„Nem értik, mi baja a nőnek, amikor ott van az egészséges babája és mégsem boldog” - Minden, amit érdemes tudni a szülés utáni dühről
Szerencsére a szülés utáni depresszióról egyre többet beszélünk, egyre kevésbé tabu, és talán a társadalom is egyre elfogadóbb az anyák problémáival kapcsolatban. Van azonban egy téma, amiről még mindig indokolatlanul kevés szó esik, pedig ugyancsak megviseli a frissen szült nők egy részét: a düh, amit éreznek.
Ezeket láttad már?
Az uralkodó kép még mindig ugyanaz: pihe-puha takarók közt békésen alvó baba, mosolygós szülők, móka és kacagás. Bár egyre többen mernek beszélni az anyaság nehézségeiről, és ezzel másokat is támogatnak abban, hogy fel merjék vállalni az érzéseiket, még mindig az az általánosan elvárt dolog, hogy az anyák zokszó nélkül, boldogan vállalják az anyaságukkal járó terheket.
Ilyen nyomás alatt nem könnyű beszélni azokról az érzésekről, amelyek megnehezítik a babák mellett sokszor nagyon elszigetelt életbe csöppenő anyák életét. És bár a szülés utáni depresszióról egyre többször hallunk – hazánkban minden tizedik anya éli át –,
Leginkább azért, mert ez a téma aztán végképp tabu. Mikor beszélhetünk szülés utáni dühről, haragról? Lisa Tremayne, a Bloom Alapítvány az Anyai Egészségért alapítója az alábbi pontokban összegezte a tüneteket: "küzdelem az önuralom megtartásáért, egyre gyakrabb, hogy az anya a frusztrációját sikítással vagy káromkodással vezeti le, a düh fizikai kifejezése: például dolgok megrugdosása vagy eldobása, erőszakos gondolatok, amelyek például a házastársra vagy a családtagokra irányulnak, képtelenség egyedül „kijönni belőle”, közvetlenül a dühkitörés után rengeteg érzelem – köztük a szégyen – árasztja el az anyát."
Nehéz felvállalni
Többek közt épp a szégyen az, ami miatt nagyon nehéz felmérni, hány nő érez a szülés után dühöt, haragot, hiszen ez egy olyan érzelem, amit nehéz felvállalni, amikor az ember anya lesz, rászakad a felelősség, gyakran egyedül érzi magát a megváltozott élethelyzetben, és amúgy is rengeteg érzelem árasztja el, akár egyik percről a másikra.
„A legijesztőbb az volt, hogy néha olyan haragot éreztem, hogy fel tudtam volna robbanni. Néztem, ahogy a férjem elmegy otthonról, és iszonyatosan dühös voltam rá, mert ő elmehet, nekem meg maradnom kell. A kezemben sírt a baba, én meg legszívesebben belerúgtam volna a falba. Hallgattam a barátaim abszolút jószándékú tanácsait, és magamban átkoztam őket, hogy mégis honnan veszik a bátorságot, hogy beleszóljanak a mi életünkbe? Aztán persze jött a bűntudat” – meséli Anna, aki első gyerekét a tavaly tavasszal bevezetett karantén után nem sokkal szülte, és sokszor érezte magát teljesen elveszve abban a számára teljesen új helyzetben, amivel egy kisbaba érkezése jár.
A védőnővel csak telefonon tudott beszélni, a gyerekorvossal nem is találkozott, csak egyszer, szülői segítsége nem volt, ezért rendkívül nehezen élte megy a szülés utáni időszakot. Végül pszichológus segítségét kérte, mert úgy érezte, hogy nem tud megbirkózni a benne dúló érzésekkel.
Biztonságos terek kellenek
„A düh társadalmi konstrukciója sem segíti a túlélőket abban, hogy hangot adjanak érzéseiknek. A hagyományos nemi szerepek, a szocializáció arra nevel bennünket, hogy dühösnek lenni nem nőies. Bekúszik a bőrünk alá, és tesszük továbbra is azt, ami ismerős – vagyis önmagunkat hibáztatjuk” – állítja Fazakas Pálma szociálpolitikus és mentálhigiénés szakember, az EMMA Segélyvonal szakmai vezetője.
Az EMMA Egyesület célja, hogy segítséget nyújtson akár a terhesség idején, vagy a szülés után az nőknek, és azért dolgozik, hogy az anyák társadalmi helyzete javuljon. Ennek érdekében többek közt anonim információs- és lelkisegély vonalat is működtetnek önkéntes alapon, képzett önkéntes segítőkkel.
Fazakas Pálma szerint ritkán hívják fel nők az EMMA segélyVonalat azzal, hogy dühösek. „A minket megkereső nők olyan történésekről mesélnek, amelyek során megfélemlítettséget, méltóságtól való megfosztottságot, kiszolgáltatottságot, kiskorúsítást, elhagyatottságot, magányosságot, kontrollvesztettséget és tehetetlenséget éltek meg. Ezekért az esetek többségében magukat okolják, azt gondolják, hogy nem voltak elég körültekintőek, nem informálódtak rendesen, nem álltak ki magukért és a babájukért, valamit elrontottak. Bűntudatuk van és szégyent éreznek” – magyarázza a szakember, aki szerint ahhoz, hogy a nők a dühüknek hangot tudjanak adni, biztonságos terekre van szükség, ahol az érzéseiket elismerik, ahol gyógyulni tudnak. A düh ugyanis a gyász- és traumafeldolgozásnak is fontos része.
„A szülés utáni traumákkal és a szülészeti erőszakkal Magyarországon az utóbbi években kezdtek el csak foglalkozni, irodalma is hiányos, a szakembereknek kevés a gyakorlati tudása, ezért gyakran félreértelmezik az anyai reakciókat, rosszul reagálnak, nem tudják megfelelően támogatni a gyógyulást – sem a korai, sem a késői fázisban –, ami az anyák további traumatizálódásához vezet. A nőknek nem voltak szavaik és tereik arra, hogy a történeteiket elmesélhessék. Olyan terek, közösségek és szakemberek, akik elbírják ezeket a történeteket, akik kiállnak az intézményi erőszak megszüntetéséért és akik kihangosítják ezeket a történeteket.”
Nehéz teret adni az érzéseknek
Ilyen támogató közegek lehetnek a családi és baráti kapcsolatok, sorstárscsoportok, társadalmi szinten pedig azok az emberi jogi mozgalmak és civil szervezetek, akik ezt képviselni tudják. Ha hiányoznak az erős emberi jogi mozgalmak, akkor az aktív tanúságtétel felejtésbe merül.
„Jó példa erre Magyarországon az EMMA Egyesület és a Másállapotot a szülészetben! mozgalom, akik kihangosítják, hogy a szülés sajnos nem minden nő számára örömteli esemény. Teret adnak az anyák tapasztalatának, fájdalmának, vesztességérzetének, történetének (Hoztam e világra), tájékoztatnak (Ablak a világra, Császárvonal) és felhívják a figyelmet a háttérben rosszul működő intézményi és társadalmi berendezkedésre” – sorolja a szakember, aki szerint egy traumatikus szülést követően, amikor az anyának a kisbaba ellátására és a saját fizikai felépülésére kell koncentrálni, elnyomva kell tartania az élményeit, mert ellenkező esetben képtelen lenne a mindennapi feladatok ellátására.
„Amikor kialakult már a napi rutin, elkezd rosszul lenni, emlékbetörései vannak és/vagy csak a szülésére tud gondolni, álmodik róla és/vagy újraéli a traumatizáló élményeit és érzéseit, nem tud visszamenni a hat hetes kontrollvizsgálatra, folyamatos készenléti állapotban van, izgatott, szenved az állapotától. Ilyenkor nehéz teret adni olyan érzéseknek, mint a düh.”
Asszonysorsok
A szakember szerint sok minden nehezíti a megélt élményekről való őszinte beszélgetést. Mind magyarázta: „Nincsenek szavak, amelyek eszközként szolgálnának azoknak a nőknek, akik a szülés körüli események kapcsán bármilyen okból elszenvedett traumájukról beszélni szeretnének. A társadalom nagy része még mindig a szülés körül elszenvedett fizikai sérülésekre asszociál.
Mivel nincsen nyelvezet, ezért az érzésekről és élményekről való beszéd sokszor ütközik nehézségekbe és félreértésekbe. Az anyák könnyen magukra maradhatnak, mert a körülöttük élők nem tudják megfelelően kezelni, amit tapasztalnak. Nem értik, hogy mi baja van a nőnek, amikor ott van az “egészséges babája” és mégsem boldog.
Azt mondják nekik, hogy ne foglalkozzon a fájdalmával, majd elmúlik, asszonysors. Így merülnek feledésbe és ismétlődnek meg a történetek mindaddig, ameddig az anyákat valaki meghallgatja, elismeri a fájdalmukat és elmondja nekik, hogy “Nem a te hibád ”. A rendszerhibák, a szokásjogon nyugvó, futószalagszerű ellátás és az ebből fakadó káros gyakorlat, a felesleges beavatkozások és a méltatlan bánásmód az oka.
A szülés önmagában nehéz és fájdalmas tud lenni, de ezzel a nők nagy többsége megbirkózik. Akkor traumatizálódnak, amikor azt érzik, hogy nincsen beleszólásuk a folyamatba, nem hallják meg a kéréseiket és nem kezelik őket kompetens felnőttként, tárgyiasítva érzik magukat, verbális és fizikai abúzust élnek meg.”
És hogyan lehet mégis kitörni ebből a helyzetből? „Az a tapasztalatom, hogy amikor az anyák egyéni szinten megfelelő támogatásban részesülnek, akkor tudatosul bennük az, hogy a rosszul működő intézményrendszer, az elavult szemlélet és az anyákat nem támogató társadalmi berendezkedés az oka annak, hogy a gyermekvállalás során sérültek.
Ekkor az elfojtott düh teret kap, átkeretezést nyer. Ilyenkor megtartó erővel bírnak az olyan női közösségek, akik az egyéni gyógyulás mellett a társadalmi változásokért is tesznek. A düh feldolgozásának épp ezért az egyik nagyon jó formája az aktivizmus” – fogalmazza Pálma.
- Érzelmek elfogadása: az önhibáztatás kerülése, intenzív érzelmi munka, önelfogadás és önszeretet gyakorlása.
- Gyászfolyamat és az események rekonstrukciója
- a szülésélmény visszaszerzése: a szép és megerősítő részletek végiggondolása.
- Visszajelzés írása: fontos lépése a gyógyulásnak, és csökkenti a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzését; a rendszer felé való visszajelzés magában foglalja annak a lehetőségét is, hogy az anyai tapasztalatok beépüljenek a mindennapi gyakorlatba.
- Sorstárscsoportok felkeresése, a szülésélmény feldolgozása (egyéni vagy csoportos formában).
- Orvosi dokumentációba való betekintés lehetősége: nem tanácsos egyedül átnézni, mert a keresett információk mellett triggerként is működhet.
- Megterhelő állapot esetén olyan szakember felkeresése, aki érti és ismeri a szülési traumával kapcsolatos állapotot. Több olyan szolgáltató, civil szervezet is létezik már, ahol erről információt adnak, ahol segítő beszélgetéssel kísérni tudják az anyákat, majd, ha szükséges, akkor a továbbirányítás is megbízható helyre történik. Például egy ilyen lehetőség az EMMA segélyVonal, amit minden hétköznap lehet hívni 10-12 és este 21-23 óra között a 06 80 414 565 ingyenes számon, vagy levélben az emmavonal@emmaegyesulet.hu címen bármikor.
