épp híradós műsorvezető szeretne lenni, és azóta gondolkodik ezen, mióta engem meglátott a képernyőn. És persze, lehet, hogy óvodás korában látott engem először a képernyőn! (Nevet.) Ezek mind azt mutatják, hogy amit csinálok, annak igenis jelentősége-, vonzása-, értéke van.
A másik, ha például cukorbetegségről beszélünk és annak kapcsán hivatkozik valaki rám. Például amikor egy kisgyereknek példálóznak velem, hogy „nézd csak, ott az a néni a tévében, ő már régóta cukorbeteg, mégis képernyős lett, éli az életét, gyermekei vannak, és így is lehet!” Ha ezzel (is) tudok példát mutatni és segíteni bármely sorstársamnak, az fantasztikus érzés és fontos dolog.
10 álomszép ruha a 2026-os GLAMOUR Women of the Year gáláról, amire még sokáig emlékezni fogunk
Ránk, nőkre jellemző, hogy elbagatellizáljuk a dicséretet. Mennyire tudod az ilyesfajta, pozitív visszajelzéseket magadévá tenni?
Való igaz, nőként nehezen tesszük magunkévá a pozitív visszacsatolásokat; én magam is ezt tapasztaltom a környezetemben. Ha valakit megdicsérek, milyen jól áll rajta a ruha, azonnal az a válasz, hogy „áh, dehogy!”
Erre a jelenségre utaltam a köszönőbeszédemben, a színpadon is. Hiszem, hogy rendkívül fontos (lenne), hogy ne sajnáljuk a dicséretet egymástól! Ha találkozunk valakivel, akinek tetszik a haja, a mosolya, vagy szimplán a jelenléte, a személye, akkor mondjunk már egy jó mondatot! Nekünk nem kerül semmibe, de lehet, hogy neki bearanyozza a napját, és jó kedvű lesz tőle! Jó, ha kedves gesztusokat teszünk a másik felé, és megtanuljuk elfogadni is azokat. Fura, de egyszerűen elszoktunk a kedvességtől. Az valahogy ma nem divat.
Ha már figyelem: az Egy Csepp Figyelem Alapítványt – a már említett – saját érintettséged miatt hoztad létre. Hogyan változtatta meg az 1-es típusú cukorbetegség a felelősségérzetedet – akár magánemberként, akár híradós személyiségként?
25 évesen lettem 1-es típusú cukorbeteg. Akkoriban, az életkorra jellemző, gondtalan életmódot éltem, mindenféle felelősségvállalás nélkül. Persze, nyilván dolgoztam, éltem az életemet (már akkor tévéztem Kaposváron), de nem nagyon kellett felelősséget vállalnom semmiért. Nem volt családom, nem volt semmi olyasmi, ami óriási kihívást jelentett volna, azon kívül, hogy elsajátítsam a szakmám alapjait.
Az 1-es típusú cukorbetegség úgy jött, mint egy villámcsapás. Néhány hét alatt meg kellett értenem, mi történik velem, és bennem, a testemben, és megbékélni azzal, hogy ez egy egész életre szól... (Ezt mondjuk egy-másfél év alatt dolgoztam fel.) Mégis, meg kellett értenem, hogy teljesen máshogy kell élnem az életem mostantól. Hogy mennyit mozgok, mennyit alszom, beadom-e az inzulint, mérem-e a vércukorszintem... Magyarán el kellett kezdenem felelősségteljes életet élni, olyat, amelyben minden pillanatban figyelnem kell magamra.
Ez nyilván nem esett jól 25 évesen. Most sem esik mindig jól, hiszen jó lenne olyan felszabadultan működni, mint a fantasztikus Péterfy Bori, aki elképesztő show-val szolgált a GLAMOUR Women of the Year gálán, de ezt cukorbetegként sajnos nem tehetem meg. Mindig van egy pont, ahol meg kell állni, mert figyelni kell magadra! Ez óriási önfegyelmet, és rengeteg odafigyelést kíván; akárhogy is nézzük, egy új élet kezdődött el ezzel. Ettől még azonban teljes életet élek, ahogy mondtam, csinálom, amit szeretek! Imádom a hivatásomat, családom van, gyerekeim vannak, mindent úgy csinálok, mint bárki más, de azért elég szép nehezítés a sorstól, hogy ezt így kell végig csinálni!
Mennyire befolyásolta az 1-es típusú cukorbetegség a „híradós felelősség tudatodat”?
Előbb híradóztam, minthogy cukorbeteg lettem volna, ezért nem mondanám, hogy direktben hatással volt rá. Ugyanúgy, ahogy a munkámban, úgy a cukorbetegség kapcsán is törekszem arra, hogy a legfrissebb, hiteles információkat adjam át az érintetteknek. Nagyon sok a tévhit ugyanis a cukorbetegséggel kapcsolatban; az Egy Csepp Figyelem Alapítvánnyal ez ellen is próbálunk harcolni és dolgozni azért, hogy minél több ember világosan értse, mi is az a cukorbetegség, miért veszélyes, miért kell vele foglalkozni, hogy bárkit, bármilyen életszakaszban érinthet, a nagy tömegeket érintő, 2-es típusú cukorbetegséget pedig bőven meg lehet úszni, méghozzá pofonegyszerű módon. Egészséges életmóddal!
Az év ikonja kategóriában Jakupcsek Gabriella, Liptai Claudia, Gryllus Dorka és Almási Kitti voltak a jelölttársaid, akikben – a fantasztikus teljesítményükön túl – az is közös, hogy mindannyian ötven év feletti nők. Tudnivaló, hogy ezt a korosztályt érinti leginkább a láthatatlanság szindróma, magyarán az, hogy a társadalom e kor fölött keresztülnéz a nőkön, mintha nem is léteznének. Tapasztaltad-e ennek jeleit valaha magadon? Ha igen, azt hogyan kezelted?
Nehezen tudok csak okosat válaszolni erre, mert azt kell mondjam, hogy nem. Ugyanakkor a mi helyzetünk sok szempontból kivételezett, hiszen mi ott vagyunk a nyilvánosságban, én ráadásul minden este képernyőn vagyok. Emiatt abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy olyan szakemberekkel dolgozom, akik minden nap kihozzák belőlem a maximumot.
Úgy hiszem, ha minden nő körül lenne egy ilyen mini-csapat, amelyik minden nap megcsinálja a haját, vagy a sminkjét, teljesen más lenne a nők önértékelése! Azt kell mondjam, hogy ezek a jó tündérek segítenek nekem abban, hogy a menopauzát, és annak minden tünetét könnyebben éljem meg. A sminkszobában egyébként rengeteget beszélünk erről, már csak azért is, mert például a sminkes kollégák is ebben a helyzetben vannak vagy már túl vannak rajta, esetleg nagymamák. Jó ezeken a dolgokon együtt sírni-nevetni, vagy épp elviccelődni rajta. Nem szabad, hogy ez a téma tabu legyen!
Ebből a szempontból is szerencsés vagyok, hogy televízióban dolgozom, mert a jó híradós egyik legfőbb ismérve a kíváncsiság, a nyitottság. Ott nem lehetnek tabuk! Nagyon jó helyen vagyok, mert a munkahelyemen nem különböztetünk meg embereket a koruk, bőrszínük vagy épp politikai hovatartozásuk miatt, hanem igyekszünk nyitottan élni az életünket és ezt közvetíteni az emberek felé is. Ugyanez érvényes a változókorra is.
Egy veled készült interjúban úgy fogalmaztál, híradósként még egy szempontból kivételezett a helyzetetek, hiszen nektek kifejezetten jól áll a kor. Megbízhatóbbá váltok általa...
Minél régebb óta csinálja ezt valaki, annál inkább hitelesebb, pláne, ha következetesen azt képviseli a híradón belül és kívül, a magánéletében is. Ha nem váltogatja össze-vissza a különböző álláspontjait. Szerintem ez az én esetemben is pontosan így van! Ezek a dolgok együtt hatnak és megerősítik a hitelességet.
Erős Antónia körbevezet az RTL Híradó stúdiójában, végre láthatjuk, mi rejlik a kulisszák mögött
Mennyire könnyű neked ezeken a határokon belül maradni? Hogy ugyanazt képviseld „kint és bent”, adott esetben például ne mond el a saját véleményed?
Nem áll távol az alapszemélyiségemtől, és szerencsére a híradózás egy olyan műfaj, ami – ebből a szempontból is – abszolút nekem való. Nyilván nekem is megvan a véleményem, de egy híradósnak nem az a dolga, hogy ráerőltesse a nézőre a véleményét, hanem az, hogy kiegyensúlyozottan elmondja a szikár tényeket, aztán majd a néző eldönti, mit gondol az adott ügyről. A sajátomat – amiből egyébként van bőven – meg megtartom magamnak és a családomnak, barátaimnak!
A hírszakma nem feltétlenül a pozitivitásról ismert. Mennyire terhel meg mentálisan, hogy több évtizede hírekkel foglalkozol?
Az élet sem feltétlen pozitív, és azt kell mondjam, a híradózás maga az élet! Az életben is vannak jó és közepesen jó dolgok, meg persze, rosszak is. Híradózni is legalább olyan megrázó, mint az életet végig csinálni, hiszen, amit mi megmutatunk, az maga a valóság!
Frissen díjazott ikonként, példaképként mi az a tanács, felismerés, amit „mai fejjel” legszívesebben átadnál a húszas-harmincas éveikben járó nőknek?
Szerintem nagyon fontos, hogy tisztában legyenek a saját igényeikkel: hogy mi az, amiben igazán jól érzik magukat. Ne alkudjanak meg, se párkapcsolati, se karrier szempontból! Csak azért, mert valaki negyvenéves, nem kötelező szülni, harminc évesen pedig nem kell férjhez menni... Nem kell állandóan az elvárásokon gondolkodni! Ugyanakkor az jó lenne, ha ők előbb rájönnének erre, mint a mi generációnk, mint például én tettem anno.
Én 40-50 éves kor fölött mondtam azt először, hogy engem most már tényleg nem érdekel, ki-mit gondol rólam. Ilyen vagyok és kész, fogadj el vagy menj tovább. Ugyanakkor hiszem, hogy tudatossággal meg lehet ugrani ugyanezt jóval korábban; ha már sokkal előbb felkészíted magad erre a gondolatra! Miért ne tehetnéd meg 25-30 évesen, hogy azt mond, ilyen vagyok, így kell elfogadni!
Művészeti vezető: Schneider Zoltán
