Így szokunk hozzá ahhoz, hogy kevesebbet kérjünk az élettől

Az alulvállalás sokszor nem látványos: könnyen összetéveszthetjük a józansággal, a szerénységgel vagy azzal, hogy egyszerűen elégedettek vagyunk azzal, amink van. De mi történik akkor, ha valójában azért kérünk kevesebbet a munkában, a kapcsolatainkban vagy akár magától az élettől, mert megtanultuk, hogy nekünk ennyi jár? Murányi Edina ESP pszichológussal annak jártunk utána, honnan eredhet ez a belső korlát, és hogyan ismerhetjük fel, ha már mi magunk tartjuk fenn.

Nem minden lemondás válik azonnal fájdalmassá. Vannak lehetőségek, amelyeket soha nem próbálunk meg, fizetések, amelyeket nem merünk elkérni, kapcsolatok, amelyekben kevesebbel is beérjük, és vágyak, amelyeket olyan régóta nevezünk irreálisnak, hogy idővel már valóban annak látjuk őket. Az alulvállalás éppen ezért nehezen felismerhető: kívülről gyakran józanságnak, szerénységnek vagy kompromisszumkészségnek látszik. Belül azonban egészen más történet is meghúzódhat mögötte.

Annak története, hogy valaki mikor és miért tanulta meg: jobb kevesebbet kérni az élettől, mert akkor kisebbet csalódhat.

Van különbség aközött, hogy megelégszünk valamivel, és aközött, hogy beérjük vele

Ma, az állandó teljesítménykényszer, a „mindig több kell” kultúrája és a közösségi médiából ömlő sikerpropaganda mellett kifejezetten egészséges lehet felismerni, hogy nem mindenből szükséges nagyobb, szebb vagy több. Az alulvállalás azonban más. Ott nem arról van szó, hogy valaki elégedett azzal, amije van, hanem arról, hogy már a saját igényeit is lefelé igazítja ahhoz, amit elérhetőnek gondol.

Ez megtörténhet a munkában, amikor valaki évek óta a képességei alatt teljesít, de soha nem jelentkezik magasabb pozícióra. Megjelenhet a párkapcsolatban, amikor az érzelmi elhanyagolást azzal magyarázza, hogy „ennyi év után minden kapcsolat ilyen”. És jelen lehet a hétköznapi döntésekben is, amikor valaki rendre mindenki más szükségletét előrébb sorolja a sajátjánál. Idővel már nem is feltétlenül érzékeli veszteségként. Ez lett a normalitása. Murányi Edina ESP pszichológus szerint éppen ezért nehéz felismerni az alulvállalást:

„Sokszor nem tudatos döntés történik, hanem egy régen kialakult önkép működik tovább. Ha valaki hosszú időn keresztül azt tapasztalta, hogy a szükségleteire kevés figyelem jut, a teljesítménye természetes, a hibái viszont hangsúlyosak, könnyen megtanulhatja, hogy biztonságosabb kevesebbet várni. Felnőttként már nincs szükség arra, hogy valaki kívülről korlátozza, mert ezt a feladatot átveszi a saját belső hangja.”

Elakadtál vagy már ki is égtél? Szakértő árulja el, melyik igaz rád

Mondatok, amelyek tovább élnek

A „nekem ennyi jár” érzés mögött gyakran családi történetek is vannak. A korábbi generációk életében a biztonság sokszor valóban fontosabb volt az önmegvalósításnál. Egy stabil munkahelyet nem azért kellett szeretni, hanem megtartani. Egy házasságból nem feltétlenül azért nem léptek ki, mert jó volt, hanem mert az egzisztenciális és társadalmi következmények egészen mások voltak. A vágyaknak pedig könnyen kellett alkalmazkodniuk a lehetőségekhez.

Ebből a közegből rengeteg olyan mondat maradt velünk, amely első hallásra bölcsességnek tűnik. „Ne bízd el magad.” „Addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér.” „Örülj annak, amid van.” „Másnak ennyi sincs.” Önmagukban egyik mondat sem káros. A jelentésük attól függ, mit tanul meg belőlük egy gyerek. Hálát vagy azt, hogy nincs joga többre vágyni? Realitásérzéket vagy azt, hogy veszélyes kilépni a kijelölt keretek közül? A kettő között felnőttként sem mindig egyszerű különbséget tenni.

Az önszabotázs nem feltétlenül úgy néz ki, ahogy elképzeljük

Az önszabotázs kifejezés az önismereti közbeszéd egyik kedvenc szava lett, ezért könnyű leegyszerűsíteni. Pedig a legtöbb ember nem tudatosan akadályozza saját magát. Sőt, gyakran teljesen racionális érvei vannak. Most nem alkalmas az idő. Még kellene egy képzés. Nincs elég tapasztalat. Majd, ha a gyerekek nagyobbak lesznek. Majd, ha több pénz lesz. Majd, ha magabiztosabb leszek. Ezek között természetesen rengeteg valós élethelyzet létezik. Nem minden halasztás önszabotázs, és nem minden óvatosság önbizalomhiány.

Gyanússá akkor válik a történet, amikor évek múlva is mindig akad egy újabb indok, miközben ugyanaz a vágy változatlanul visszatér. Murányi Edina szerint ilyenkor érdemes nemcsak a döntést, hanem a mögötte álló érzelmet is megvizsgálni.

„Az önkorlátozás sok esetben védelem. Ha nem próbálom meg, nem kell átélnem a kudarcot. Ha nem kérek többet, nem utasíthatnak vissza. Ha nem mondom ki, mire vágyom egy kapcsolatban, nem kell szembesülnöm azzal, hogy a másik esetleg nem tudja vagy nem akarja megadni. Rövid távon ez csökkenti a szorongást, hosszabb távon viszont megerősítheti azt a hitet, hogy valóban nincs választási lehetőségem.”

A legtöbben ezért nem tudnak kilépni egy rossz kapcsolatból

A párkapcsolatban különösen nagy lehet az alulvállalás ára

A „nekem ennyi jár” nem kizárólag karrierkérdés. Talán még fájdalmasabb, amikor a szeretetről alkotott elképzelés részévé válik. Ha valaki gyerekként azt tanulta meg, hogy a szeretetért alkalmazkodni kell, felnőttként könnyebben fogadhatja el a kevés figyelmet, az érzelmi elérhetetlenséget vagy azt, hogy az ő szükségletei rendszeresen a sor végére kerülnek. Nem feltétlenül azért, mert ezt szeretné. Lehetséges, hogy egyszerűen nincs tapasztalata arról, milyen, amikor valami másképpen működik.

Ilyenkor hangzanak el azok a mondatok, amelyek látszólag a kapcsolatot védik: „Senki sem tökéletes.” „Legalább nem csal meg.” „Más férfi sem lenne jobb.” „Ennyi év után már mindenhol elmúlik a szerelem.” Ezek között is lehetnek igaz állítások. A probléma ott kezdődik, amikor valamennyi érv ugyanazt szolgálja: ne kelljen komolyan venni azt, ami hiányzik.

A nők esetében ehhez egy külön társadalmi réteg is társul

A nőket hosszú ideig elsősorban az alkalmazkodásra, gondoskodásra és kapcsolatok fenntartására szocializálták. Ezek önmagukban értékes képességek. Akkor válnak problémává, amikor kizárólagos szereppé alakulnak. A munka világában ennek egyik érdekes lenyomata a fizetésről és előmenetelről való tárgyalás. Kutatások hosszú ideje vizsgálják, hogy a nemi szerepelvárások hogyan befolyásolják a nők önérvényesítését, és azt is, hogy ugyanazt a határozott viselkedést a környezet eltérően értékelheti nőknél és férfiaknál.