előfizetésem
Hírlevél
Elmondjuk, miért nem baj, ha nem vagy tökéletesen összhangban magaddal
Valami furcsa elvárás épült be a mindennapjainkba: érezni csak egyféleképpen szabad. Ha anya vagy, akkor legyél hálás. Ha dolgozol, akkor lelkes. Ha párkapcsolatban élsz, akkor elkötelezett – mindezt feltétel nélkül. A kettősség gyanús. Mert amikor egyszerre vagyunk fáradtak és boldogok, kötődők és bizonytalanok, motiváltak és kiégettek, akkor mintha magyarázkodnunk kellene. Pedig ezek az érzések nem egymást kizáró állapotok, igenis megjelenhetnek egymás mellett, ezt nevezzük ambivalenciának.
Nincs mit szépíteni, az ambivalencia kényelmetlen lett. Olyasmi, amit gyorsan el kell simítani, meg kell oldani, vagy legalább el kell hallgatni. A közbeszédben – különösen az anyaság, a párkapcsolat és a munka világában – az egyértelműség vált normává, mondván vagy jól vagy, vagy baj van.
A köztes állapotokra nincs nyelvünk, holott az életünk jelentős része pontosan ezekből áll.
Balance-ban az ambivalencia
A közösségi média nyelve nem tűri a bizonytalanságot. Egy poszt, egy mondat, egy érzelem fér bele. Vagy panaszkodsz – akkor negatív vagy. Vagy hálás vagy – akkor rendben van minden, de a kettő együtt már zavarba ejtő, arról nem beszélve, hogy nehezen fogyasztható, nehezen címkézhető. Így alakult ki az az elvárás, hogy az érzelmeinknek koherens történetté kell összeállniuk. Ha gyereket vállaltál, akkor ezt „akartad”, tehát nem illik kételkedni. Ha egy kapcsolatban maradsz, akkor nem kérdőjelezheted meg naponta. Ha egy munkát választottál, akkor vállalnod kell az árát, méghozzá érzelmileg is.
Meglepő, de igaz: kétszázszor hosszabb ideig emlékszünk egy sértésre, mint egy bókra
Mintha a döntés pillanatában aláírtunk volna egy hallgatólagos szerződést, valahogy így: mostantól csak következetesen érezhetsz. Csakhogy az emberi psziché nem így működik. Esther Perel belga–amerikai párterapeuta, a modern kapcsolati dinamika egyik legismertebb kutatója szerint az ambivalencia nem a kapcsolataink hibája, sokkal inkább azok természetes velejárója. Mint mondja, ugyanaz a kapcsolat képes biztonságot és fojtást, kötődést és szabadságvágyat kiváltani – gyakran egyszerre. Esther Perel szerint az intimitás egyik legnagyobb félreértése az, hogy belső következetességet várunk tőle. Mintha az érzelmi érettség azt jelentené, hogy már nem ingadozunk.
Holott az ambivalencia reakció arra, hogy egyszerre több alapvető szükségletünk van, és ezek időnként ütköznek egymással. Például biztonságra vágyunk, de szabadságra is. Kapcsolódásra, de autonómiára is. Elismerésre, de pihenésre is. Ezek mind párhuzamos igények, és az ambivalencia pontosan ott jelenik meg, ahol ezek találkoznak.
A legnehezebb terep
Nem véletlen, hogy az ambivalencia szégyene legerősebben ezeken az életterületeken jelenik meg. Az anyaságot hajlamosak vagyunk érzelmileg idealizálni, amelyet átitat a szeretet és a hála. A fáradtság, a veszteségérzet vagy a korábbi identitás hiánya pedig már nehezen fér bele ebbe a narratívába.
Ám attól, hogy valaki kimerült, még nem hálátlan, vagy attól, hogy hiányzik a régi élete, még nem szereti kevésbé a gyermekét.
Ugyanez igaz a munkára. Lehet valaki elkötelezett, miközben kételkedik, vagy lehet büszke arra, amit elért, és közben érzi, hogy túl nagy az ára. A párkapcsolatokban pedig talán a legerősebb a nyomás, mondván ha szeretsz, nem kérdőjelezel meg. Csak éppen megfeledkezünk arról, hogy a kétely sokszor nem a kapcsolat végét jelzi, mint inkább azt, hogy élünk benne, azáltal, ahogy gondolkodunk, változunk, reagálunk.
Miért akarjuk mégis eltüntetni?
Az ambivalencia bizonytalanságot kelt, és nemcsak bennünk, de a környezetünkben is. Mert a tiszta narratívák megnyugtatóbbak. Gondoljunk csak bele, hogy mennyivel könnyebb együtt érezni valakivel, aki vagy szenved, vagy boldog. A kettő együtt gondolkodásra kényszerít. Ráadásul a modern teljesítménykultúra nem kedveli a belső konfliktust. Hatékonyságot, fókuszt, stabil identitást vár, az ambivalencia viszont ezzel szemben lelassít. Kérdéseket tesz fel, nem ad gyors válaszokat, ezért patologizáljuk: „döntésképtelen”, „nem tudja, mit akar”, „sosem elégedett”.
Az érzelmi intelligencia lesz az új státuszszimbólum, az oka meglepő
Pedig nem az a baj, hogy túl keveset tudunk arról, mit akarunk, a baj az, hogy túl sok igaz dolog van egyszerre jelen. Ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy az ambivalencia normalizálása nem azt jelenti, hogy mindent relativizálunk, vagy hogy soha nem kell dönteni. És nem is azt, hogy a nehézségeket panaszkodásként tálaljuk. Inkább azt, hogy megtanuljuk kimondani, hogy többféleképpen vagyok jól – és többféleképpen vagyok fáradt. Ez a hozzáállás nem gyengíti az elköteleződést, már csak azért sem, mert a valóságra épül.
Esther Perel szerint például a hosszú távú érzelmi stabilitás nem abból születik, hogy megszüntetjük az ellentmondásainkat, hanem abból, hogy megtanulunk együtt élni velük. „Az érett kapcsolat nem konfliktusmentes, hanem dialógusképes” – mondja.
Talán nem velünk van a baj?
Lehet, hogy nem azért érezzük magunkat gyakran bizonytalannak, mert rosszul döntöttünk. Inkább egyszerűen csak azért, mert túl szűk keretet kaptunk arra, hogyan szabad érezni. Ezért jó azt tudni, hogy az ambivalencia annak a jele, hogy egyszerre több fontos dolog is számít nekünk. Ez pedig szorosan kapcsolódik az igazi érzelmi érettséghez is, vagyis, hogy képesek vagyunk elviselni, hogy nem mindig vagyunk teljes összhangban. Hogy lehetünk hálásak és kimerültek, elkötelezettek és kérdezők, jelenlévők és vágyakozók. Ez az emberi működés egyik legőszintébb formája, és talán ideje lenne teret adni neki.
Fotó: Lábady István
Stylist: Pintér Judit, Fotóasszisztens: Szentgyörgyváry Ambrus, Smink és haj: Kiss Csilla. Modell: Anna/attractive.hu
